Vágány József

A hetvenkedő Katona

A hírek közt ma szenzáció,
bizony, Pisti elmúlt negyven,
úgy megugrott az infláció,
hogy a hatvan is már hetven.

Manapság egy új divat van,
így diktálja az életünk,
a hetven lett az új hatvan,
és elhisszük, ez jó nekünk.

Sztyopa most lett hetvenéves,
bár elszállt néhány esztendő,
rég elmúlt már huszonéves,
ő mégsem olyan esendő.

Ősz haját nem fogja az idő,
a gyűrődést is jól bírja,
ha felkerül a futballcipő,
az évek számát átírja.

Barátságunk ötvenéves,
még gombócból is megnyerő,
ez a szám oly ünnepélyes,
de nekünk mégsem meglepő.

Éltessen még a Jóisten
Téged nagyon soká, barátom,
legyen erő térdeidben,
ezt én tiszta szívből kívánom!

Házadban a kamra, hűtő,
mind legyen tele rogyásig,
durranjon a száraz pezsgő,
így köszöntsünk még sokáig!

Forrás: Poet.hu.

Tordai Mihályné

Nénikém születésnapjára

Amikor születtél, feljött a hold az égre,
Csillag fénye gyúlt édesanyád szívében,
Egy édes kis angyalt ölelhetett keblére.
Te lettél legdrágább kincse, élete aranya,
Hófehér lelkedet sok jóra megtanította,
Bölcsességgel engedett felnőttként útra.
Az évek egyre gyorsan jöttek, mentek,
Ma gyermek, unoka téged ünnepelhet.
Ha él szívedben vágy, dédelgetett álom,
Szívemből kívánom, mind valóra váljon,
Születésnapodon a jó Isten megáldjon!

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Poet.hu.

Gáll Júlia

Szülinapomra

Egy kicsi szó kellene,
egy kicsi, vigasztaló,
hogy kicsi énekem
nem hiábavaló.

Ne legyen fecsegő,
egyszerűen kedves,
a vigasztaláshoz
legyen elégséges.

Egy kicsi szó lenne,
virágba borulna,
szívemben a tavasz
rügyeket bontana.

Olvadna a jégcsap
virágszínű szóra,
szívemben nótafa
reménnyel oltódna.

Egy kicsi szó kellene,
mind megköszönjem,
hogy Isten kegyelme
mindig itt van velem.

Forrás: Poet.hu

Paksi Edit

Születésnapomra

Harmincéves lettem én,
voltam gazdag, szegény,
fiatal s most öreg?

Nem hiszem, hogy a szám,
elérve az évek folytán
igazán korhoz köthet.

Sosem éreztem magam
boldog, boldogtalan.
Csak egyveleg.

Soká` magam sem ismerve
úsztam utakat nyelve
lefele.

Barátaim kevesek,
de átéltek velem eleget
itthon, otthon.

Kettő is van, bár hazám
éjnek évadján suttog hozzám,
szívemben honol.

Ágyból kiugorva első szavam
már régóta nem magyar,
s tán nem is lesz.

Hogy ezt el kellene fogadnom,
vagy lelkemmel tudatnom:
tovább így ez nem mehet?

Talán mire harminckettő leszek,
egy kávéházi szegleten meglelem
magam,
magam.

 

Forrás: Poet.hu

Tordai Mihályné

Kislányom

Amikor világra születtél
Egy szép márciusi éjjelen,
Csillag táncolt az égen,
Szívem zakatolt örömében.

 

 

 

Karjaimban tartottalak,
Angyalként csodáltalak.
Azóta tiéd lett életem,
Ez különleges szerelem!

Elrepült néhány évtized,
A legszebb korba léptél.
Nagyon büszke vagyok rád,
Érett, bölcs nő lettél.

Te vagy legnagyobb örömöm,
Világra jöttél, köszönöm!
Légy vidám, nagyon boldog,
Életedet kerüljék a gondok.

Kívánok neked mindenből jót,
Sok évet, boldogságot adót.
Jókban ne legyenek korlátok,
Boldog születésnapot kívánok!

Az élet néhanapján kemény,
De mindig rád ragyog a fény.
Amíg anyai szívem dobban,
Szeretlek mindennél jobban!

