Ezek a brutálisan szép és megható versek motiválnak és erősítenek. Ha szörnyű passzban vagy, netán csak szórakozni szeretnél, olvasd el őket. Mély tartalommal tölthetnek meg.
A megható versek szerzője GaLambos Á. István. Író. A verseket nonprofit céllal, a szerző megjelölésével akár után is közölheted.
Jó volna…
Jó volna újra gyermeknek lenni,
A világot tisztán, újból felfedezni.
Hinni a szavaknak,
Hogy sosem hazudnak.
És hinni másoknak,
Hogy el nem árulnak.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Egy szappanbuborékban boldogságra lelni.
Játszani homokon,
Süllyedő talajon.
Szaladni Szabadon,
Önfeledt utakon.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Nincstelen javakkal őszintén szeretni.
Nem nézni a testet,
Csak látni a szépet.
Élni az egészet,
S hinni, nem ér véget.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Semmitérő dolgokon nagyokat nevetni.
Vágyni apróságra,
Élettelen tárgyra.
S fantáziálva,
Hozni azt világra.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Anya karjában lágyan megpihenni.
Lassan megnyugodni,
Álomba szuszogni.
Végül fölébredni,
S megint ráébredni.
Jó volna újra gyermeknek lenni…
Éjszaka
Mogorván ráncolja homlokát az ég,
A felhők feldúltan cikáznak odébb.
Baljós sötétbe bújik el a jelen,
S rám köszön, mint ismerős idegen.
Letelepszik mellém, s végleg körbe fon,
Megszáradt hangok égetnek torkomon.
A némaság zaja feszíti fülem,
A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.
Ágyamban vergődöm álmatlan utakon,
Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.
Ha lehunyom szemem, forog a világ,
Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.
Mögötte libben egy halvány fénysugár,
Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.
Villám erejével érinti meg kezem,
Lassan körbe fonva át is ölelem.
Magamra húzom, mint meleg takarót,
Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.
Ujjaimmal játszva könnyen érintem,
Úgy futnak, mint árnyék a nyílt vízen.
Nevetés hallatszik az éjszakában,
A mindent eltakaró fényes világban.
A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek,
És lidérceket ölve mámorba merülnek.
De az esti fénynél erősebb a reggel,
A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.
A sötéttel a Nap most józanul fog kezet,
Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.
A tükör
Lehet az ovális, téglalap vagy kerek,
Meglátod benne önmagad.
De belenézni én sem mindig merek,
Mert erőm tőle nem marad.
Kegyetlen és makacs, ha azt úgy akarod,
Mint Te vagy én, vagy bárki más.
És könnyedén legyőz, ha azt Te is hagyod,
S lelkedben túl mélyre ás.
Megmutat mindent, mit látni nem is akarsz.
A rosszat és a jóságot.
Mutat szürkét, keserűt, a száraz avart.
Egy eltorzult valóságot.
De a tükör mögött, egy elzárt világban,
Láthatatlan kéz integet.
S tombolva szólít, hogy mennyi csodád van,
Ha észreveszed, ő éljenez.
Soha ne rejtsd majd el ezt az áldott kezet,
Engedd azt, hogy szépnek lásson.
S ha a tükör néha a pokolba is vezet,
Neked kiutat találjon.
Hiszem
Hiszem, hogy az embernek csak úgy ér a lét,
Ha minden reggel van miért felnyitnia szemét.
Hiszem, hogy ami elmúlik, nem tűnik el,
Hanem egy emlékben vár, s dacol az idővel.
Hiszem, hogy nem lehet oly szörnyű a Halál,
Ha az ember a reményben menedékre talál.
Hiszem, hogy a kudarc nem más, mint jó alap,
Hogy csikorgó fogakkal fölépíts önmagad.
Hiszem, hogy erősít, ha érzed, ami fáj,
S ha nyitott szívvel küzdesz, mert továbbmenni muszáj.
Hiszem, hogy nevetve hordod lelkednek súlyát,
S könnyedén elhagyod, mint folyó hordalékát.
Hiszem, hogy kezem kezedben tölt éveket,
De ha mennem is kell, tudd, nekem ez nyújtott életet.
Hiszem, hogy emlékem néha majd elragad,
És széppé lesz az, mi belőlem megmarad.
Hiszem, hogy Benned a bizalmat meglelem,
És bármit is mondasz, én Neked, elhiszem.
Voltam, leszek
Voltam már szellő, ami vitorlába kap,
Mely a hajónak kevés, s a víz közepén marad.
Voltam már alap egy félig kész ház alatt,
Mely elmozdult helyéről, így szétdőltek a falak.
Voltam már papír, rajta vidám szó, ének,
Melyet szentnek tűnő kezek könnyen félbetéptek.
Voltam már mondat, rajtam nevettek, zokogtak,
S néha semmiben hagyva egy ajkon elfojtottak.
Voltam már álom, adtam hitet, rettegést,
S néha a legrosszabbkor hoztam az ébredést.
Voltam már pillanat, mit mindenki elkerült,
Mely percek múltán csendben feledésbe merült.
Voltam már labda, velem játszottak, eluntak,
És a kapu mellől egyszer az autó elé rúgtak.
Voltam már kötél, mi a nyakon körbeér,
De nem volt olyan szoros, hogy haljon semmiért.
De lehetek még szél, és a hajóm parthoz ér,
Lehetek még beton, mely házfalakban él.
Lehetek még könyv, melyet lélekkel írtak,
Lehetek gondolat, mit örömmel kimondtak.
S lehetek még valóság, hogyha bennem hisznek.
Lehetek még emlék, amit becsben őriznek.
Lehetek még játék, örökkön mókát hozó,
Lehetek cérnaszál, érintéssel életet adó.
A Balaton ősszel
Ülök a parton egymagam, körülöttem a világ hangtalan,
Csak a víz dalol lágyan a mólók lábain.
Bronzbőrbe bújnak a levelek a fák ágain,
És nézik az őszi Balatont…
A víz egykor kék ruháját hamvasra cserélte,
De bármelyik volt rajta, pompával viselte.
Sok ember hordta rá elnyűtt fáradtságát,
S ő zokszó nélkül adta üdítő varázsát.
Nem csoszognak a gyerekek, nem zsibongnak, nem építenek.
Az utolsó homokvár is végleg összedőlt,
Elsimult már rajta a finom, poros föld,
Csak néhány játékdarab maradt…
A bódék, melyek mögött készültek fenséges falatok,
Most zárva állva várnak, s kérdik: „mikor nyithatok”.
A fagylatok ízét még érzem a számban,
De mégis keserű, az édest hiába vártam.
Eltűnt már minden napozó, törölközőbe csavarodó.
Párok, családok, tinik, nagyik, szeretők,
A múltat, a jelent egyszerre feledők.
Megannyi élmény, és új esély….
A vonatok sem zengnek harsogó kürtjükön,
A nyaralók üresen állnak tiszta kertjükön.
A vitorlásokat elnyeli a szürke végtelen.
S hajók ritkán járnak a magyar tengeren.
Egy kis hajó itt áll, csak ring előttem a vízben, s csendben vár.
Néha odacsapja a víz a part széléhez.
Aztán visszahúzza kissé, hogyha végez.
Ringatja a testet magányban.
Ez a kis hajó, akár lehetnék én magam,
Kivel a víz csak játszik, s nekem eláll minden szavam.
De én alszom, mint ez a hajó, mi nem tesz mozdulatot.
Várva a tavaszt, hogy eljöjjön az, akié én vagyok.