- november 13-14.
Már Megint vége…
Vége, már megint vége a hétvégének,
Holnap újból egy Hétfő ébred.
Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.
Nem gondolok se lányra, se nőre,
Csak arra a rövid hétvégére.
A hét ilyenkor lassú, akár egy csürhe.
Péntekre kicsordul összes véred,
Hétfő reggel már a halálodat érzed.
Mintha a férgek ébrednének.
Úgyis mindegy, hisz eljön a szombat,
De ajtód előtt újabb Hétfő kopogtat.
Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.
1999. december 8.
Eltévedt futó
Vak dobogását hallani,
Hajdan eltévedt futónak,
Hogy is hívták? Valami Rochy,
Bár nem volt egy jó futónap.
Esett az eső, víz öntötte el a gályát,
Egy ilyen napon, ki látja a pályát?!
Itt van egy kanyar, ott van egy,
Jön a kérdés, hol a hegy.
Várunk, várunk hátha eljő,
Elkelt volna egy pár ernyő.
Az eső esett, nem zavarta,
Hogy társunkat, így megkavarta.
Gyorsan visszafutott sprintben,
Két pólóban, s nem ingben.
Folytatta ott, ahol megállt,
Lehet, hogy Nadapon rossz buszra szállt?
Utána már mindent látott,
Igaz kicsit dideregve állt ott.
Továbbfutott fel, a dombra,
Nem volt se szép, se otromba.
Felpörgött rá jól, frissen,
Azt gondolta: „Ilyen nincsen!”
„Mit vétettem, mit vétettem,
Hogy ilyen könnyen eltévedtem?”
Sopánkodott szegény pára,
Teli lett már a gatyája.
Persze ezzel nem volt egyedül,
Aki Nadapon célba ér, mind örül.
1999. december 14.
Kép
Ülök és nézem képedet,
Melyen az udvar illatát,
Figyelve bámulod és érzed.
Előtted egy árnyék villan át.
Arany a színed és láttatod,
Amit fülembe súg az ég.
Igézve nézheted, s várhatod,
De tudod, nem él már rég.
Felállok és bevallom én Neked,
Nem érzem már szagod illatát.
Aranyos kezeid és szemed,
A Napnak meleg sugarát.
Egyedül voltam, de tudhatod,
Amit Neked is súg a lélek.
Az ég egy Újat adatott,
De soha el nem felednélek.
Hogy vagy ott fenn, tán egyedül?
Az Új is aranyos, de Te vagy a régi,
Hogyan is felednélek el, ha szívem örül,
Aki igazán szeret, csakis az érti.
- január 20.
Talán
Talán átcsúsztam? Ó, dehogy!
Talán elhúzhatok? El, bizony!
Talán javíthatnék? Jó, de hogy?
Talán feljönnék? Fel nagyon!
Hazug
Hazug disznó! Hazug disznó!
Gyáva nyúl! Gyáva nyúl!
Hát sosem tanul? Sosem tanul?
Gyenge ember! Gyenge ember!
Tagja hull! Tagja hull!
Hát sosem tanul? Sosem tanul?
Szíve gyarló! Szíve gyarló!
A lelkén túl! A lelkén túl!
Hát sosem tanul? Sosem tanul?
Buta gyermek! Buta gyermek!
Nem tanul! Nem tanul!
De nem marad alul!
Sosem marad majd alul!
- január 25.
Ki jön ma?
Furcsa köd vesz körül,
Mert semmit se látok.
Furcsa álom gyötör,
Mert rajtam ül az átok.
Nem gondolok csak rátok.
Vajon ma melyik akar?
De úgy érzem, senki.
Ajtómon vajon melyik kapar?
Hogy be akarna jönni?
Senki sem akar jönni.
Kicsi – Nagy
Egy kicsi szív egy nagyvilágban.
Egy kicsi érzés egymagában.
Nagyon kevés.
Egy nagy szerelem, és kicsi mása.
A hatalmasat is elássa.
Mint halottat.
Egy kicsi szív még kisebb párja.
Ha igazán kell, megtalálja.
Még nem felel.
Egy kicsi élet a nagyvilágban.
Egy kicsi pohár nagy ládában.
El csak én töröm.
Egy nagy szerelem? Ez az talán.
Egy kis fecni vágyam asztalán.
Felejts csak el.
Még úgysem felel.
- január 31.
Az utolsó levél
Voltak már néhányan előtted,
Jók és rosszak egyaránt.
Szerte foszló gyermekléted,
Aggaszt engem. S néha bánt.
Szívem égett, olykor fázott,
De már két éve gondol Rád.
Ez az, amit a múlt hozott,
Ez az utolsó levél hozzád.
Hányszor mondtam, most elhagylak,
De még szívemben van a hazád.
Ez az, amiért még vártalak,
Ez az utolsó levél hozzád.
Le kell zárnom mostanra már!
De nevetnél e, ha tudnád?
Ez az, ami válaszra vár,
Ez az utolsó levél hozzád.
Lesznek még néhányan mögötted,
Jók és rosszak egyaránt.
Gyermekévek. Gyermekszíved.
Elveszteni, már nem bánt.
- február 15.
Egy nap
Szemek, arcok, lábak.
Vajon most merre jártok?
Mikor a Nap felkel,
Képetek szívembe ássátok.
Engem már nem érdekel!
Lábak, arcok, szemek.
Nincs már kísértésetek.
Mikor az óra delel,
Elfelejtem létetek.
Mert már nem érdekel!
Szemek, lábak, arcok.
Nem dúlnak bennem harcok.
Épp este tíz múlt el,
Újra új erőt adtok.
Hogy tudjam, már nem érdekel.
- február 3.
Érzem a bajt
Furcsa illatok szállnak a levegőben,
Amiket az Öröm és a Szeretet hajt,
Nekem a Nap most van lemenőben,
Mert már régen érzem a bajt.
Keserű mámor tölti meg a szívem,
Ha a fenséges gallyak varázsa ad zajt,
Öröm és Bánat keveredik bennem,
Mert már régen érzem a bajt.
Kár, hogy nem mehetek, de lehet, hogy így jobb!
Ha véletlenül nem értem a női fajt.