Édesanyád.

Forrás: Poet.hu.

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

X. rész.

Ki tudja miért, a táborból hátralévő napok villámszerűen teltek. Reggeli, edzés, ebéd, edzés, vacsora, alvás, reggeli és így tovább. Minden szabályt betartottunk; igaz, erőnk sem lett volna másra Az idő nagy részét ötösben töltöttük Lujziékkal. Még a könnyű edzéseken is együtt voltunk, amikor nem kellett gyorsan futnunk. Szerencsére a vörös lány bokája hamar rendbejött. Egyik délelőtt, amikor ragyogott a Nap az égen, és jólesett elbújni a fák árnyékában, Tibi bácsi kiküldött minket egy tókörre. Amint elértük az aszfaltos út végét, és rákanyarodtunk a földútra, összenéztünk Lujzival.

– Itt találkoztunk a kutyás nővel – mondtam lelkesen némiképp lihegve. A vöröske bólintott. Aztán a kiálló farönkhöz értünk az úton. Zolika imitált egy esést, amin persze hatalmasat nevettünk.

– Itt ijesztettél ránk – harsant fel Szofi.

– És ment ki a bokám – tette hozzá Lujzi keserűen.

– Hamar meggyógyultál. Amikor megjöttetek aznap este, semmi bajod nem volt – jegyezte meg Feri, aki néha belegyorsított a tempóba. Figyelmeztetnünk kellett, hogy lassítson, különben lemaradunk. Élveztem a futás minden pillanatát. Az erdő kristálytiszta levegője, a többiek jókedve, a kalandok emléke miatt repkedett a lelkem.

– Nézd Feri – harsant hirtelen Szofi, és a tó felé mutatott. – Itt rohantam a vízbe.

– Kicsit kiakadtál – mondta a fiú.

– Kicsit?! – nevetett fel a szőkeség.

Továbbfutottunk. Izgalom fickándozott a gyomromban, ahogy közelítettünk az útelágazáshoz, amelynél percekig tanakodtunk, hogy merre folytassuk az utat. De nem ettől vált különlegessé a táj számomra.

– Csabi, vajon merre lehet a szúrós haverod? – emlékeztetett Lujzi a sünire, akit visszavezettünk a saját biztonságos világába. Nehéz szívvel pillantottam a bokor felé, ahol utoljára láttam.

– Nézzétek, mókus! – harsant Szofi. A bíborvörös állat sebesen rohant el a lábunk előtt, és pillanatokkal később már a legközelebbi fáról figyelt bennünket.

– De cuki – mondta Lujzi.

– Adjunk enni neki – hangzott a következő ötlet, ezúttal Zoli részéről.

– Na jó, de mit eszik egy mókus? – kérdezte Feri.

– Figyelni kellett volna természetismeret órán emberek – mondta Szofi, majd leguggolt, és a talajon kezdett kutatásba.

– Mit keresel? – kérdezte Feri.

– A legtöbb mókus szereti a növényeket, magokat. De ha találtok levelet, az is jó – mondta. Mindannyian lehajoltunk és nem nyugodtunk, amíg egy kisebb odúra valót nem szedtünk össze újdonsült barátunknak. Aztán letettük a földre, arrább húzódtunk, és megfigyelő állásba helyezkedtünk.

– Ti látjátok? – suttogtam néhány másodpercnyi csend után.

– Ott ül az ágon – mutatott Szofi az egyik vastagabb fára. Időbe telt, mire én is megláttam a kisállatot. Amikor úgy érezte, tiszta a levegő, leszaladt a fatörzsön vissza a murvás útra. Néha megállt, fejét jobbra-balra mozgatta, fülelt.

– Mindjárt kiszúrja a csomagunkat – lelkendezett Szofi, de csalódnia kellett. A mókus ekkor leült, és a hátsó lábát kezdte rágni. Majd hirtelen felhagyott vele, és gyors oldalazó lépésekkel ismét a fatörzsön bandukolt.

– Úgy hazavinném – mondta Lujzi.

– Hülye vagy? Azzal megölnéd, neki itt jó – vágta rá a szőke barátnője, és tovább szuggerálta az állatot.

