Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
II. rész.
A vacsora felejthetetlen volt. Pedig nagyon ki akartam verni a fejemből, meg főleg a gyomromból, és csak az önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem láttam viszont percekkel az elfogyasztása után. Meghatározhatatlan tartalmú levest kaptunk meg finomfőzeléket, ami semmire sem emlékeztetett, amit azelőtt ettem. Én leküzdöttem, de Zoli csak turkálta. Egyszeriben Tibi bácsi jelent meg felettünk, kitakarta a fényt, mint egy repülő a Napot, és végignézte a tányérokat.
– Ebből nem ettél, Zoli? – kérdezte a finomfőzelékes tányérra mutatva.
– De… csak, csak – hebegett pajtikám.
– De mi? – kérdezte az edző. – Gyakorlatilag semmit sem ettél belőle. Még legalább tíz kanállal egyél, ha az megvan, rendben vagyunk. Kell a táplálék, különben nem lesz erőd a futásra. Összeesel nekem, aztán magyarázkodhatok anyukádnak, hogy mi történt, idejön, és nekem meg annyi – mondta, hangja csak úgy pattogott a faasztalon. Zoli rágörnyedt a tányérra, és kiskanálnyi adagokat erőltetett a szájába. – Nem ezt kértem! – mondta Tibi bácsi, és elvette a kanalat, majd mélyen belemerte a főzelékbe. – Nyisd ki a szád! – utasította, Zoli félszegen engedelmeskedett, majd az edző beletuszkolta a kanalat, amire a fiú öklendezni kezdett. – Le ne hányj, mert te mosod ki a ruhámat! Mindenki őket figyelte; egyesek nevetgéltek, másokat a döbbenet elnémította, és voltak, akik eszeveszett lapátolásba kezdtek, hogy olyan üres legyen a tányérjuk, mintha már el is mosták volna. Véletlenül elkaptam Rita néni pillantását. A szemöldökét ráncolta, és olyan gyorsan rágta a körmét, mintha az külön versenyszám lenne. Tibi bácsi közben visszaadta az evőeszközt Zolinak, akinek úgy tűnt, sikerült közben lenyelnie azt az átkozott falatot. – Ennyi egy rendes kanál, ilyenből van hátra még kilenc. Gyerünk! – mondta az edző, majd megkopogtatta pajtikám fejét, aki ezután újfent rágörnyedt a tányérjára. – És húzd már ki magad! – nyúzta tovább Tibi bácsi.
– Elnézést kérek. Nem megy – nyöszörögte Zoli.
– Olyan nincs, hogy nem megy! Legalább próbáld meg – mondta az edző.
– Tibi bácsi! Jöjjön, a konyhás néni beszélni akar önnel – szólt közbe Rita. Az edző sóhajtott egyet. – Ott várja hátul – hadonászott a lány.
– Köszönöm – válaszolt Tibi bácsi, és elindult a pult mögötti ajtó felé. Akik eddig minket bámultak, csendben folytatták az evést. Zoli láthatóan igyekezett belapátolni, ami beléfért – igaz, Tibi bácsi sokat settenkedett a környékünkön, akiről köztudott volt, hogy nem szereti, ha a tányérunkon hagyjuk a falatokat. Egyszerre Rita jelent meg az asztalunknál, egy alacsony, gyérhajú fiúcska kezét fogta, akit a délutáni edzésen láttam együtt futni az élmezőnnyel.
– Srácok. Ő itt Feri. Új, mint ti, elkélne neki a társaság. Csatlakozhat hozzátok? – kérdezte Rita, miközben Zolikára nézett. Amikor a lány hozzászólt, szegény hülyének kiesett egy húsdarab a szájából.
– Naná! – vágtam rá, és arrébb csusszantam, hogy a kissrác elférjen mellettünk. Közben Zoli még erőteljesebb lapátolásba kezdett a kanalával. Tibi bácsi közeledett.
