Nyomás utána kisregény: X. fejezet

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

X. rész.

Ki tudja miért, a táborból hátralévő napok villámszerűen teltek. Reggeli, edzés, ebéd, edzés, vacsora, alvás, reggeli és így tovább. Minden szabályt betartottunk; igaz, erőnk sem lett volna másra Az idő nagy részét ötösben töltöttük Lujziékkal. Még a könnyű edzéseken is együtt voltunk, amikor nem kellett gyorsan futnunk. Szerencsére a vörös lány bokája hamar rendbejött. Egyik délelőtt, amikor ragyogott a Nap az égen, és jólesett elbújni a fák árnyékában, Tibi bácsi kiküldött minket egy tókörre. Amint elértük az aszfaltos út végét, és rákanyarodtunk a földútra, összenéztünk Lujzival.

– Itt találkoztunk a kutyás nővel – mondtam lelkesen némiképp lihegve. A vöröske bólintott. Aztán a kiálló farönkhöz értünk az úton. Zolika imitált egy esést, amin persze hatalmasat nevettünk.

– Itt ijesztettél ránk – harsant fel Szofi.

– És ment ki a bokám – tette hozzá Lujzi keserűen.

– Hamar meggyógyultál. Amikor megjöttetek aznap este, semmi bajod nem volt – jegyezte meg Feri, aki néha belegyorsított a tempóba. Figyelmeztetnünk kellett, hogy lassítson, különben lemaradunk. Élveztem a futás minden pillanatát. Az erdő kristálytiszta levegője, a többiek jókedve, a kalandok emléke miatt repkedett a lelkem.

– Nézd Feri – harsant hirtelen Szofi, és a tó felé mutatott. – Itt rohantam a vízbe.

– Kicsit kiakadtál – mondta a fiú.

– Kicsit?! – nevetett fel a szőkeség.

Továbbfutottunk. Izgalom fickándozott a gyomromban, ahogy közelítettünk az útelágazáshoz, amelynél percekig tanakodtunk, hogy merre folytassuk az utat. De nem ettől vált különlegessé a táj számomra.

– Csabi, vajon merre lehet a szúrós haverod? – emlékeztetett Lujzi a sünire, akit visszavezettünk a saját biztonságos világába. Nehéz szívvel pillantottam a bokor felé, ahol utoljára láttam.

– Nézzétek, mókus! – harsant Szofi. A bíborvörös állat sebesen rohant el a lábunk előtt, és pillanatokkal később már a legközelebbi fáról figyelt bennünket.

– De cuki – mondta Lujzi.

– Adjunk enni neki – hangzott a következő ötlet, ezúttal Zoli részéről.

– Na jó, de mit eszik egy mókus? – kérdezte Feri.

– Figyelni kellett volna természetismeret órán emberek – mondta Szofi, majd leguggolt, és a talajon kezdett kutatásba.

– Mit keresel? – kérdezte Feri.

– A legtöbb mókus szereti a növényeket, magokat. De ha találtok levelet, az is jó – mondta. Mindannyian lehajoltunk és nem nyugodtunk, amíg egy kisebb odúra valót nem szedtünk össze újdonsült barátunknak. Aztán letettük a földre, arrább húzódtunk, és megfigyelő állásba helyezkedtünk.

– Ti látjátok? – suttogtam néhány másodpercnyi csend után.

– Ott ül az ágon – mutatott Szofi az egyik vastagabb fára. Időbe telt, mire én is megláttam a kisállatot. Amikor úgy érezte, tiszta a levegő, leszaladt a fatörzsön vissza a murvás útra. Néha megállt, fejét jobbra-balra mozgatta, fülelt.

– Mindjárt kiszúrja a csomagunkat – lelkendezett Szofi, de csalódnia kellett. A mókus ekkor leült, és a hátsó lábát kezdte rágni. Majd hirtelen felhagyott vele, és gyors oldalazó lépésekkel ismét a fatörzsön bandukolt.

– Úgy hazavinném – mondta Lujzi.

– Hülye vagy? Azzal megölnéd, neki itt jó – vágta rá a szőke barátnője, és tovább szuggerálta az állatot.

– Jól van, azért nem kell megenni – válaszolt Lujzi sértődötten. A mókus aztán visszatért a földre, és tétova lépéseket tett a levelekből, talált magvakból összetákolt svédasztalunk felé.

– Már csak pár lépés kismókus – biztattuk, de csak nem akarta, hogy elégedetten figyeljük munkánk gyümölcsét. Megállt előtte, majd körülnézett, mintha csapdát szimatolna. Aztán a terülj – terülj asztalkánk mellett kezdett őrült földásásba.