Nem esem szét, de bánatom egyre nagyobb,
Mert már nagyon rég érzem a bajt.
- február 1.
Figyelem
Figyelmesség elmúlik. Szív aludj már!
Nem tudsz, valakit bántottál.
Szavak elszállnak, a szív alszik.
Hátat fordít, mert Rád haragszik.
Bánat elrepül, a szív felébred.
Megbocsát, de észre sem veszed.
Fájdalom, de ez nem az én szívem.
Másra is figyelj kedvesem!
- szeptember 1.
Zárás
Elindultam, és nem állok meg,
Míg lábam biztos talajra nem ér.
Elindultam, mert nem értem meg,
Mit az szív kíván, s az ész remél.
Elhagytalak, és nem fordulok vissza,
Ha kell még erővel is talán.
Elhagytalak, de az én lelkem tiszta,
Elhagytalak drága kisleány.
Megálltam, hisz nem járhatok örökké,
Élvezném, amit az élet adott.
Megálltam, hogy nézzek magam köré,
Megláttam, hajóm zátonyra futott…
- december 22.
Fontos?
Hogy mi fontos? Nem tudom.
Hogy ki fontos? Azt tudom.
Lelkem folyton azért harcol,
Vajon Te tényleg közé tartozol?
Szűkség
Mindig az kell, ami nincs közel.
Mindig az kell, hogy Ő Ölel.
Ha úgy kell, mint kenyérből egy falat.
Eltűnhet, akár egy perc alatt.
Ha már érzed, hogy kicsit messze van.
Rá gondolsz majd minduntalan.
Ha Ő néz rád, és szeret.
Viszonozni kell neked!
De, tudjuk, amit tudni kell!
Mindig az kell, ami nincs közel.
Csakis az kell, hogy Ő Ölel.
- április 2.
Kapcsolat
Nem várhattam többet,
Egy vagy kettő szónál.
Nem várhattam többet,
A fájó búcsúzónál.
Nem érdemelsz többet,
Egy vagy kettő szónál.
Nem érdemelsz többet,
Néhány könnyű bóknál.
Nem érhetek Neked,
Többet egy- két szónál,
Nem érhetek Neked,
Többet másoknál.
Miért érsz Te Nekem,
Többet ezer szónál,
Miért érsz még mindig,
Többet egy barátnál.
- május 20.
Amíg elköltözöm
Olyan más a reggel, ha valaki vár.
Hatalmas érzelem, nincs benne határ. Szívemnek Téged látni, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha Veled ébredek.
Magasan szálló, dicső énekek.
Szívemnek neved mondani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, ha nevetni látlak.
Még élő reményem, s fénye a világnak.
Szívemnek hangod hallani, még mindig öröm,
De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Olyan más a reggel, mert nem vársz rám.
Magányos szív, elhalt éjszakán.
Szívemnek Téged elbocsátani, sosem öröm,
De nem várhatok Rád tovább, inkább elköltözöm.
Szívedet ezzel össze sosem töröm,
Mosolyogj rám egyszer, míg végleg elköltözöm.
- december 25.
Karácsonyi ajándék
Itt a karácsony, teljesült a vágyam,
A fa alatt kisautó, amit úgy vártam.
Itt a karácsony, teljesült az álmom,
Kiskatonák vonultak, végig az ágyon.
Itt a karácsony, teljesült a kérés,
Szobámban a magnó, legalább öt CD-s.
Itt a karácsony, nem teljesül álmom,
Még megvan az autóm, de már nem találom.
Itt a karácsony, de nem teljesül vágyam,
Kiskatonám léptét, már nyáron messze láttam.
Itt a karácsony, nem teljesült kérés,
Magnóm hangja tovaszállt, és nincs visszatérés.
Itt a karácsony, szívedben Te is fázol?
Autó, magnó, katona, nagyon hiányzol.
- október 9.
Társkereső
Sétálok az utcán,
Fejem körbe járkál.
Kínzó fájdalommal,
Mely szívembe vájkál.
Sétálok az utcán,
Figyelem a nőket.
Eszembe jut álmom,
Mely kergeti őket.
Sétálok az utcán,
Lopva lesett múzsa.
Haja sárga bársony,
Pirosas a rúzsa.
Sétálok az utcán,
Követem a kedvest.
Magas srác mellette,
Én leütném a tetvest.
Sétálok az utcán,
Bennem a lány hangja.
Megbabonáznám én,
Hogyha ő is hagyja.
Sétálok az utcán,
Meglátom a srácát.
Elegáns fehér ing,
Leveszi a láncát.
Sétálok az utcán,
Még mindig együtt vannak.
Nézegetem őket,
Ahogy elhaladnak.
Sétálok az utcán,
Csendben eltűnnek.
Többet ők már soha,
Elő nem kerülnek.
- február 19.
Képzelgés
Csöndes, sötét az éjszaka,
Kattan a zár az ajtón.
Feszülten várom, hogy érj haza,
Léptek kopognak a padlón.
Feszülten várom, hogy érj haza,
Halkan nyílik az ablak.
Szememben hangod mély nyoma,
Tovább nem untatlak.
Szememben hangod mély nyoma,
Összenyomnak a falak.
Lelkednek szívem az otthona,
Nem járhatja át harag.
Lelkednek szívem az otthona,
Innen nincs kijárat.
Menekülnék, de mondd hova?
Biztonság nincs nálad.
Innen nincs kijárat,
Téged ki nem eresztelek
Vágyom, hogy lássam a szádat,
Amint azt mondja: Szeretlek.
Évek Óta…
Évek óta nincs változás,
Az idő gyorsan elszaladt.
Üldöz engem a csalódás,
S árnyékod az ég alatt.
Évek óta nincs változás
Elment már a szép szekér.
Ha futok, jön az új csalódás,
Utolérni mennyit ér?
Évek óta nincs változás,
Még párszor úgyis elfelejtesz.
Megint nem írsz, ez csalódás,
Vegyél már fel, ha elejtesz.
Évek óta nincs változás,
Tőlem bármit megtehetsz.
Az a legnagyobb csalódás,
Hogy csak néha érzem azt, szeretsz.
