A következő megható versek saját szerzeményeim. Mindegyik Mély témát boncolgat. Egyszer a szerelem, másszor az élet vagy a lét nehézségei kerülnek górcső alá. Olvasd, érezd, élvezd.
Megható versek gyűjteménye. A Szerző: GaLambos Á. István.
Az Alábbi verseket szabadon használhatod. A szerző megjelölésével akár nonprofit célra is. Persze könyvet, vagy hasonlót ne adj ki belőlük. Még egy plusz infó; a megható versek közül jónéhány a kilencvenes évek végén, a kétezres elején íródott, így ha ismeretlennek tűnő vagy már csak
emlékekben élő tárgyakról olvasol, ne lepődj meg.
Már Megint vége…
Vége, már megint vége a hétvégének,
Holnapután újból egy Hétfő ébred.
Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.
Nem gondolok se lányra, se nőre,
Csak arra a rövid hétvégére.
A hét ilyenkor lassú, akár egy csürhe.
Péntekre kicsordul összes véred,
Hétfő reggel már a halálodat érzed.
Mintha a férgek ébrednének.
Úgyis mindegy, hisz eljön a szombat,
De ajtód előtt újabb Hétfő kopogtat.
Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.
Talán
Talán átcsúsztam? Ó, dehogy!
Talán elhúzhatok? El, bizony!
Talán javíthatnék? Jó, de hogy?
Talán feljönnék? Fel nagyon!
Ki jön ma?
Furcsa köd vesz körül,
Mert semmit se látok.
Furcsa álom gyötör,
Mert rajtam ül az átok.
Nem gondolok csak rátok.
Vajon ma melyik akar?
De úgy érzem, senki.
Ajtómon vajon melyik kapar?
Hogy be akarna jönni?
Senki sem akar jönni.
Kicsi – nagy
Egy kicsi szív egy nagyvilágban.
Egy kicsi érzés egymagában.
Nagyon kevés.
Egy nagy szerelem, és kicsi mása.
A hatalmasat is elássa.
Mint halottat.
Egy kicsi szív még kisebb párja.
Ha igazán kell, megtalálja.
Még nem felel.
Egy kicsi élet a nagyvilágban.
Egy kicsi pohár nagy ládában.
El csak én töröm.
Egy nagy szerelem? Ez az talán.
Egy kis fecni vágyam asztalán.
Felejtsd csak el.
Még úgysem felel.
Az utolsó levél
Voltak már néhányan előtted,
Jók és rosszak egyaránt.
Szerte foszló gyermekléted,
Aggaszt engem. S néha bánt.
Szívem égett, olykor fázott,
De már két éve gondol Rád.
Ez az, amit a múlt hozott,
Ez az utolsó levél hozzád.
Hányszor mondtam, most elhagylak,
De még szívemben van a hazád.
Ez az, amiért még vártalak,
Ez az utolsó levél hozzád.
Le kell zárnom mostanra már!
De nevetnél e, ha tudnád?
Ez az, ami válaszra vár,
Ez az utolsó levél hozzád.
Lesznek még néhányan mögötted,
Jók és rosszak egyaránt.
Gyermekévek. Gyermekszíved.
Elveszteni, már nem bánt.
Egy nap
Szemek, arcok, lábak.
Vajon most merre jártok?
Mikor a Nap felkel,
Képetek szívembe ássátok.
Engem már nem érdekel!
Lábak, arcok, szemek.
Nincs már kísértésetek.
Mikor az óra delel,
Elfelejtem létetek.
Mert már nem érdekel!
Szemek, lábak, arcok.
Nem dúlnak bennem harcok.
Épp este tíz múlt el,
Újra új erőt adtok.
Hogy tudjam, már nem érdekel.
Kapcsolat
Nem várhattam többet,
Egy vagy kettő szónál.
Nem várhattam többet,
A fájó búcsúzónál.
Nem érdemelsz többet,
Egy vagy kettő szónál.
Nem érdemelsz többet,
Néhány könnyű bóknál.
Nem érhetek Neked,
Többet egy- két szónál,
Nem érhetek Neked,
Többet másoknál.
Miért érsz Te Nekem,
Többet ezer szónál?
Miért érsz még mindig,
Többet egy barátnál?
Amíg elköltözöm
Olyan más a reggel, ha valaki vár.
Hatalmas érzelem, nincs benne határ.
Szívemnek Téged látni, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha Veled ébredek.
Magasan szálló, dicső énekek.
Szívemnek neved mondani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha nevetni látlak.
Még élő reményem, s fénye a világnak.
Szívemnek hangod hallani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, mert nem vársz rám.
Magányos szív, elhalt éjszakán.
Szívemnek Téged elbocsátani, sosem öröm,
De nem várhatok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Szívedet ezzel össze sosem töröm,
Mosolyogj rám egyszer, míg végleg elköltözöm.
Karácsonyi ajándék
Itt a karácsony, teljesült a vágyam,
A fa alatt kisautó, amit úgy vártam.
Itt a karácsony, teljesült az álmom,
Kiskatonák vonultak, végig az ágyon.
Itt a karácsony, teljesült a kérés,
Szobámban a magnó, legalább öt CD-s.
Itt a karácsony, nem teljesül álmom,
Még megvan az autóm, de már nem találom.
Itt a karácsony, de nem teljesül vágyam,
Kiskatonám léptét, már nyáron messze láttam.
Itt a karácsony, nem teljesült kérés,
Magnóm hangja tovaszállt, és nincs visszatérés.
Itt a karácsony, szívedben Te is fázol?