– Ezt minek csinálja? Hát ott a kaja – csattant fel Zoli.

– Csss. Ha elriasztod, kinyírlak – suttogta Szofi. Úgy döntöttem, inkább meg sem szólalok, bár szívesen helyre raktam volna a csípős nyelvű kiscsajt. A következő pillanatban azonban el is feledkeztem a problémáimról. A mókus valósággal rávetődött az általunk készített ebédre. Mellső lábai közé vette a magvakat, és olyan sebességgel rágta, mintha időre kellene végeznie velük. A leveleket, amint a szájába tette, mintha préselőgépbe tette volna. Másodpercek múlva a fogai martalékává váltak.

– Váó – szakadt ki Lujziból.

– Elképesztő – mondta Szofi. Mi a fiúkkal csak bólogattunk. Amiko a kisállat végzett a zsákmánnyal, hamar tovaszaladt, hogy pillanatok múltán újra a fa tetején csücsüljön egy magányos ágon, és onnan vizsgálja a környéket.

– Ideje indulnunk, mert oké, hogy könnyű futásra jöttünk, de nehéz lesz beadni Tibi bácsinak, hogy legalább kocogtunk és egyszer sem sétáltunk bele – mondta Zoli. Szívesen lehurrogtam volna, de ezúttal tudtam, igaza van. Tempósabban futottunk tovább és hamarosan elértük a váralját.

– Milyen gyorsak vagyunk így – állapítottam meg.

– Sokat segít, hogy látjuk mi van előttünk – reagált Feri. Ahogy beértünk a tatai várba és elhaladtunk a hajléktalanok búvóhelyéhez vezető lépcsősorhoz, ahol mindnyájan gyorsabban kapkodtuk a lábunkat. Aztán lecsorogtunk a vár másik oldalán, és az aszfaltos útra értünk, amely néhány kilométeres kacskaringón keresztül vezetett vissza a tó melletti étteremsorhoz, ahol már ismerősként köszöntöttük a kerékpárkölcsönzőnél ücsörgő férfit, aki annak idején útbaigazított bennünket.

– Mi újság fiatalok? – kérdezte a férfi, miközben sietősen átvizsgált egy kerékpárt, amit épp akkor hoztak vissza az alkalmi bérlők.

– Ez az utolsó napunk – válaszoltuk.

– Miért nem szóltatok? Kaphattatok volna egy ingyen félórát a triciklin.

– Legalább egyórára lehet kibérelni a bringákat, nem? – kérdezte Feri.

– Úgy bizony – felelte a férfi.

– Akkor félórát ki kellene fizetnünk, nem igaz?

– Én is pénzből élek fiatalember – mosolygott a férfi.

– Elköltöttük az összes zsebpénzüket – mondtam és széttártam a karom.

– Ingyen kéne minden, mi? – válaszolt, miközben helyére igazgatott egy kerékpárt. Már épp búcsúzkodtunk volna, amikor újra megszólalt. – Akkor menjetek lovat simogatni ide a térre – biccentett a mögötte fekvő erdős részen túli zöld terület felé. Értetlenül nézhettünk rá, mert tovább magyarázott. – A Tatai Táltos Lovas Sportegyesület hozta ki a jószágait. Műsort is adnak, ha jól tudom – mondta. Egymásra néztünk a srácokkal. Főleg a lányok lelkendeztek, szóval nem volt mit tenni, kocogtunk is tovább az étteremsor mellett, amíg elő nem bukkant a játszótér mögötti tisztáson a lovak sokasága. Volt homokszínű, barna, fekete. Fakerítéssel választották el őket a kíváncsiskodóktól, és a számukra kialakított körpályára homokot szórtak.

– Menjünk közelebb – harsant fel Lujzi, aztán megfogta a kezem, és a karámhoz húzott. Persze a többiek is velünk jöttek. Amikor odaértünk az egyik lovacska szemet vetett ránk. Hiába kötötték a kerítéshez, és feszült a kantár is a szája körül, lehajolt hozzánk, mintha csak simogatásra vágyna. A szőre kopott volt, állán őszes foltok tűntek fel, a háta pedig görnyedten látszott. Úgy tűnt, lesoványodott. Óvatosan nyúltam felé.

– Vigyázz. Csípnek úgy tudom – mondta Zoli.

– Nem terveztem szájába dugni a kezem – oltottam le kisbarátomat, és folytattam a mozdulatot.

– Ne parázzatok. Ez már egy nagyon öreg ló. Nagyapámnak volt, azért tudom – szólalt meg Feri.

– Ahogy mondja a fiatalúr – harsant egy éles hang a karám túloldaláról. Peckes léptű lovászlány volt az lovaglónadrágban, melyhez a Tatai Tálosi Lovas Sportegyesület világoskék emblémázott pólóját viselte. – Huszonnyolc éves – mondta a lány.

