Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
VIII. rész.
Amint eltávolodtak tőlünk, Lujzi járása szemlátomást javult, még ha messze is volt a tökéletestől.
– Ugye milyen szép sétálni a természetben? – kérdezte, aztán elnevettük magunkat.
– Engem is visznek az ősök néha. Szóval nem vagyok ám annyira kirándulásellenes. Bár lehet azt a palackeldobást sose bocsátod meg nekem.
– Te is ilyen lennél, ha mindig azt hallanád apádtól, akárhányszor szemetet lát az erdőben, hogy akik odaszórták a vackaikat, azok kinyírják a természetet. Meg hogy ez egy körforgás, és majd úgyis visszakapják.
– Az én apám is mindig kínoz valamivel – nevettem el magam. – Egyébként meg nagybátyám Leányfalun lakik. Fönt a hegyekben. Azt hiszem a Pilisben van. Már vagy nyolcvan éves, de mindennap hajnalban kel, hogy sétáljon az erdőben. Az orvosa biztatja is, mert jót tesz neki. Azt mondjuk nem tudja, hogy megtesz legalább nyolc kilométert naponta, nem akármilyen emelkedőket mászik. Hetente egyszer Vörös-kőre is fölmegy, ahonnan lelátni a Dunára. Eddig egyszer mentem vele, de majd kiköptem a tüdőm.
– Mert akkor még nem voltál edzőtáborban. De ezután nem égsz be az öreg előtt – kuncogott Lujzi.
– Rossz vagy – feleltem, miközben mosolyogtam rá. Aztán tovább cammogtunk.
– Egyébként meg neked is el kéne menned oda egyszer.
– Miért?
– Vörös hajú lány a Vörös-kőnél. Érted?! – mondtam erőltetett nevetéssel.
– Aha…Szóval akkor elhívtál kirándulni? – kérdezte Lujzi. Hálát adtam az égnek, amiért sötét vett minket körül, így a lány nem láthatta, hogy az arcom a hajánál és a Vörös-kőnél is vörösebbé vált. Ha lehet, ezután még lelkesebben kapaszkodott belém, ami kellemes érzéssel töltött el. Az út egyre ismerősebbá vált, még a sötétben is föltűnt egy – két farönk, amelyet megjegyeztem a korábbi futások alatt. Lujzi vacogni kezdett.
– Fázol vagy ennyire fáj a lábad? – kérdeztem.
– Lehűlt a levegő, és az eső sem segít.
– Odaadom a púlóverem – mondtam, majd lecsavartam a derekamról a ruhadarabot, és Lujzi hátára tettem.
– Inkább belebújok – mondta. Megálltunk. A kis bicebóca megkapaszkodott a vállamban, amíg felhajtottam a pulcsit, hogy csak a fejét kelljen átbújtatnia rajta. Magasba emelte a karját. Miután gondosan beigazította a tagjait, lehúztam rajta a pulóvert. Mivel majdnem egymagas volt velem, a ruha tökéletesen passzolt rá.
– Máris jobb – mondta, mosolya világosságot kölcsönzött a sötét erdőben. Tovább cammogtunk egyelőre láthatatlan célunk felé, amelyről csak reméltük, hogy mihamarabb valósággá válik.
– Amúgy ügyesen kettesben hagytad Szofit és Ferit – szólalt meg Lujzi. – Azért mondtad, hogy menjenek előre segítségért, nem?
– Hát..
– Szerinted össszejönnek?
– Én nem tudom..
– Olyan cukik voltak együtt. És Feri mekkora hős volt már. Simán berongyolt a vízbe, hogy kiszedje a csajszimat – lelkendezett. Közben úgy tűnt, kisebb szökkenőlépésekre is futja az erejéből.
– Nagy cucc. Legalább húsz centi mély volt a víz.
– Miért szólod le? Féltékeny vagy? – kérdezte Lujzi huncutul.
– Sohanapján – válaszoltam mogorván, és egy pillanatra elengedtem a vöröskét, hogy nagyobb lépésekkel haladjak. De, amikor majdnem összecsuklott miattam, azonnal visszaugrottam hozzá, és elkaptam a karját.
– Megsértődtél? – kérdezte gúnyosan.