Évek óta nincs változás,
Csak néha érzem azt. Szeretsz.
Évek óta nincs változás,
Csak ritkán teszed azt. Szeretsz.
- Szülinapodra
I.
Decemberi éjszakán, nézek fel az égre,
És meglátok egy gyönyörű kis csillagot.
Ott tündököl már, vagy tizenkilenc éve,
És lelkemben csak most hagyott mély nyomot.
Mesés téli éjszakán nézek fel az égre,
Remélem, hogy a Csillag rám mosolyog.
Belenézek én, gyönyörű szemébe,
Hogy tudja, mindig mellette vagyok…
II.
Idén is megkérdezték tőlem,
Mi az, mit karácsonyra kívánnék?
Azt mondtam semmi, mert,
Ha nevetsz, nekem az a legszebb ajándék…
Ismét kérdezgették tőlem,
Mi az, mit a fa alatt látnék?
Feleltem semmi, mert
A szemed nekem a legszebb ajándék…
Újra faggatni kezdtek,
Mi az, amire igazán vágynék?
Mondtam nekik semmi, mert
A hajad nekem a legszebb ajándék…
Megint érdeklődtek,
Mi az, mit ajándékba kapnék?
Azt feleltem semmi, mert
A szád nekem a legszebb ajándék…
Újra megkérdeztek,
Mi az, mit magamnak szánnék?
Válaszoltam semmi, mert
Az orrod nekem a legszebb ajándék…
Faggatózni kezdtek,
Ki az, ki szívemben jár már rég?
Egyből mondtam neved, mert
TE vagy nekem a LEGSZEBB AJÁNDÉK…
Boldog Karácsonyt!
(Ádám, 2003. Dec18-21.)
Anna várj, jön a mikulás
I.Fejezet
Tél van. Ezredvégi tél. Szomorkás tél.
Miatta a napsütés is nyugovóra tér.
A reggelek sem olyan szépek már,
Mivel eltakar mindent a félhomály.
De azért vannak itt még emberek,
Akik, szépek, okosak, kedvesek,
Is tudnak lenni; ők a gyerekek.
Ők még hisznek a mesékben,
Télapókban, tündérkékben.
Nekik jó lesz majd e történet,
Nekem pedig jó lesz ez a pár,
Sor, hogy keretet adjon ennek,
Az egésznek.
Tehát, az ezredvégen járunk,
Belefáradt már a lábunk,
A sok menésbe, ezért,
Jobb ha belekezdünk,
Az evésbe.
Anna okos, szép leányzó,
És a névsorban sem utolsó.
A faluban a fiúk szállnak utána,
Nem csoda , hisz nincs is párja,
Gyönyörű hajának, szép szájának.
Persze még sorolhatnám, de nem teszem,
Még a végén nekem is elvenné az eszem. (hát el is vette)
Osztályában sok barátja van,
De belőlük kiun minduntalan.
Most már csak az igazira vár,
Aki megadja neki, ami jár.
A szép, felhőtlenül boldog életet,
Melyet csak a szerelem éltet.
Két legény van, aki számít,
Egy félénk, és egy, aki kábít.
A félénket Rambónak becézik,
A másikat Kampónak, de jobb ha kiherélik.
A félénk fiú, naív ifjú,
A kábítós inkább goromba ámítós.
Rambó, olyan, mint egy kampó,
Kampó, pedig olyan mint a Rambó.
Tudják, a Rambó az a főszereplő,
Aki mindig, mindenkit meglő.
Tehát, egy nagyon erős ember,
Tulajdonképpen mindent megmer,
Csinálni.
Vele szemben, szegény félénk Rambó fiú,
Tehetetlen, görcsös, szopós malac,
Itt sajna a rím elmarad( c ).
Tehát ezen a bizonyos ezredvégi télen,
Eldől végleg végre kérem,
Hogy kié lesz Anna szíve,
És kinek marad meg csak az Anna íve.
A két fiú ugyanazt terveli ki.
Elmennek a lányhoz télapóként,
És elrabolják őt mérges fenevadként.
Mindezt december 6.-a estéjén,
És a tündöklő hold fényén,
És az ezredforduló telén,
Annak is a szomorúbb részén.
II,fejezet
December 6.-a van, hó lepi be a tájat,
És képem előtt egy meglehetősen fáradt,
Ember megy el, és közben nagyokat sóhajt,
Úgy, mintha nemrég laposra verték volna.
Lehet, hogy tényleg ez történt szegénnyel,
Későn jött rá, nem szabad járni ekkora készpénzzel,
Az utcákon.
Úgy gondolom, hogy inkább visszatérek,
A történetem keretéhez,
Melynek legfőbb összetevője,
A két fiú csinos nője.
Tehát jön a félénk Rambó,
Tudják, olyan mint a kampó,
Nincsen hozzá hasonló.
Nyomul éppen, nagy serényen,
Anna szerelme házához.
Úgy akarja megszöktetni,
Hogy ne kelljen sürgetni,
Hanem maga akarjon jönni.
Ez nehéz feladat, hiszen,
Nem áll rendelkezésre elég adat,
Ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsuk,
Anna Rambót szereti e? Majd meglátjuk.
Szóval nyomul a félénk Rambó mikulás ruhában,
Nem mondom, hogy túlságosan bátran.
Bemászik a kerítésen, majd a hatalmas erkélyen,
És máris ott terem Anna szobájának közepében.
Anna nem ijedt meg tőle nagyon,
Mert rögtön ráismert tudom.
Nemsoká jött a másik mikulás,
Aki, Kampó volt, nem vitás.
A két fiú összenézett, hisz
Nem értették az egészet.
Hát igen, szegény Anna,
A bőség zavarában nem tudhatta,
Mit csináljon.
A két mikulás odaadta ajándékát,
De Kampó rögtön elmondta szándékát.
„Óh, te drága Anna, én úgy szeretlek téged,
Mint három másik összeadva, érted?!”
A kis félénk Rambó csak állt,
És mérgesen arra várt,
Hogy ő is szólhasson.
Anna nem szólt semmit Kampónak,
Csak nevetett rajta.
Erre Rambó elbizonytalanodott,
Majdnem el is futott.