– Jól van, azért nem kell megenni – válaszolt Lujzi sértődötten. A mókus aztán visszatért a földre, és tétova lépéseket tett a levelekből, talált magvakból összetákolt svédasztalunk felé.

– Már csak pár lépés kismókus – biztattuk, de csak nem akarta, hogy elégedetten figyeljük munkánk gyümölcsét. Megállt előtte, majd körülnézett, mintha csapdát szimatolna. Aztán a terülj – terülj asztalkánk mellett kezdett őrült földásásba.

– Ezt minek csinálja? Hát ott a kaja – csattant fel Zoli.

– Csss. Ha elriasztod, kinyírlak – suttogta Szofi. Úgy döntöttem, inkább meg sem szólalok, bár szívesen helyre raktam volna a csípős nyelvű kiscsajt. A következő pillanatban azonban el is feledkeztem a problémáimról. A mókus valósággal rávetődött az általunk készített ebédre. Mellső lábai közé vette a magvakat, és olyan sebességgel rágta, mintha időre kellene végeznie velük. A leveleket, amint a szájába tette, mintha préselőgépbe tette volna. Másodpercek múlva a fogai martalékává váltak.

– Váó – szakadt ki Lujziból.

– Elképesztő – mondta Szofi. Mi a fiúkkal csak bólogattunk. Amiko a kisállat végzett a zsákmánnyal, hamar tovaszaladt, hogy pillanatok múltán újra a fa tetején csücsüljön egy magányos ágon, és onnan vizsgálja a környéket.

– Ideje indulnunk, mert oké, hogy könnyű futásra jöttünk, de nehéz lesz beadni Tibi bácsinak, hogy legalább kocogtunk és egyszer sem sétáltunk bele – mondta Zoli. Szívesen lehurrogtam volna, de ezúttal tudtam, igaza van. Tempósabban futottunk tovább és hamarosan elértük a váralját.

– Milyen gyorsak vagyunk így – állapítottam meg.

– Sokat segít, hogy látjuk mi van előttünk – reagált Feri. Ahogy beértünk a tatai várba és elhaladtunk a hajléktalanok búvóhelyéhez vezető lépcsősorhoz, ahol mindnyájan gyorsabban kapkodtuk a lábunkat. Aztán lecsorogtunk a vár másik oldalán, és az aszfaltos útra értünk, amely néhány kilométeres kacskaringón keresztül vezetett vissza a tó melletti étteremsorhoz, ahol már ismerősként köszöntöttük a kerékpárkölcsönzőnél ücsörgő férfit, aki annak idején útbaigazított bennünket.

– Mi újság fiatalok? – kérdezte a férfi, miközben sietősen átvizsgált egy kerékpárt, amit épp akkor hoztak vissza az alkalmi bérlők.

– Ez az utolsó napunk – válaszoltuk.

– Miért nem szóltatok? Kaphattatok volna egy ingyen félórát a triciklin.

– Legalább egyórára lehet kibérelni a bringákat, nem? – kérdezte Feri.

– Úgy bizony – felelte a férfi.

– Akkor félórát ki kellene fizetnünk, nem igaz?

– Én is pénzből élek fiatalember – mosolygott a férfi.

– Elköltöttük az összes zsebpénzüket – mondtam és széttártam a karom.

– Ingyen kéne minden, mi? – válaszolt, miközben helyére igazgatott egy kerékpárt. Már épp búcsúzkodtunk volna, amikor újra megszólalt. – Akkor menjetek lovat simogatni ide a térre – biccentett a mögötte fekvő erdős részen túli zöld terület felé. Értetlenül nézhettünk rá, mert tovább magyarázott. – A Tatai Táltos Lovas Sportegyesület hozta ki a jószágait. Műsort is adnak, ha jól tudom – mondta. Egymásra néztünk a srácokkal. Főleg a lányok lelkendeztek, szóval nem volt mit tenni, kocogtunk is tovább az étteremsor mellett, amíg elő nem bukkant a játszótér mögötti tisztáson a lovak sokasága. Volt homokszínű, barna, fekete. Fakerítéssel választották el őket a kíváncsiskodóktól, és a számukra kialakított körpályára homokot szórtak.