– Nem érdekel Szofi – válaszoltam gépiesen és miközben szorosan fogtam a lányt, kérlelőn bámultam a sötétségbe, reménykedtem benne, hogy hamarosan kijutunk az erdő éjszakai fogságából. – Nézd, ott a földút vége – mutattam előre, amikor megpillantottam a tőlünk mintegy száz méterre világító az utcai fényeket, amelyek azt az aszfaltos utat világították meg, amely a tábor hátsó kapujához vezetett. Ösztönösen gyorsítottunk még ha Lujzinak ez időnként fájdalmasnak is bizonyult. Az időjárás valamiért megérezte, hogy nem csúfíthatja el az örömünket, ezért az eső is elállt. Az utcai lámpák fénye egyre közelebb jött hozzánk, mintha metróalagútból bukkannák elő a Pillangó utcánál.
– Elhiszed, hogy megcsináltuk? – kérdeztem Lujzit lihegve.
– Persze. Mi vagyunk a dinamikus duó – mondta és nevetni kezdett.
– Váltófutásban azért ne induljunk, miattam sérülnél le.
– Hülye vagy? Holnap már itt sprintelek.
– Vagy már ma este Tibi bácsiék elől – válaszoltam.
Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagyott, amikor egy németjuhászkinézetű kutya tűnt fel az út közepén, nagyjából ott, ahol ráfordulhattunk volna képzeletbeli célegyenesünkre. Mintegy harminc méterre lehetett tőlünk. Feszesen állt, farka pillanatra sem moccant, az öröm szikrányi jelét sem adta. Először csak lassítottunk, de amikor néhány lépést tett felénk, azonnal cölöpöt vert a lábunk.
– Ugye nem hagysz itt, ha nekünk ugrik? – hebegte Lujzi.
– Biztos engem választ, rajtad nincs hús – mondtam bárgyú mosoly kíséretében. A kutya mereven bámult ránk, és előttem volt, ahogy ízletesen elfogyaszt bennünket.
– Mit csináljunk? – kérdezte a vöröském.
– Úgy tanultam, hogy hátrálni kell….vagy elfutni – dadogtam.
– Nem te vagy, aki a kutyáktól sem fél? – kérdezte Lujzi, miközben hátrálni kezdtünk. Hidegen hagyott a kötözködése. Ha lehet, szorosabban karolt belém, ami édes érzéssel töltött el, inkább erre figyeltem.
– Nem is félek – mondtam, bár szívesen hozzátettem volna, hogy ezt az egyet kivéve, de nem volt mit tenni. Tibi bácsi haragja és a lebőgés Lujzi előtt félelmetesebbnek tűnt a kutya fognyománál, így egymásba kapaszkodva megindultunk a németjuhász irányába. Az állat közeledésünkre halványan morogni kezdett. A földet bámultam, nehogy rá kelljen néznem.
– Azt meséltem, hogy nagybátyámnak volt ilyen kutyája? – kérdeztem Lujzitól.
– Ezzel biztatni próbálsz, hogyha itt vagy, akkor nem evett meg?
– Fegyelmezett állat volt. Mindig azt tette, amit a gazdi mondott.
– Engem az érdekel, ennek mit mondott – hebegte a lány.
– Reméljük nem azt, hogy menj az erdőbe vacsorázni – válaszoltam. A járásunk dadogott, amint tíz méteren belülre kerültünk a németjuhászhoz képest, becsuktam a szemem. Magamon éreztem az állat tekintetét.
– Nem jó, ha érzi, hogy félünk tőle – mondtam.
– Akkor talán nyisd ki a szemed – vágta rá Lujzi, engedelmeskedtem.
A kutya majdnem a teljes utat elfoglalta. Amikor már csak néhány lépésnyire jártunk tőle, éles ugatást hallatott. Összerezzentünk.
– Bobby! – harsant egy női hang, majd az állat mögül gyorsmozgású alak tűnt föl. Kezében póráz, homlokán fejlámpa világított. – Ne féljetek, nem bánt – mondta, majd megsimogatta a kutya fejét. Az behódolón nyüszített egyet, majd türelmesen megvárta, míg a gazdája rácsatolja a pórázt, végül leült a gazdi lába mellett. – Csak fölzaklatták a futók. Két korotokbeli rohant el mellettünk pár perce – mondta a nő. Mi megszeppenve álltunk és bámultunk rá. – Amúgy mit csináltok az erdőben ilyen későn? Hol vannak a szüleitek?