Ekkor Anna így szólt:
„Küzdjetek meg a szívemért,
Ha kell ököllel! Mindenki mindent ért?”
„Igen!” Felelték kórusban.
„Jó, ha kiálljátok a próbáimat,
Kitárulok előttetek, mint egy kirakat.”
„Persze csak az előtt, aki a próbák során,
Szememben, a legnagyobbra nőtt.”
A két fiú persze vállalta a próbákat,
Örültek, hogy az egyik a másik ellen kiállhat,
Egy nőért „harcolni”, hisz mindketten tudják,
Hogy itt már nem szabad udvariaskodni.
Én pedig szemlélője vagyok, magukkal együtt,
A három feladat kidolgozásának.
Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha maguk engem mélyre,
Ásnának?!
III.fejezet
„Tehát az első próba boksz lesz,
Nem pipiskedő torna.
Itt lesz a ring,
Egy menet hossza, két – három perc,
Között kering.”
A két fiú nekikezd a boksznak,
A meccs nem nevezhető rossznak,
Csak kissé egyoldalúnak.
Kis félénk Rambó védekezik,
Azt se tudja hol verik,
De az biztos, hogy ma már nem eszik.
Ennek ellenére bírja az ütést,
Csak kár, hogy nem vehet elő kést.
De sebaj, vége az első menetnek,
Most egy kicsit inni is mehetnek.
A második menetben sem változik,
A helyzet kifejezetten.
A félénk Rambó, most már alig bírja,
Lejött róla már rég az irha,
De szívós ember, nekem azt írta,
És erre rászolgál ha még bírja.
Vége a második menetnek is,
Bizonyára már sokan szerethetik,
A félénk Rambót.
Ezt joggal teszik, hisz szeretetre méltó,
Nem olyan, mint a Kampó nevű tökfilkó.
Immáron kezdődik a harmadik menet,
Ami szerintem másmilyen lehet,
Mint az előző kettő,
Mert a félénk Rambó önbizalma megnő,
És, így a Kampó nevű ember könnyen kiüthető.
De a kis Rambó kap egy nagy pofont,
Majdnem leüti a gramofont,
De feltápászkodik, és látszólag beidegesedik.
Nekimegy a Kampónak fejjel,
És a gyomrába ütközik ezerrel,
Ezért a Kampó lihegve terül el,
A padlón.
Tehát az első próbán a Rambónk,
Került előnybe.
Kíváncsi vagyok, a folytatásban vajon,
Ki lesz a jobb a mezőnybe.
iv.fejezet
„A második próba egy szellemi feladat,
Kell hozzá elég adat,
Hogy meghatározzátok,
Amit akarok, tehát kiszámoljátok.
Figyelem! Csináljatok nekem,
Egy 15 tömegszázalékos,
Nem túl takarékos,
Málnaszörpöt, melyben,
2g oldat, és 5g oldott anyag van,
Feloldva. Lássatok munkához.”
A két ifjú fiú elgondolkodott,
Sóhajtottak egy nagyot, és nekiláttak a munkának,
Amit életükben még nem csináltak,
De ideje lesz egyszer ezt is kipróbálni.
Gondolták magukban, és nekikezdtek munkálkodni.
Hosszas órák után,
Még ugyanolyan bután,
Álltak a konyhában,
Persze azért méricskéltek bátran.
Már nyugovóra tért a Nap,
Amikor felkiáltott Kampó,
„Éljen, kész van!”
Anna odament, és megkóstolta,
De csak nagyon félve, inkább odábbtolta.
Eközben a félénk Rambó is kész lett,
Nem mondaná el amit akkor érzett,
Amikor Anna az ő szörpjét is megkóstolta,
És a következőket mondta:
„Hm… Isteni. Finom,
Akár a liliom.”
Tehát ezt a próbát is a félénk Rambó nyerte,
Ezért a folytatásnak nem lett volna értelme,
Hisz hiába igyekezett volna Kampó,
Ez az előny már nem behozandó.
Kampó kiugrott az ablakon,
És elfutott, mint egy barom.
Anna, és a félénk Rambó,
Házassága példázandó,
Egy rossz szó,
Rágalomnak szó(l).
Azért jó, hogy vannak még felnőttek,
Akik hisznek ennek a mesének.
Mire ezt önök elolvassák,
És kinéznek az ablakon,
Bizonyára emlegetni fogják,
E vers első sorait.
De mielőtt ezt emlegetnék,
Akik esetleg nem hinnék,
El eme történet mesei részét,
Azok ne lepődjenek meg azon,
Hogyha esetleg két mikulást látnak,
Akik folyton ordibálnak,
Ne nézzék őket hülyének,
Hanem higgyenek ennek a mesének.
Mert ha nem hisznek, főleg nem az ezredvégen,
Így vélekednek majd kérem:
Tél van. Ezredvégi tél. Szomorkás tél.
Miatta a napsütés is nyugovóra tér.
A reggelek sem olyan szépek már,
Mivel eltakar mindent a félhomály.
1997.December 22-23.
Jancsi És Piroska Meg A Farkas
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó,
Mindenkinek, ki ott élt, annak volt ám, hej, de jó.
Minden este a tűzhely mellett ült le a díszes család,
Sosem kaptál te ott enni, ha nem vitted az uzsonnád.
A családban volt egy fiú, kinek neve Jancsi volt,
Becsületén sosem esett hitvány, aljas, csúnya folt.
Mivel Minden Másnap este a vadász házánál járt,
Így esett meg, hogy párjára véletlenül rátalált.
Drága, okos Jancsi, szerencsétlen, szegény pára,
Párja sajnos nem volt más, mint a vadász leánya.
Édesanyja mindig mondta egyetlen, szeretett fiának,
Hagyja már azt a lányt, hisz nem jó az, csak haramiának.
Az ifjú hallani sem akart erről a dologról,
Tett az édesanyjára, persze jó magasról.
A lány gyönyörű volt, akár egy tündérmesében,
Jancsi úgy vélte, hogy abból lépett ki éppen.
Az ifjú eltöltött volna, akár egy életet vele,
Főleg mikor megtudta, hogy mi is a lány neve.