– Nem volt ott a konyhás nő. Ki mondta, hogy keres? – kérdezte az edző bá Ritától, amikor visszaért.
– Én úgy láttam, ott van. Azért szóltam – mondta a lány. Tibi bácsi fejcsóválás közepette megveregette a segédje vállát.
– Ha edző akarsz lenni, meg kell tanulnod, és meg kell tanítanod a keménységet – mondta.
A lány félszegen bólogatott. Aztán A toronymagas férfi lenézett Zolikára.
– Megvolt a tíz kanál? – kérdezte.
– Még van kettő – motyogta kisbarátom.
– Akkor hajrá. A többieknek is – vetette oda az edző, majd Ritával együtt visszamentek a helyükre. Ekkor volt időm jobban szemügyre venni újdonsült barátunkat. Meglepődve állapítottam meg, hogy nem a mobiltelefonját hozta a vacsorához, hanem egy könyvet. A Kinizsit.
– Hogyhogy ezt olvasod? – kérdeztem tőle.
– Talán, mert kötelező? – nézett fel a lapokból.
– Úgy értem, miért itt?
– Ahogy az edzőnő mondta, nincs társaságom – felelte, bólintottam, majd kanalaztam néhányat a tányéromból, mert Tibi bácsi az asztalunk felé settenkedett.
– Szóval új vagy itt? – kérdeztem aztán Feritől néhány percnyi kínos csend után.
– Ebben a csapatban igen, a futásban nem – válaszolta.
– Ez mit jelent? – kérdeztem, de mire válaszolhatott volna, hangos röhögcsélésre figyeltünk fel, ami az étterem azon részéről érkezett, ahol a csajok ettek, köztük a mi szomszédaink is.
– Beszélgessünk velük ma este? – böktem meg Zolit a zajforrás felé mutatva.
– Nem hiszem, hogy erőltetni kellene – mondta rezzenéstelen arccal. Feri csak mosolygott.
Ekkor a lányok asztalánál széktologatás vette kezdetét, szinte fájt a linóleumon csúszó gumi hangja, pedig csupán annyi történt, hogy a hercegnőcskék fölálltak az asztal mellől, és visszatették az ülőalkalmatosságokat. Szótlanul vártuk, hogy elsétáljanak mellettünk. Amikor megláttak minket, megálltak. Azt hittem megint engem vesznek elő, de meglepetésemre Feri lett a célpontjuk.
– Te aztán nagyon jó tanuló lehetsz, Ferike, ha még a szünetben is magolsz! – Mivel a fiú nem reagált, a vörös lehajolt hozzá és felemelte a könyvet.
– A Kinizsit olvassa – mondta a barátnőjének.
– Azon már rég túl vagyunk, ugye, Lujzi? Júliusban befejeztük mind a ketten – mondta a szöszke.
– Úgy látszik, alaposan le vagy maradva, Ferike – reagált a vörös. A fiú nagyot sóhajtott, aztán visszaemelte maga elé a könyvet, hogy továbbolvasson. A lányok megvető pillantással intéztek el minket Zolival, majd pillanatokkal később már föl is szívódtak.
– Mit csináljunk este? – kérdezte Lujzi barátnőjét, mielőtt továbbálltak volna.
– Menjünk ki a kertbe, láttam egy játszóteret, megmutatom a cigánykerekemet! – válaszolt a szőke, majd magunkra hagytak minket.
– Te honnan ismered ezeket a csajokat? – kérdeztem Ferit, aki épp készült elbújni a könyve mögött.
– Esetleg a futóedzésről? – húzta föl a szemöldökét.
– Azt gondoltam, de ma találkoztam velük először. Korábban sosem láttam őket Te sem, ugye, Zoli? – Szótlan barátom a fejét rázta. Feri sztoikusan az ölébe engedte a könyvet.
– Két csoport van. Az egyik Tibi bácsié, a másik Ottó báé. Mi Ottó bácsihoz járunk hétfőn, szerdán, szombaton, ti meg Tibi bácsihoz kedden, csütörtökön és pénteken. Bambán helyeseltem. – Na, ezért nem találkoztunk eddig – magyarázta Feri, és visszaemelte a könyvet szemmagasságba.