– Menjünk közelebb – harsant fel Lujzi, aztán megfogta a kezem, és a karámhoz húzott. Persze a többiek is velünk jöttek. Amikor odaértünk az egyik lovacska szemet vetett ránk. Hiába kötötték a kerítéshez, és feszült a kantár is a szája körül, lehajolt hozzánk, mintha csak simogatásra vágyna. A szőre kopott volt, állán őszes foltok tűntek fel, a háta pedig görnyedten látszott. Úgy tűnt, lesoványodott. Óvatosan nyúltam felé.

– Vigyázz. Csípnek úgy tudom – mondta Zoli.

– Nem terveztem szájába dugni a kezem – oltottam le kisbarátomat, és folytattam a mozdulatot.

– Ne parázzatok. Ez már egy nagyon öreg ló. Nagyapámnak volt, azért tudom – szólalt meg Feri.

– Ahogy mondja a fiatalúr – harsant egy éles hang a karám túloldaláról. Peckes léptű lovászlány volt az lovaglónadrágban, melyhez a Tatai Tálosi Lovas Sportegyesület világoskék emblémázott pólóját viselte. – Huszonnyolc éves – mondta a lány.

– Huszonnyolc? – kérdeztük egyszerre. A lovászlány bólintott.

– És mi a neve? – érdeklődtünk.

– Ignác – válaszolta a lány, és finoman megpaskolta a ló pofáját, aki belesimult a tenyerébe.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen sokáig él egy ló – mondtam. – Huszonöt – harminc évig. És tudjátok, mi a legszebb? – kérdezte a lány, megráztuk a fejünket. – Hogy mind a mai napig képes vágtatni. Sőt. Kissúlyú felnőtteket, vagy gyerekeket simán elbír.

– Ezek szerint fel lehet rá ülni? – kérdezte Zolika.

– Akár igen.

– Azt megnézném, ahogy lovagolsz – nevettem el magam és megveregettem pajtikám vállát. A szeme csillogott. – Tényleg felülnél rá? – kérdeztem komor arccal.

– Ha lehet – válaszolta Zoli.

– Gyere – mondta a lovászlány. Barátom átbújt a kerítés alatt, és pillanatokkal később már a ló nyergében ült.

– Fogd meg a kantár végét, és tartsd erősen – utasította a lovászlány. Aztán megindultak. Ignác könnyed léptekkel haladt hátán pajtikámmal, aki úgy ült rajta, akár egy szobor.

– Nézzétek, pislogni sem mer – röhögtem. Amikor körbeértek, és újra előttünk haladtak el, tapsoltam egyet. A ló megtorpant, néhány lépést tett egyhelyben, azt hittem két lábra ágaskodik. – Kapaszkodj. Fogd erősen a kantárt! – kiáltotta a lovászlány, és megpróbálta visszahúzni Ignácot a földre. Több lovász rohant oda, és sebesen megfékezték a táltost.

– Hó – hó – hangzott a vezényszó. Zolika sápadt arccal szállt le Ignácról. Én az ijedtségtől a fölre kuporodtam.

– Remélem megtanultad, hogy a ló nem játék. Nem ijesztjük meg, nincs hirtelen mozdulat – magyarázta a lovászlány, nekem csak bólogatásra futotta az erőmből.

– Menjünk haza – hebegte Zoli. Visszasétáltunk a táborba, ahol Tibi bácsiék vártak ránk a találkozópontnál.

– Ez elég könnyűre vett kör volt – húzta fel a szemöldökét az edző. Egymásra néztünk a srácokkal.

– Az az igazság Tibi bácsi, hogy az utolsó napon felfedeztük a környéket. Élveztük az ösvényt, etettünk mókust, és végül még lovagoltunk is. Büntessen meg, ha jónak látja, de bevállaltuk – mondta Zoli, aztán egymásra néztünk és mindannyian egyszerre mondtuk.

– Vállaljuk a következményeket – Tibi bácsi semmit nem szólt, csak elmosolyodott.

Az utolsó napi ebédből, ami krumplifőzelék volt, kimenekítettünk néhány zsemlét, és búcsúzó gyanánt odaadtuk a tábor előtt tanyázó hajléktalannak; akiről kiderült, hogy bő egy éve a környéken él.