Alakja, akár egy antilop, feje, mint egy kocka,
Nevét susogják a fák; Piroska, Piroska!
Az apja volt a vadász, de Jancsi nem félt tőle,
Ha le kellett lőni valakit, hát ő ment előre.
Minden éjszaka együtt járták az erdőt,
Hátha elcsípnek egy kósza tekergőt.
Sosem volt ott egy sem, Istennek hála,
Jancsi a vadásszal ment, hogy bevágódjon nála.
A vadász erős volt, s féltette a lányát,
Minden nap más kenőccsel kenegette lábát.
Egyik este, mikor ketten az erdőt járták,
A vadász elmesélte, régi, titkos álmát.
„Egyszer azt képzeltem” –mondta az ifjúnak,
„Hogy egymagam sétáltam, s vad szelek fúttak.
Gyanútlanul mentem, és elkapott valaki,
Nagyon megijedtem, mert meg akart fojtani.
Hátranéztem, s láttam, ez bíz a farkas,
Szőrös, mérges állat, ha úgy tetszik ordas.
Kemény küzdelem volt, végül elmenekült,
Álmomban talán még máglyára is került.
Azt hittem álom volt, de nem az volt, én tudom,
Egyedül járni az erdőt, azóta irtózom.
Jól tudod fiam, hogy szeretem a lányom,
Csak ő számít nekem az egész világon.
Neked adom szó nélkül, hiszen téged szeret,
De előtte teljesítsd még piciny kérésemet.
Gyilkold meg a farkast, hogy nyugtom legyen tőle,
Vagy mi lőjük le őt, vagy minket lő ő le.
Tudom azt is fiam, hogy nem vagyok én király,
Ennyi önzés azért talán nekem is kijár?!
Ezért nem ajánlom neked fele országomat,
Hanem odaadom a farkasért egy szem leányomat.”
Az ifjú elfogadta a furcsa ajánlatot,
Így aztán rögtön neki is láthatott.
(A munkának)
2.
Szegény Jancsi elindult, hogy a farkast megkeresse,
Anyja folyton gondolkodott, hogy apját küldje helyette.
Persze az ifjú lovag ebbe nem egyezett bele,
Egyedül ment a farkashoz, hogy végre megküzdjön vele.
Az ordas háza messze volt, mélyen bent az erdőben,
Egyre sötétebb lett, mivel a Nap most volt lemenőben.
Jancsi kezdett fáradni, nem érezte lábát,
Ráfeküdt egy bokorra, mely megszurkálta hátát.
Nézte az eget, és csak Piroskára gondolt,
Ha elaludt néha, közben biztos horkolt.
Reggel rosszul ébredt, fájt nagyon a feje,
Nem volt jó az éjjel Jancsi fekhelye.
Továbbment a farkas háza felé,
A házat megtalálta, de az ordast nem lelé.
A farkas igen szép házban lakott,
Ide jött mindig, miután jóllakott.
Áldozatait a hatalmas erdőben szedte,
Mindegyikkel csak a kalóriát növelte.
Jancsi bement az ajtón, hisz az nyitva volt,
Minden, mit evett, gatyájába behatolt.
Az ajtón át eljutott a tágas előszobába,
Az asztalon cetlit talált: ”Elmentem a Plázába”.
Ezzel egy időben, hangot hallott kintről,
El kellett bújnia, mert biztos nem a csendőr.
A farkas ordított torka szakadtából,
Éppen most jött meg a Duna Plázából.
Tudta, hogy nincs egyedül, mert érezte a szagot,
Mely Jancsi ruhájából áradhatott.
Felhördült, és kereste az idegent,
„De bazi büdös van idebent!”
Elhúzta a szekrényt, ott bújt el a Jancsi,
Olyan bambán nézett, azt hitte, hogy csacsi.
„Te mit keresel itt, csúnya, büdös állat?!
Olyat ütök beléd, hogy leesik az állad!”
Szegény Jancsi félt ám, eltorzult az arca,
Most kezdődött csak el, az igazi hajsza.
Ha ott marad Jancsi, azaz életébe kerül,
Ezért ugrott ő ki, a farkas mancsok közül.
Hősünket a farkas kergetni kezdte,
Kiömlött zsebéből Győri Édes keksze.
Jancsi összes pénzét a farkashoz dobta,
Kirohant az ajtón, de ott a vadász fogadta.
A vadász nagy puskáját hősünkre szegezte,
Jancsi a reakciót sehogy sem értette.
A farkas és a vadász csak egymásra néztek,
Jancsi kalandjai szörnyű véget értek?
Nem, bizony a válasz a fenti kérdésre,
Jancsi szerelmes volt és tovább küzdött érte.
Elvette a vadásztól a féltve őrzött puskát,
Le sem tagadhatta karatés múltját.
Ha már nála volt hát, lőtt is egyet vele,
Repültek a golyók, el, mindenfele.
Egyik eltalálta a vadászon a csuklyát,
A másik pedig bíz, a háztetőnek alját.
A vadászt mindez nagyon meglephette,
Mert a földön egyből, csuklyáját kereste.
Addig hősünk fordult egyet a puskával,
Így a farkast találta szembe magával.
Az ordas csak állt, meg volt dermedve,
Lehet, hogy azt hitte, Jancsi egy medve.
A hős lovag lassan odament hozzá,
„Legközelebb mással vitatkozzá!!”
Mondta neki bőszen, és ráütött egy nagyot,
A farkas ettől aludt, még négy vagy öt napot.
A vadász nem mozdult el, ott feküdt a földön,
Jancsi nem várt tovább, hozzászólt rögtön.
„Miért tette uram, hisz megegyeztünk, vagy nem?
A farkas ott fekszik, de én meg nem öltem!”
A vadász sírni kezdett, és a következőt mondta:
„Bocsáss, meg kérlek, ahogy szegény lányom szokta.
Azaz hidd el, hogy nem akartam rosszat,
Csak a hasznot akartam, amit a farkas hozhat.”
„Milyen hasznot uram?” –kérdezte a Jancsi,
Látszott rajta tisztán, hogy tényleg kíváncsi.
