Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
IX. rész.
Tibi bácsi szorosan egymás mellé ültetett bennünket Szofi ágyára, ő maga pedig a szemben lévő falnak támaszkodott és úgy bámult ránk, mintha elloptuk volna a gyereke kismotorját.
– Megállapodtunk valamiben, nem igaz? – szólalt meg az edzőnk, hangjában olyan szigor pumpált, hogy moccanni sem mertem. Csak lehajtottam a fejem, és vártam az ítéletet. – Egyetlen kérésem volt, és azt is képtelenek voltatok tiszteletben tartani.
– De Tibi bácsi…– szólalt meg Szofi.
– Majd szólok, ha beszélhettek – dorgálta meg a lányt. – Rossz hírem van. Ebben a helyzetben az a minimum, hogy türelmesen végighallgatjátok a szent beszédet – mondta, majd mély levegőt vett, mint aki egy szuszra akarja elmesélni az életét. – Összesen annyi kérésünk volt, hogy ne hagyjátok el a tábor területét, és este tízre legyetek ágyban. Ehhez képest háromnegyed tízkor az erdőből kell előbányászni benneteket?
– Végül is tíz előtt ágyban vagyunk – szűrte a foga közt Lujzi.
– De felvágták a nyelvedet – dübörögte Tibi bácsi.
– Én csak…
– Ne magyarázd meg, tudom én – vágott a szavába az edző. – Ez a szörnyű felnőtt, hogy vádolhat meg igaztalanul, hiszen maradt tíz perced a takarodóig, és elvégre a szobádban vagy. Csak van egy bibi a dologban. Tudom, hogy engedély nélkül kimentetek a kapun. Sőt, azt is, hogy az erdőben voltatok. Honnan? Hogy Rita nénivel közösen tűvé tettük értetek az egész rohadt tábort és furcsa mód sehol sem találtunk titeket. Aztán fél tíz körül betoppant a két jómadár – mutatott Szofira és Ferire –, hogy baleset érte Lujzit.
– Sajnáljuk – nyöszörögte Feri.
– Még nem, de majd fogjátok – vágta rá Tibi bácsi, majd újabb mély levegővétellel gyűjtött erőt a folytatáshoz. – Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg hihetetlen lesz a számotokra, de én is voltam gyerek. Én is követtem el csínyeket. Néhányat megúsztam, néhányat nem. Azoknál viszont kőkeményen viselnem kellett a következményeket. Mit mondtam volna anyátoknak, ha hív? „Elnézést, de fogalmam sincs hol a gyereke”. – Lehajtottam a fejem. Anyukám jutott az eszembe. Vajon mit szólna, ha megtudná mit történt.
– Mindannyian tehetségesek vagytok, jó futók – folytatta Tibi bácsi. – De ahhoz, hogy igazi sportolók legyetek fegyelmet is tanulnotok kell – mondta. Aztán hosszú másodpercekig bámult ránk, mi lesütött szemmel üldögéltünk a lehető legkisebbre összehúzva magunkat. – Zoli, benned különösen csalódtam.
– De ő nem volt velünk – hadarta el Lujzi. Tibi bácsi a fejét csóválta.
– Tudok róla…Tekintve, hogy én szedtem össze Rita nénivel az éttermeknél. Egy hajléktalan elől menekült, de majd ő elmeséli – mondta az edző, majd újra feszült csend következett. – Feküdjetek le, holnap reggel hétkor gyülekező – mondta és kilépett az ajtón.
– Hol a francban voltál? – estem neki Zolikának, amint az edző eltűnt a színről.
– Hallhattad – motyogta.
– És miért mentél ki a táborból? – vallattam. – Miattad szívtunk órákon át az erdőben.
– Mi van? – kérdezte barátom kikerekedett szemekkel.
– Csabi azt akarja mondani, hogy utánad mentünk – szólalt meg Lujzi.
– Láttunk a csövessel, azt hittük elrabolt – folytatta Feri.
– És követtük, hogy rád találjunk – mondta Szofi, aztán elmeséltük Zolinak a teljes történetet. Ámultan hallgatta, min mentünk keresztül.
– Akkor miattam futottátok körbe a tavat? Miattam kerültetek bajba? – kérdezte kisbarátom. A szája legörbült, majdnem elsírta magát.
– Ne bízd el magad – hűtöttem le.
– Ha nem lettél volna beszari, Zoli se ment volna ki a táborból – hurrogott le Lujzi.
– Tényleg. Mit akartál a csövestől? – kérdezte Feri. Zoli arca elvörösödött, és zavartan az óráját bámulta.
– Le kell feküdnünk, majd holnap – válaszolta barátom.
– Mondd már – nógattuk. – Azok után, hogy miattad jártuk le a lábunkat. – Zoli magába burkolódzott, de a lányok együttes erővel ráugrottak, és birkózni kezdtek vele.
– Áruld el. Áruld el! – kiabálták. Egymásra néztünk Ferivel, és mi is csatlakoztunk a kupachoz. Hatalmas lármát csaphattunk. Amikor abbahagytuk és Zoli is elég levegőt gyűjtött beadta a derekát.
– Anyukámnak akartam telefonálni – mondta megszeppenten.
– Hogy mi van? – kérdeztem.
– Tibi bácsi elvette a telómat, eszembe jutott, hogy a vonattól idefele láttam egy utcai telefont. Amibe csak aprót kell dobni és lehet telefonálni. Oda indultam. A hajléktalan megállított. Pénzt kért. Velem jött az éttermekig.
– És aztán mi történt? – kérdezte Lujzi.
– Megláttam Tibi bácsiékat és odafutottam hozzájuk. Ők meg behoztak, és órákon át faggattak, hogy tudok e rólatok valamit – magyarázta. Amikor elhallgatott, az órámra pillantottam.
– Mindjárt tíz, Tibi bácsi meg fog ölni minket – csattantam föl. Feri is felpattant Szofi mellől, neki néhány házzal arrébb volt a szállása. Az ajtóban azonban meglepetésünkre Tibi bácsi állta az utunkat, jobbján Rita nénivel. A mobiljainkat tartották a kezükben.
– Tudom, nem illik hallgatózni, de valahogy úgy alakult, hogy tudomásomra jutott Zoli úr küldetése a telefonnal – mondta szigorú arccal, amely lassan mosolyra fordult. – Visszakapjátok a mobilt addig, amíg felhívjátok a szüleiteket. Utána kérem vissza. – Hitetlenül nyúltam a telefonomért, és óvatosan, mintha vadonatúj szerzemény lenne elvettem Tibi bácsi tenyeréből. Amikor megkaparintottam, és a többiek látták, hogy a fejem a helyén maradt, ők is odasomfordáltak az edzőkhöz, és elvették a mobiljaikat. Zolika azonnal tárcsázta az anyját.
– Ne haragudj, hogy csak most, anya. Igen, minden rendben – rebegte barátom. Zoli öröme valahogy rám is hatott. Azonnal tárcsáztam az otthoni számunkat, és amikor apám felvette a telefont, majd szólt anyámnak, hogy siessen, mert én vagyok a vonalban, az élet kerek egésszé vált.
Az utolsó fejezet itt vár rád.