Autó, magnó, katona, nagyon hiányzol.
Képzelgés
Csöndes, sötét az éjszaka,
Kattan a zár az ajtón.
Feszülten várom, hogy érj haza,
Léptek kopognak a padlón.
Feszülten várom, hogy érj haza,
Halkan nyílik az ablak.
Szememben hangod mély nyoma,
Tovább nem untatlak.
Szememben hangod mély nyoma,
Összenyomnak a falak.
Lelkednek szívem az otthona,
Nem járhatja át harag.
Lelkednek szívem az otthona,
Innen nincs kijárat.
Menekülnék, de mondd hova?
Biztonság nincs nálad.
Innen nincs kijárat,
Téged ki nem eresztelek
Vágyom, hogy lássam a szádat,
Amint azt mondja: Szeretlek.
Évek óta
Évek óta nincs változás,
Az idő gyorsan elszaladt.
Üldöz engem a csalódás,
S árnyékod az ég alatt.
Évek óta nincs változás
Elment már a szép szekér.
Ha futok, jön az új csalódás,
Utolérni mennyit ér?
Évek óta nincs változás,
Még párszor úgyis elfelejtesz.
Megint nem írsz, ez csalódás,
Vegyél már fel, ha elejtesz.
Évek óta nincs változás,
Tőlem bármit megtehetsz.
Az a legnagyobb csalódás,
Hogy csak néha érzem azt, szeretsz.
Évek óta nincs változás,
Csak néha érzem azt. Szeretsz.
Évek óta nincs változás,
Csak ritkán teszed azt, szeretsz.
Jó volna…
Jó volna újra gyermeknek lenni,
A világot tisztán, újból felfedezni.
Hinni a szavaknak,
Hogy sosem hazudnak.
És hinni másoknak,
Hogy el nem árulnak.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Egy szappanbuborékban boldogságra lelni.
Játszani homokon,
Süllyedő talajon.
Szaladni Szabadon,
Önfeledt utakon.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Nincstelen javakkal őszintén szeretni.
Nem nézni a testet,
Csak látni a szépet.
Élni az egészet,
S hinni, nem ér véget.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Semmitérő dolgokon nagyokat nevetni.
Vágyni apróságra,
Élettelen tárgyra.
S fantáziálva,
Hozni azt világra.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Anya karjában lágyan megpihenni.
Lassan megnyugodni,
Álomba szuszogni.
Végül fölébredni,
S megint ráébredni.
Jó volna újra gyermeknek lenni…
Éjszaka
Mogorván ráncolja homlokát az ég,
A felhők feldúltan cikáznak odébb.
Baljós sötétbe bújik el a jelen,
S rám köszön, mint ismerős idegen.
Letelepszik mellém, s végleg körbe fon,
Megszáradt hangok égetnek torkomon.
A némaság zaja feszíti fülem,
A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.
Ágyamban vergődöm álmatlan utakon,
Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.
Ha lehunyom szemem, forog a világ,
Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.
Mögötte libben egy halvány fénysugár,
Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.
Villám erejével érinti meg kezem,
Lassan körbe fonva át is ölelem.
Magamra húzom, mint meleg takarót.
Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.
Ujjaimmal játszva könnyen érintem,
Úgy futnak, mint árnyék a nyílt vízen.
Nevetés hallatszik az éjszakában,
A mindent eltakaró fényes világban.
A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek,
És lidérceket ölve mámorba merülnek.
De az esti fénynél erősebb a reggel,
A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.
A sötéttel a Nap most józanul fog kezet,
Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.
A tükör
Lehet az ovális, téglalap vagy kerek,
Meglátod benne önmagad.
De belenézni én sem mindig merek,
Mert erőm tőle nem marad.
Kegyetlen és makacs, ha azt úgy akarod,
Mint Te vagy én, vagy bárki más.
És könnyedén legyőz, ha azt Te is hagyod,
S lelkedben túl mélyre ás.
Megmutat mindent, mit látni nem is akarsz.
A rosszat és a jóságot.
Mutat szürkét, keserűt, a száraz avart.
Egy eltorzult valóságot.
De a tükör mögött, egy elzárt világban,
Láthatatlan kéz lengedez.
S tombolva szólít, hogy mennyi csodád van,
Ha észreveszed, ő éljenez.
Soha ne rejtsd majd el ezt az áldott kezet,
Engedd azt, hogy szépnek lásson.
S ha a tükör néha a pokolba is vezet,
Neked kiutat találjon.
Hiszem
Hiszem, hogy az embernek csak úgy ér a lét,
Ha minden reggel van miért felnyitnia szemét.
Hiszem, hogy ami elmúlik, nem tűnik el,
Hanem egy emlékben vár, s dacol az idővel.
Hiszem, hogy nem lehet oly szörnyű a Halál,
Ha az ember a reményben menedékre talál.
Hiszem, hogy a kudarc nem más, mint jó alap,
Hogy csikorgó fogakkal fölépíts önmagad.
Hiszem, hogy erősít, ha érzed, ami fáj,
S ha nyitott szívvel küzdesz, mert továbbmenni muszáj.
Hiszem, hogy nevetve hordod lelkednek súlyát,
S könnyedén elhagyod, mint folyó hordalékát.
Hiszem, hogy kezem kezedben tölt éveket,
De ha mennem is kell, tudd, nekem ez nyújtott életet.
Hiszem, hogy emlékem néha majd elragad,
És széppé lesz az, mi belőlem megmarad.
Hiszem, hogy Benned a bizalmat meglelem,
És bármit is mondasz, én Neked, elhiszem.