„Kis falunkban mostan, pénzt ajánlottak,
Annak, kinek ereje nem mondható rossznak.
Megöli a farkast, majd a Tanácshoz viszi,
Ezzel egy időben a pénzt is felveszi.
Követtelek téged, hogy megöljem a farkast,
Előszedtem rég a szekrényből a fogast.
És arra akasztottam, volna fel a hullát,
A Tanácsban már biztos, epekedve várják.”
3.
Jancsi és a vadász cipelte a farkast,
A Tanácshoz vitték, majd leadták az ordast.
Felvették a nagy pénzt, s kettéosztották,
Jancsi hazaindult, ahol már várták.
Otthon volt az anyja, aki úgy féltette,
Mikor meglátta fiát, rögtön ezt rebegte:
„De jó, hogy itt vagy, édes kicsi fiam,
Nem fáradtál el, nem volt nagy az iram?”
„Nem fáradtam én el, drága édesanyám,
A farkas kinyúlt rögtön, hozzám se szólt talán.
Piciny, drága, okos, kedves anyuska,
Mond meg nekem kérlek, hogy hol van Piroska!”
Jancsi szaladt gyorsan, szíve választottjához,
A kocka fejű, rövid nyakú, kedves Piroskához.
„Drága egyetlen szívem, szerelmem,
Ma még egy autót is meg kéne szerelnem?
Mindegy, hisz várhat az akár holnapig is,
Kérlek, gyere hozzám, rögtön, azonnal, máris!
Hisz szeretem, ahogy jársz, nézel és nevetsz,
Mond nekem azt drágám, hogy te is szeretsz!
Lehozom az égről néked az összes csillagot,
Lent háborúznak majd, ha te úgy akarod.
Mi csak bent a házból figyeljük majd őket,
És biztatjuk az egymással versengőket.
A két legjobbat nyomban kiválasztjuk,
És egy szép éjszakán egymásénak adjuk.
Egy párként kerülnek, újra fel az égre,
Ők lesznek a világ, legszebb esti fénye.
Pár hónappal később, gyermekeik lesznek,
Ezen csillagok majd, folyton csak nevetnek.
Az idő múlásával, egyre szebb lesz fényük,
Örök hűség mellett, örök lesz az éltük.
Mi alkotjuk persze, ezt a két csillagot,
A mi szívünk az, mely ott fent ragyog.
Gyere hozzám drágám, ne hagyjál most cserben,
Téged szeret szívem, biztos lehetsz ebben.”
A lány persze nyomban, gyorsan igent mondott,
Lakodalmat egyből, aznap este tartott.
A vadász büszke volt, egy szem leányára,
Nagy puszit adott ő, a lány orcájára.
Jancsi és Piroska nagy házba költöztek,
Amit a Tanács adta pénzből, ők építettek.
Minden este nézték az égen a csillagot,
Mely talán még ma is ott fent ragyog…
2001-01-30
Hátulról a Harmadik
Meleg nyári napon indultam el egyedül,
Hogy felfedezzem az élet fényes oldalát.
Hittem, hogy a sok rossz mind mögém kerül,
És nem hallom többet szívem panaszát.
Forró nyári napon indultam el lassan,
Felnyitni, belső gátak szoros zárait.
Elindultam, hogy végleg eltapossam,
Régi szerelmem most is friss nyomait.
Kilépve a kapun az járt a fejemben,
Vajon balra vagy jobbra kéne mennem.
A jobb mellett döntöttem gyorsan,
Ezért arra is fordultam.
Egyre ezen gondolkodtam,
Míg egy megállóba jutottam.
Felszálltam az első trolira,
De a sofőr elment szabira.
Elég lassan vezette a trolit,
Így meghallgathattam ezt a törit.
Egy lány mesélte mögöttem egy másiknak,
Aki nagyon unja, nyugodtan ásíthat!
Ferde mese
Te a legjobb barátnőm vagy Juci,
Ugye jól áll rajtam ez a ruci?
Persze, hogy jól áll Emese,
Bánatodról szól e mese.
De valamit mondani akartál,
Mielőtt a szavamba vágtál.
Igazán nem tudom, hogy mi a baj,
Fejemen nagyon szép a haj.
Szerintem nem nézek ki rosszul,
Bár sosem tanultam oroszul.
Sorban fordulnak meg utánam a fiúk,
Jól tudom, ők is nagyon hiúk.
Az alakomon azért van kivetnivaló,
Sajnos túl sok bennem az ennivaló.
A barátom egy jó fej csávó,
Sosem kell neki fogvájó.
Én mégis folyton azt érzem,
Valami nincs rendben velem.
A barátom olyan furcsa mostanság,
Eltűnt belőle a jókedv, a vidámság.
Már nem olyan nyitott felém,
Mintha mindig kést szúrna belém.
Azt hiszem, hogy eltitkol valamit,
Lehet, hogy megismert valakit.
De ki lenne szebb, vagy jobb nálam,
Eddig olyan lányt még nem láttam.
Jó lenne, ha beszélnél vele,
Akkor talán megjönne az esze.
Hát igen, a Töhötöm,
Megtenném, de nem Töhötöm.
Ő a te barátod kedves,
Ne légy vele csendes.
Nem kell már tovább várnod,
Elmondhatod neki bánatod.
Nem tudom, hogy hol a probléma,
Nincs rá szó, nincs rá szinonima.
Én megtettem neki mindent, ami kell,
Mindig szép, szexis ruhát vettem fel.
Nem hiszem, hogy oka lehet panaszra,
Majd jobban kivirágzom tavaszra.
Várj, most le kéne szállnunk!
Utána még dumálunk.
És leszálltak, akárcsak én,
Vártam, hátha lesz még fejlemény.
Megpróbáltam követni őket,
A szép és okos nőket.
Nem voltam nagyon feltűnő,
Kezemben mikrofon és távcső.
Egy utcába bekanyarodtak,
Ahol barátokkal találkoztak.
Onnan mentek el a „Yes” klubba,
Egy Lány Lábán Lánc és klumpa.
Én is betértem arra a helyre,
Ahol mindenki táncolt egyszerre.
Gondoltam, kirúgok a hámból,
Narancslevet ittam kék pohárból.