– Huszonnyolc? – kérdeztük egyszerre. A lovászlány bólintott.

– És mi a neve? – érdeklődtünk.

– Ignác – válaszolta a lány, és finoman megpaskolta a ló pofáját, aki belesimult a tenyerébe.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen sokáig él egy ló – mondtam. – Huszonöt – harminc évig. És tudjátok, mi a legszebb? – kérdezte a lány, megráztuk a fejünket. – Hogy mind a mai napig képes vágtatni. Sőt. Kissúlyú felnőtteket, vagy gyerekeket simán elbír.

– Ezek szerint fel lehet rá ülni? – kérdezte Zolika.

– Akár igen.

– Azt megnézném, ahogy lovagolsz – nevettem el magam és megveregettem pajtikám vállát. A szeme csillogott. – Tényleg felülnél rá? – kérdeztem komor arccal.

– Ha lehet – válaszolta Zoli.

– Gyere – mondta a lovászlány. Barátom átbújt a kerítés alatt, és pillanatokkal később már a ló nyergében ült.

– Fogd meg a kantár végét, és tartsd erősen – utasította a lovászlány. Aztán megindultak. Ignác könnyed léptekkel haladt hátán pajtikámmal, aki úgy ült rajta, akár egy szobor.

– Nézzétek, pislogni sem mer – röhögtem. Amikor körbeértek, és újra előttünk haladtak el, tapsoltam egyet. A ló megtorpant, néhány lépést tett egyhelyben, azt hittem két lábra ágaskodik. – Kapaszkodj. Fogd erősen a kantárt! – kiáltotta a lovászlány, és megpróbálta visszahúzni Ignácot a földre. Több lovász rohant oda, és sebesen megfékezték a táltost.

– Hó – hó – hangzott a vezényszó. Zolika sápadt arccal szállt le Ignácról. Én az ijedtségtől a fölre kuporodtam.

– Remélem megtanultad, hogy a ló nem játék. Nem ijesztjük meg, nincs hirtelen mozdulat – magyarázta a lovászlány, nekem csak bólogatásra futotta az erőmből.

– Menjünk haza – hebegte Zoli. Visszasétáltunk a táborba, ahol Tibi bácsiék vártak ránk a találkozópontnál.

– Ez elég könnyűre vett kör volt – húzta fel a szemöldökét az edző. Egymásra néztünk a srácokkal.

– Az az igazság Tibi bácsi, hogy az utolsó napon felfedeztük a környéket. Élveztük az ösvényt, etettünk mókust, és végül még lovagoltunk is. Büntessen meg, ha jónak látja, de bevállaltuk – mondta Zoli, aztán egymásra néztünk és mindannyian egyszerre mondtuk.

– Vállaljuk a következményeket – Tibi bácsi semmit nem szólt, csak elmosolyodott.

Az utolsó napi ebédből, ami krumplifőzelék volt, kimenekítettünk néhány zsemlét, és búcsúzó gyanánt odaadtuk a tábor előtt tanyázó hajléktalannak; akiről kiderült, hogy bő egy éve a környéken él.

– Köszönöm srácok. Rendesek vagytok – röhögött, miközben kimutatta a foga sárgáját. Vagy inkább hiányát. Mégis kellemes érzés volt, hogy segíthettünk rajta. A pályaudvarra vezető út jóval rövidebbnek érződött, mint tíz nappal korábban. A meleg sem kínzott bennünket annyira, és a környék is ismerősebb volt. Ennek ellenére az erőltetett menet felénél frissítenem kellett, és megint úgy hozta a sors, hogy éppen az utolsó kortyokat szürcsöltem ki a flakonomból. Lujzi mellettem sétált, magamon éreztem a tekintetét. Megfogtam a palackot, összenyomtam, hogy kiszorítsam belőle a levegőt, majd visszatettem rá a kupakot, és a táskámba gyűrtem, majd, amikor elértük a vasútállomást, amely mellett szelektív kukák táboroztak a megfelelőbe hajítottam a flaskát.

– Jól csináltam? – fordultam Lujzi felé, aki megállított, és puszit nyomott az arcomra. Zavartan mosolyogtam rá, miközben repkedett a lelkem. Amikor megláttam a közeledő mozdonyt, keserédes érzés kerített hatalmába: vártam, hogy hazaérjünk, de maradtam is volna. Tetszett ez a kiszámítható élet, meg aztán a szeptemberi iskolakezdés gondolatától is borsódzott a hátam.