– És mi van a csajokkal? – kérdeztem gyorsan, mielőtt újra eltűnt volna a borító mögött.
– Ők is odajárnak. A magas vöröset Lujzinak hívják, az alacsony szőkét Szofinak. Ennyit tudok – magyarázta. Egy darabig ütemesen bólogattam, mint plüsskutya a hátsó szélvédőn.
– Te melyik házban vagy? – kérdeztem Ferit.
– A tizenkettesben – válaszolta, majd újra a könyvbe burkolódzott volna.
– Mi a tizennyolcban – mondtam rövid várakozás után. Aztán Zolikát bámultam, ahogy küzd a főzelékkel.
– Befejezed takarodóig vagy ez lesz a reggeli is? – kérdeztem tőle. A tányérra görnyedve evett, mintha attól félne, hogy valaki elrabolja tőle a kaját.
– Lát Tibi bácsi? – suttogta.
– Atyaég tesó, fogd meg a tálcát, vidd oda a konyhásnéninek, aztán menjünk. Senki nem fogja ellenőrizni – csaptam az asztalra.
– Kösz, hogy fölhívod rám a figyelmet – morogta kisbarátom, majd fölállt és összegörnyedve a kiadóablakhoz somfordált, ahonnan az ételeket kaptuk, majd ugyanolyan lassan sétált visszafele.
– Látod, nem volt olyan nehéz – mondtam, amikor leült. Annyira koncentráltam Zolira, hogy csak ekkor vettem észre, hogy Feri eltűnt mellőlem. – Na, húzzunk innen – nyögtem. Amikor bementünk a szobába, füleltem, vajon a lányok a másik oldalon vannak -e? Nem hallottam semmit. Biztos tornázni mentek, ahogy a vacsoránál mondták, gondoltam. Zoli hátára feküdt az ágyban és a telefonját nyomkodta, néha pityergett kicsit.
– Remélem nem gondolod, hogy minden este a szobában fogunk dekkolni – vetettem oda, vállat vont. Néztem őt és eszembe jutottak anyukája szavai, amiket a fülembe súgott az állomáson, mielőtt elindultunk volna. Vigyázz Zozira, kérlek. Tudom, hogy te vagy a vagányabb kettőtök közül, azért bízom benned. Aztán mintha megérezte volna, hívta is kisbarátomat. Az nyomban fölvette.
– Haza akarok menni… – suttogta Zoli pityeregve, de így is meghallottam. Aztán féltucat ühüm következett, melyet kósza bólogatások kísértek Zolika részéről. – Holnap mindenképp hívlak – búcsúzott aztán Zoli anyukájától. A végén jól hallhatón elcsuklott a hangja. Valamelyest sajnáltam őt, de közben kiborított a bénasága, hogy lehet egy fiú ennyire gyenge? Gondolataimat anyám zavarta meg a telefonjával.
– Miért nem szóltál, hogy ott vagytok? – dorgált meg azonnal.
– Dolgom volt.
– És hogy vagy?
– Szétnyomta a vállamat a hülye táska, amit rám sóztál – válaszoltam.
– Nem jó dolgomban adtam. Csak olyat tettem bele, ami fontos lehet. Higgy az öregnek.
– Gondolom…Lélegezni se tudnék nélkülük. – mondtam, aztán jöttek a szokásos unalmas kérdések, milyen a szállás, jó, hányan vagyunk egy szobában, ketten, milyen volt a vacsora, szar, rendesen ettem -e, kit érdekel.
– Látom nem akarsz velem beszélni – mondta végül bánatosan anyám. Tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de képtelen voltam egyetlen szót is kiejteni a számon. – Akkor jó éjszakát nektek – mondta.
– Jó éjt – vágtam rá sietve, de addigra letette a telefont.
Olvasd el a harmadik fejezetet.