Poharammal ültem le a két lány mellé,
Szememen Szemcsi, hajamban zselé.
A többi barát is odatömörült,
Aki látott engem, mind „nagyon” örült.
2.
Így üldögéltünk egymás mellett,
Már este 10 körül lehetett.
Nekem kiszáradt a szám újra,
Az egyik srác meg az orrát túrta.
A baráti sereg szépen felbomlott,
Csak két lány és fiú maradt ott.
A csoport egy része megunta a helyet,
„Miért jöttünk ide a „Globe” helyett?!”
Kérdezték egymástól, majd továbbálltak,
Aznap este más utakon jártak.
Jókedvük volt egy poén végett,
Nem tudták, hogy a „Globe” leégett.
Én csak ültem és szlopiztam a piát,
Közben elküldtem egy-két hárpiát.
Bevedeltem vagy 5 narancslevet,
Ezt ittam a megszokott barack helyett.
Mellettem két lány és két fiú,
Reggel szól a kakas; kukurikú!
A két csaj, az Emese és a Juci,
Elengedett ma anyuci?
A két fiú közül az egyik Töhötöm,
Ha nem fogja be száját, bekötöm.
A másik csávó neve Gergő,
Mindig az utcán tekergő.
Náluk igazán jó a hangulat,
A fiúk átnyúlnak az asztal alatt.
Emese folyton azt nyafogja,
„Mindkettő az én lábamat fogja!”
Ez inkább Gergőnek kínos,
Az ő nője jobban zsíros.
Töhötöm jóképű és erős,
Sorozatokból lehet ismerős.
Az összes csaj rá bukik,
A többiek bukott palik.
Most a szép Emesével jár,
Szerelmükben nincs határ.
Bár azért van egy kis hiba,
Apró, pici galiba.
Erről beszélt Emese a trolin,
Mondta. Mindent rendez a bulin.
Juci és Gergő otthagyta őket,
Hogy rendezni tudják a rendezendőket.
A színpadon elhangzott pár beszéd,
Miközben mellettem ez a párbeszéd.
Mi van mostanság veled drágám?
Összerezzenek arcod látván.
Ha van velem valami bajod,
Tudod jól, elmondhatod.
Nem tudok neked semmit mondani,
Szívemben nem szoktam terhet hordani.
Akkor most se hordozz semmit benne,
Ha elmondanád, egyszerűbb lenne.
Mi sem egyszerűbb, mint arról beszélni,
Hogy hogyan kell jó kapcsolatban élni.
Két ember, egy akarat,
Egy úton, egyfelé halad.
Nap
„Szép a reggel, igazi tél,
Látom, tegnap elestél.
Foltok vannak a bokádon,
Fájdalom az arcocskádon.
Kelj fel fiam, itt a reggel,
Kelj fel fiam, Emánuel!
Friss idővel jött a reggel, Mínusz tíz fok, több nem is kell.
Tudod jól, hogy sok a dolgunk,
Nem leszünk kész, hogyha lógunk.
Vár ránk apád a kocsijában,
Mit sokat szerelt mostanában.
9-kor már el kell mennünk,
Hogy kb. délre odaérjünk.
Nincs több idő, hogy henyéljünk
Siess fiam, egyszer élünk!
Emánuel nehezen kelt ki az ágyából,
Most ébresztették fel legszebb álmából.
Tegnap úgyis zűrös volt a napja,
Sikereit nem nagyon aratja.
A diszkóban nem ment úgy a tánc,
Létre sem jött új románc.
Azért látott egy-két jó nőt,
De csak szobára felmenőt.
Itt van ez a szörnyű reggel,
Találkozhat sok öreggel,
Azokkal, kikhez most mennek.
Miért örülne ő ennek?!
Sok új embert ismer majd meg,
Kik vidéken éldegélnek.
Mindig be lesz fogva szája,
Ez nem az ő korosztálya!
Mosakodás után evés,
Jobb ez, mint a semmittevés.
9 körül el is készült,
Álmos volt még, kicsit szédült.
A szülőknek sok a dolga,
Anya főnök, apa szolga.
Apa indítja a kocsit,
Szereti a Locsi-Pocsit.
Azt szokta a fürdőkádban,
Ahol ő van általában.
Széttárt lábbal áztatgatja,
Hogy mit, azt csakis ő tudhatja.
Elindultak tehát hárman,
Békében és nagykabátban.
Különös volt ez a béke.
Joggal hitték, mindjárt vége.
Hisz az apu másképp tudta,
Mint ahogy azt anyu súgta.
Hogy merre kéne most fordulni.
„Na, próbáljunk meg elcsitulni!”
Eddig tartott a nagy béke,
Fegyverszünet lett a vége.
Hosszú volt az út még nagyon,
„Jobb, ha apust békén hagyom.”
Mondta anyu ezt magában,
És elmerengett a szép tájban.
Ekkor már a sztrádán mentek,
Meg sem álltak, nem pihentek.
Emánuel elvolt hátul,
Itt a kör most be is zárul.
A szülők elŐl veszekedtek,
Ő meg hátul elmélkedhet.
Jó volna…
Jó volna újra gyermeknek lenni,
A világot tisztán, újból felfedezni.
Hinni a szavaknak,
Hogy sosem hazudnak.
Elhinni másoknak,
Hogy el nem árulnak.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Egy buborékban boldogságot lelni.
Játszani homokon,
Süllyedő talajon.
Szaladni Szabadon,
Önfeledt utakon.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Nincstelen javakkal őszintén szeretni.
Nem nézni a testet,
Csak látni a szépet.
Élni az egészet,
S hinni, nem ér véget.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Semmitérő dolgokon nagyokat nevetni.
Vágyni apróságra,
Élettelen tárgyra.
S fantáziálva,
Hozni azt világra.
Jó volna újra gyermeknek lenni,
Anya karjában lágyan megpihenni.
Lassan megnyugodni,
Álomba szuszogni.
Végül fölébredni,
S megint ráébredni.
Jó volna újra gyermeknek lenni…
Éjszaka
Mogorván ráncolja homlokát az ég,
A felhők feldúltan cikáznak odébb.
