Egészen különleges gondolatnak tűnhet kutyának verset írni. Nyilván nem neki készül, hanem a gazdinak, viszont pontosan ez adja a különlegességét. Már csak azért is, mert egy gazda számára a kutyája valódi családtagnak számít. Ez a vers nem mondhatjuk, hogy segít pótolni a hiányát, de szép emléket állít, és talán csökkenti a fájdalmat.
GaLambos Á. István: Tomi kutyus emlékére
Ülök és nézem képedet,
Melyen az udvar illatát,
Figyelve bámulod és érzed.
Előtted egy árnyék villan át.
Arany a színed és láttatod,
Amit fülembe súg az ég.
Igézve nézheted, s várhatod,
De tudod, nem él már rég.
Felállok és bevallom én Neked,
Nem érzem már szagod illatát.
Aranyos kezeid és szemed,
A Napnak meleg sugarát.
Egyedül voltam, de tudhatod,
Amit Neked is súg a lélek.
Az ég egy Újat adatott,
De soha el nem felednélek.
Hogy vagy ott fenn, tán egyedül?
Az Új is aranyos, de Te vagy a régi,
Hogyan is felednélek el, ha szívem örül,
Aki igazán szeret, csakis az érti.
A vers mögött
Ahogy az a versből is kitűnhetett komorsága miatt, ez egy igen fájdalmas emlékből fakad. Habár ihletését a szeretet éltette, annak, akinek volt már kutyája, háziállata, megérti, hogy az elvesztésük néha felér egy közeli hozzátartozótól való búcsú fájdalmával.
Ez a fenti mű 1999 tavaszán/kora nyarán íródott, amikor a kisvizslánk hozzánk került.
A költemény azonban nem neki, hanem az áprilisban elhunyt zsemleszínű, vagy inkább aranyszínű cocker spánielünknek készült. 1988-tól volt a család része, tehát viszonylag sokáig színesítette az életünket. 17 éves voltam akkor, amikor elment, és jött utána vagy inkább helyette a vizsla.
Találtam róla egy fényképet, klasszikus előhívott fotóra gondolj, amin az udvaron ücsörög, és a rá jellemző módon érdeklődve figyeli, hogy mi történik épp körülötte. A kamerát (vagyis a fényképezőgépet) is kutatja a szemével, épp a kép készültének pillanatában néz oda.
Persze, szóltam neki, hogy figyeljen:). Annyi érdekesség még, hogy a spánielt Tominak hívtuk, így a vizsla Jerry lett.
A vers kezdőképe is ez. Így Igyekeztem lefesteni a pillanatot, ahogy az udvaron sertepertél a kutyuska. Innentől tovább haladok a 17 éves fejjel megírt versben a régi és új összehasonlításában. A mű még akkor készült, amikor friss volt az élmény. A régi elvesztése, és az új kutyus jövetele. Valószínűleg ennek a keserű és egyben édes érzésnek az egyvelege hozta elő magát a vers megszületését is.
Mivel a szeretet egyszerre volt jelen mindkét kutya irányába, és láthatóan eltelt már annyi idő is, hogy az újat külön tudjam magamban választani a régitől az „Új” nagy ú-val íródott. Mondjuk az is tény, hogy ennyi erővel írhattam volna a régit nagy R-rel, ám úgy fest, hogy ezt a megoldást választottam. Ha jól emlékszem azért történt mindez, mert nem akartam, hogy az új kutyus „rosszul érezze magát” amiatt, hogy a régivel foglalkozom.
17 évesen írtam
Nyilván ezek belsőmből érkező gondolatok, a tragikus és örvendetes események feldolgozásából fakadt. Meg tegyük hozzá, éppen hogy 17 éves voltam, nem feltétlenül szerkesztettem utána a művet, csak írtam, ami kijött.
Viszont úgy gondoltam, idők múltán is meghagyom, és eredeti állapotában teszem fel erre az oldalra. Azt sejtem, hogy te, aki itt vagy, és esetleg elolvastad, vagy volt valaha kutyusod, pontosan fogod érteni a vers mögötti szándékot, illetve érzéseket.
Ha neked nincs kutyád, de ismersz valakit, akinek van, vagy épp nemrég élt át a versben leírt szituációhoz hasonlót, akkor mindenképp küld tovább neki, hátha merít egy kis erőt belőle.