A vonaton igyekeztünk minél közelebb kerülni Szofihoz és Lujzihoz. Ez alkalommal négyes ülésen helyezkedtünk el; sajnos éppen a mosdó mellett, mert a nagyok hamarabb elfoglalták a jobb helyeket. A lányok legalább mögöttünk ültek; Ferivel addig játszottunk a háttámlával, amíg ki nem borítottuk őket, és nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk. A játszadozás miatt a másfél órás vonatút harminc percesnek érződött – legalábbis nekem meg Ferinek, mert Zolika elszigetelve ücsörgött az ablak mellett, szerintem ő örökkévalóságnak élte meg, míg viszontláthatja anyuját. Amikor ismerőssé vált a környezet, időnként már láttuk az országút mellett a táblákat, hogy milyen messze járunk Budapesttől.

– Mindjárt hazaérünk! – rikkantotta valaki.

Valóban: néhány perc múltán a pálya kiszélesedett, és a fonott kalácsszerű sínszakaszok között lágyan himbálózó vonat begördült a Déli pályaudvarra. Fülsértő csikorgás következett, ami számunkra maga volt a nyár slágere: végre leszállhattunk! Elnyűtt hősöknek éreztük magunkat, ahogy az utasok rohangáltak körülöttünk a pályaudvaron, míg Zoli meg én lassított felvételként sétáltunk közöttük.

– Ott van anyud! – szóltam Zolikának.

– Látom – válaszolta, az arcán furcsamód alig látszódott az öröm.

– Nem szaladsz oda hozzá?

Zoli csak csóválta a fejét, és türelemmel kivárta azt a fél percet, ami elválasztotta őket. Amikor az asszony végül karjaiba fonta, szinte láttam, ahogy leomlik barátomról az elmúlt másfél hét minden terhe.

– Úgy hiányoztál – mondta az anyukája, és úgy tűnt, napokig állnak majd ott összefonódva.

Az idilli pillanat azonban hamar véget ért, Tibi bácsi hangja kiugrasztotta Zolit anyja karjai közül.

– Akkor holnap délután a pályán, fiatalurak! – harsogta.

– Máris edzés? Még csak most jöttek haza – panaszkodott Zoli anyukája.

– De csak így fejlődhetünk, anya – csitította Zoli.

Feri szaladt oda hozzánk.

– Képzeljétek, összevont edzéseink lesznek, szóval bandázhatunk majd együtt!

– Akkor máskor is megpróbálhatod lenyomni Zolit – mondtam, mire a srác elfintorodott.

– Mi is ott leszünk – csapódott mellénk Szofi és Lujzi. Kacsintottam egyet a vöröskémre.

Amikor Rita néni, a segédedző fölbukkant, a két lány tovalibbent vele együtt, viszont mielőtt távoztak volna, meglepetésemre a nő puszit nyomott Zolika arcára.

– Ő viselkedett a legjobban – mondta Zoli anyukájának. Kisbarátom persze vörösebb lett, mintha leégett volna a napon. Egyből irigykedni kezdtem rá, főleg, mikor megláttam, hogy Szofi Feri arcára hint egy gyors puszit. Csalódottságom nem tartott sokáig, mert végszó gyanánt én is kaptam egyet Lujzitól.

– Majd beszéljünk a Vörös-kői kirándulásról – kacsintott Lujzi. Zavaromban ejtettem még valami béna integetést a lányok felé, majd Feri is elköszönt és megindult a metróaluljáró irányába.

– Anyud jön érted, vagy elvigyünk? Sajnos sietnünk kell – mondta aztán Zoli anyukája.

– Úgy tudom, igen – válaszoltam és a tekintetemmel vadásztam anyámat a tömegben. Az aluljáróba vezető lépcsőkig kísértem Zoliékat.

– Biztos, hogy jönnek érted? – kérdezte kisbarátom.

– Biztos – mondtam nyomatékosan. Aztán Zolikáék elköszöntek és magamra hagytak. Perceken át álltam és bámultam a rohanó embereket, ahogy elhaladnak mellettem. Egyesek mosolyogva üdvözölték egymást, mások hosszan ölelkeztek. A forró Napsugarak elől beálltam a pályaudvar tetője alá és onnan figyeltem, ahogy tombol a fény a peronon.

– Kicsikém – szólalt meg anyukám mögöttem. Megperdültem a tengelyem körül. A váróterem előtt állt a lépcsőktől jobbra.

– Anya – kiáltottam, és odaszaladtam hozzá, amennyire a csomagoktól futni tudtam.

– Ne haragudj kicsim, hogy késtem, csak lehetetlen parkolót találni – sóhajtott.

– Időben jöttél – mondtam és a mellkasába fúrtam magam.

 

– Vége –