– Táborban vagyunk – vágta rá Lujzi, én csak bólogattam.
– Akkor a tanárotok.
– Igazság szerint kiment a bokám és amiatt vagyunk még kint – mondta Lujzi.
– Ez nem válasz a kérdésre – mosolygott a nő.
– Igaza van, nem szabadna itt lennünk. Megyünk is, viszontlátásra – hadartam, és megpróbáltam Lujzit lendületbe hozni. A kutya ekkor felugrott ültő helyéből, és odaszaladt hozzánk. A nő képtelen volt megtartani. Megmerevedtünk. Fölkészültem, hogy elveszítem a sípcsontom vagy a csuklóm. A kutyus azonban a tenyerünkbe simította a fejét, és úgy forgott, hogy minél inkább hozzánk dörgölőzhessen. Testét az izom uralta, kemény külseje azonban babalelket takart.
– Ugyanígy udvarolt volna annak a két kis futónak, akit az előbb láttunk. Korotokbeliek lehettek. Egy fiú meg egy lány.
– Egy fiú meg egy lány? – kérdezte Lujzi.
– Ha mondom. Ugye Bobby-kám, szívesen futottál volna velük – dünnyögte a nő, miközben megpróbálta arrébb húzni a kutyust, aki pillanatok alatt nedvesre nyalta a tenyerünket.
– És merre látta őket? – kérdezett tovább Lujzi.
– A gyermek és ifjúsági tábornál – hangzott a válasz.
– Tényleg indulnunk kell, viszlát – mondta tűzről pattant barátnőm, és immáron ő húzott rajtam egyet az aszfaltos út irányába. A lámpák megvilágították a kihalt utcát, ahol végre biztonságban éreztük magunkat.
– Ez már a célegyenes – lihegtem. És valóban az volt. Mintegy száz méter séta után szűk, folyosószerű utcánál kötöttünk ki, ami a Tópark hotelhez vezetett. Ez volt a tábor hátsó bejárata. Ugyan sötétbe burkolódzott a táj, a szálloda kivilágítása és az utcai fények segítettek a tájékozódásban. Meglepetésünkre sikerült átsurrannunk a pult előtt anélkül, hogy bárki észrevett volna, mert a recepciós éppen elhagyta a helyét, más meg nem tartózkodott a hallban. Ahogy elhagytuk a főépületet átszeltük a hátsó kézilabdapályát, hogy lerövidítsük az utat a faházak felé.
– Szerinted hol lehetnek Szofiék? – kérdezte Lujzi.
– Dunsztom sincs – válaszoltam, és éreztem, egyre heveseben ver a szívem. A szállásunk előtt a nagyok jóvoltából még javában zajlott az élet. Beszélgettek, nevetgéltek. Ha lett volna, biztosan felvettem volna a láthatatlanná tevő köpenyemet, hogy elrejtsem magunkat Lujzival. Amennyire tudtuk összehúztuk magunkat, és nagyívben kikerülve a nagyok brancsát oldalról közelítettük meg a szállást.
– Nézd, ég a villany – suttogtam. Lassan fölsétáltunk a rövidke lépcsőn, majd az előtérbe léptünk, ahol Lujziék és a mi szobánk nyílt. Amikor benéztem a szobába, ledöbbentem.
– Zoli?! – csattantam föl. Lujzi is odapillantott. Kisbarátom összeroskadva ült az ágyon. Háta a kérdőjel görbevonalára emlékeztetett. Kisírt szemekkel meredt rám. Ekkor kinyílt az ajtó mögöttünk a lányok szobája felől. Odanéztünk.
– Ó…Ó – mondtuk egyszerre Lujzival. Tibi bácsi állt a küszöbön, a háttérben az ágyon pedig Szofi és Feri kesergett Zolikához hasonló pózban.
– Azt hiszem itt a vége – mondta Lujzi.
– Ahogy mondja a kisasszony – válaszolt az edzőnk, és Zolival együtt mindannyiunkat betessékelt a lányok szobájába.
Elolvasom a kilencedik fejezetet.