Baljós sötétbe bújik el a jelen,
S rám köszön, mint ismerős idegen.
Letelepszik mellém, s végleg körbe fon,
Megszáradt hangok égetnek torkomon.
A némaság zaja feszíti fülem,
A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.
Ágyamban vergődöm álmatlan utakon,
Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.
Ha lehunyom szemem, forog a világ,
Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.
Mögötte libben egy halvány fénysugár,
Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.
Villám erejével érinti meg kezem,
Lassan körbe fonva át is ölelem.
Magamra húzom, mint meleg takarót,
Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.
Ujjaimmal játszva könnyen érintem,
Úgy futnak, mint árnyék a nyílt vízen.
Nevetés hallatszik az éjszakában,
A mindent eltakaró fényes világban.
A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek,
És lidérceket ölve mámorba merülnek.
De az esti fénynél erősebb a reggel,
A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.
A sötéttel a Nap most józanul fog kezet,
Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.
A tükör
Lehet ovális, téglalap vagy kerek,
Meglátod benne önmagad.
De belenézni én sem mindig merek,
Mert erőm tőle nem marad.
Kegyetlen és makacs, ha azt úgy akarod,
Mint Te vagy én, vagy bárki más.
És könnyedén legyőz, ha azt Te is hagyod,
S lelkedben túl mélyre ás.
Megmutat mindent, mit látni nem is akarsz.
A rosszat és a jóságot.
Mutat szürkét, keserűt, a száraz avart.
Egy eltorzult valóságot.
De a tükör mögött, egy elzárt világban,
Láthatatlan kéz lengedez.
S tombolva szólít, hogy mennyi csodád van,
Ha észreveszed, ő éljenez.
Soha ne rejtsd majd el ezt az áldott kezet,
Engedd azt, hogy szépnek lásson.
S ha a tükör néha a pokolba is vezet,
Neked kiutat találjon.
Hiszem
Hiszem, hogy az embernek csak úgy ér a lét,
Ha minden reggel van miért felnyitnia szemét.
Hiszem, hogy ami elmúlik, nem tűnik el,
Hanem egy emlékben vár, s dacol az idővel.
Hiszem, hogy nem lehet oly szörnyű a Halál,
Ha az ember a reményben menedékre talál.
Hiszem, hogy a kudarc nem más, mint jó alap,
Hogy csikorgó fogakkal fölépíts önmagad.
Hiszem, hogy erősít, ha érzed, ami fáj,
S ha nyitott szívvel küzdesz, mert továbbmenni muszáj.
Hiszem, hogy nevetve hordod lelkednek súlyát,
S könnyedén elhagyod, mint folyó hordalékát.
Hiszem, hogy kezem kezedben tölt éveket,
De ha mennem is kell, tudd, nekem ez nyújtott életet.
Hiszem, hogy emlékem néha majd elragad,
És széppé lesz az, mi belőlem megmarad.
Hiszem, hogy Benned a bizalmat meglelem,
És bármit is mondasz, én Neked, elhiszem.
Voltam, leszek
Voltam már szellő, ami vitorlába kap,
Mely a hajónak kevés, s a víz közepén marad.
Voltam már alap egy félig kész ház alatt,
Mely elmozdult helyéről, így szétdőltek a falak.
Voltam már papír, rajta vidám szó, ének,
Melyet szentnek tűnő kezek könnyen félbetéptek.
Voltam már mondat, rajtam nevettek, zokogtak,
S néha semmiben hagyva egy ajkon elfojtottak.
Voltam már álom, adtam hitet, rettegést,
S néha a legrosszabbkor hoztam az ébredést.
Voltam már pillanat, mit mindenki elkerült,
Mely percek múltán csendben feledésbe merült.
Voltam már labda, velem játszottak, eluntak,
És a kapu mellől egyszer az autó elé rúgtak.
Voltam már kötél, mi a nyakon körbeér,
De nem volt olyan szoros, hogy haljon semmiért.
De lehetek még szél, és a hajóm parthoz ér,
Lehetek még beton, mely házfalakban él.
Lehetek még könyv, melyet lélekkel írtak,
Lehetek gondolat, mit örömmel kimondtak.
S lehetek még valóság, hogyha bennem hisznek.
Lehetek még emlék, amit becsben őriznek.
Lehetek még játék, örökkön mókát hozó,
Lehetek cérnaszál, érintéssel életet adó.
A Balaton ősszel
Ülök a parton egymagam, körülöttem a világ hangtalan,
Csak a víz dalol lágyan a mólók lábain.
Bronzbőrbe bújnak a levelek a fák ágain,
És nézik az őszi Balatont…
A víz, egykor kék ruháját hamvasra cserélte,
De bármelyik volt rajta, pompával viselte.
Sok ember hordta rá elnyűtt fáradtságát,
S ő zokszó nélkül adta üdítő varázsát.
Nem csoszognak a gyerekek, nem zsibongnak, nem építenek.
Az utolsó homokvár is végleg összedőlt,
Elsimult már rajta a finom, poros föld,
Csak néhány játékdarab maradt…
A bódék, melyek mögött készültek fenséges falatok,
Most zárva állva várnak, s kérdik: „mikor nyithatok”.
A fagylatok ízét még érzem a számban,
De mégis keserű, az édest hiába vártam.
Eltűnt már minden napozó, törölközőbe csavarodó.
Párok, családok, tinik, nagyik, szeretők,
A múltat, a jelent egyszerre feledők.
Megannyi élmény, és új esély….
A vonatok sem zengnek harsogó kürtjükön,
A nyaralók üresen állnak tiszta kertjükön.
A vitorlásokat elnyeli a szürke végtelen.
S hajók ritkán járnak a magyar tengeren.
Egy kis hajó itt áll, csak ring előttem a vízben, s csendben vár.
Néha odacsapja a víz a part széléhez.
Aztán visszahúzza kissé, hogyha végez.
Ringatja a testet magányban.
Ez a kis hajó, akár lehetnék én magam,
Kivel a víz csak játszik, s nekem eláll minden szavam.
De én alszom, mint ez a hajó, mi nem tesz mozdulatot.
Várva a tavaszt, hogy eljöjjön az, akié én vagyok.