– Köszönöm srácok. Rendesek vagytok – röhögött, miközben kimutatta a foga sárgáját. Vagy inkább hiányát. Mégis kellemes érzés volt, hogy segíthettünk rajta. A pályaudvarra vezető út jóval rövidebbnek érződött, mint tíz nappal korábban. A meleg sem kínzott bennünket annyira, és a környék is ismerősebb volt. Ennek ellenére az erőltetett menet felénél frissítenem kellett, és megint úgy hozta a sors, hogy éppen az utolsó kortyokat szürcsöltem ki a flakonomból. Lujzi mellettem sétált, magamon éreztem a tekintetét. Megfogtam a palackot, összenyomtam, hogy kiszorítsam belőle a levegőt, majd visszatettem rá a kupakot, és a táskámba gyűrtem, majd, amikor elértük a vasútállomást, amely mellett szelektív kukák táboroztak a megfelelőbe hajítottam a flaskát.

– Jól csináltam? – fordultam Lujzi felé, aki megállított, és puszit nyomott az arcomra. Zavartan mosolyogtam rá, miközben repkedett a lelkem. Amikor megláttam a közeledő mozdonyt, keserédes érzés kerített hatalmába: vártam, hogy hazaérjünk, de maradtam is volna. Tetszett ez a kiszámítható élet, meg aztán a szeptemberi iskolakezdés gondolatától is borsódzott a hátam.

A vonaton igyekeztünk minél közelebb kerülni Szofihoz és Lujzihoz. Ez alkalommal négyes ülésen helyezkedtünk el; sajnos éppen a mosdó mellett, mert a nagyok hamarabb elfoglalták a jobb helyeket. A lányok legalább mögöttünk ültek; Ferivel addig játszottunk a háttámlával, amíg ki nem borítottuk őket, és nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk. A játszadozás miatt a másfél órás vonatút harminc percesnek érződött – legalábbis nekem meg Ferinek, mert Zolika elszigetelve ücsörgött az ablak mellett, szerintem ő örökkévalóságnak élte meg, míg viszontláthatja anyuját. Amikor ismerőssé vált a környezet, időnként már láttuk az országút mellett a táblákat, hogy milyen messze járunk Budapesttől.

– Mindjárt hazaérünk! – rikkantotta valaki.

Valóban: néhány perc múltán a pálya kiszélesedett, és a fonott kalácsszerű sínszakaszok között lágyan himbálózó vonat begördült a Déli pályaudvarra. Fülsértő csikorgás következett, ami számunkra maga volt a nyár slágere: végre leszállhattunk! Elnyűtt hősöknek éreztük magunkat, ahogy az utasok rohangáltak körülöttünk a pályaudvaron, míg Zoli meg én lassított felvételként sétáltunk közöttük.

– Ott van anyud! – szóltam Zolikának.

– Látom – válaszolta, az arcán furcsamód alig látszódott az öröm.

– Nem szaladsz oda hozzá?

Zoli csak csóválta a fejét, és türelemmel kivárta azt a fél percet, ami elválasztotta őket. Amikor az asszony végül karjaiba fonta, szinte láttam, ahogy leomlik barátomról az elmúlt másfél hét minden terhe.

– Úgy hiányoztál – mondta az anyukája, és úgy tűnt, napokig állnak majd ott összefonódva.

Az idilli pillanat azonban hamar véget ért, Tibi bácsi hangja kiugrasztotta Zolit anyja karjai közül.

– Akkor holnap délután a pályán, fiatalurak! – harsogta.

– Máris edzés? Még csak most jöttek haza – panaszkodott Zoli anyukája.

– De csak így fejlődhetünk, anya – csitította Zoli.

Feri szaladt oda hozzánk.

– Képzeljétek, összevont edzéseink lesznek, szóval bandázhatunk majd együtt!

– Akkor máskor is megpróbálhatod lenyomni Zolit – mondtam, mire a srác elfintorodott.

– Mi is ott leszünk – csapódott mellénk Szofi és Lujzi. Kacsintottam egyet a vöröskémre.

Amikor Rita néni, a segédedző fölbukkant, a két lány tovalibbent vele együtt, viszont mielőtt távoztak volna, meglepetésemre a nő puszit nyomott Zolika arcára.

– Ő viselkedett a legjobban – mondta Zoli anyukájának. Kisbarátom persze vörösebb lett, mintha leégett volna a napon. Egyből irigykedni kezdtem rá, főleg, mikor megláttam, hogy Szofi Feri arcára hint egy gyors puszit. Csalódottságom nem tartott sokáig, mert végszó gyanánt én is kaptam egyet Lujzitól.

– Majd beszéljünk a Vörös-kői kirándulásról – kacsintott Lujzi. Zavaromban ejtettem még valami béna integetést a lányok felé, majd Feri is elköszönt és megindult a metróaluljáró irányába.

– Anyud jön érted, vagy elvigyünk? Sajnos sietnünk kell – mondta aztán Zoli anyukája.

– Úgy tudom, igen – válaszoltam és a tekintetemmel vadásztam anyámat a tömegben. Az aluljáróba vezető lépcsőkig kísértem Zoliékat.

– Biztos, hogy jönnek érted? – kérdezte kisbarátom.

– Biztos – mondtam nyomatékosan. Aztán Zolikáék elköszöntek és magamra hagytak. Perceken át álltam és bámultam a rohanó embereket, ahogy elhaladnak mellettem. Egyesek mosolyogva üdvözölték egymást, mások hosszan ölelkeztek. A forró Napsugarak elől beálltam a pályaudvar tetője alá és onnan figyeltem, ahogy tombol a fény a peronon.

– Kicsikém – szólalt meg anyukám mögöttem. Megperdültem a tengelyem körül. A váróterem előtt állt a lépcsőktől jobbra.

– Anya – kiáltottam, és odaszaladtam hozzá, amennyire a csomagoktól futni tudtam.

– Ne haragudj kicsim, hogy késtem, csak lehetetlen parkolót találni – sóhajtott.

– Időben jöttél – mondtam és a mellkasába fúrtam magam.

 

– Vége –

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

IX. rész.

Tibi bácsi szorosan egymás mellé ültetett bennünket Szofi ágyára, ő maga pedig a szemben lévő falnak támaszkodott és úgy bámult ránk, mintha elloptuk volna a gyereke kismotorját.

– Megállapodtunk valamiben, nem igaz? – szólalt meg az edzőnk, hangjában olyan szigor pumpált, hogy moccanni sem mertem. Csak lehajtottam a fejem, és vártam az ítéletet. – Egyetlen kérésem volt, és azt is képtelenek voltatok tiszteletben tartani.

– De Tibi bácsi…– szólalt meg Szofi.

– Majd szólok, ha beszélhettek – dorgálta meg a lányt. – Rossz hírem van. Ebben a helyzetben az a minimum, hogy türelmesen végighallgatjátok a szent beszédet – mondta, majd mély levegőt vett, mint aki egy szuszra akarja elmesélni az életét. – Összesen annyi kérésünk volt, hogy ne hagyjátok el a tábor területét, és este tízre legyetek ágyban. Ehhez képest háromnegyed tízkor az erdőből kell előbányászni benneteket?

– Végül is tíz előtt ágyban vagyunk – szűrte a foga közt Lujzi.

– De felvágták a nyelvedet – dübörögte Tibi bácsi.

– Én csak…

– Ne magyarázd meg, tudom én – vágott a szavába az edző. – Ez a szörnyű felnőtt, hogy vádolhat meg igaztalanul, hiszen maradt tíz perced a takarodóig, és elvégre a szobádban vagy. Csak van egy bibi a dologban. Tudom, hogy engedély nélkül kimentetek a kapun. Sőt, azt is, hogy az erdőben voltatok. Honnan? Hogy Rita nénivel közösen tűvé tettük értetek az egész rohadt tábort és furcsa mód sehol sem találtunk titeket. Aztán fél tíz körül betoppant a két jómadár – mutatott Szofira és Ferire –, hogy baleset érte Lujzit.

– Sajnáljuk – nyöszörögte Feri.

– Még nem, de majd fogjátok – vágta rá Tibi bácsi, majd újabb mély levegővétellel gyűjtött erőt a folytatáshoz. – Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg hihetetlen lesz a számotokra, de én is voltam gyerek. Én is követtem el csínyeket. Néhányat megúsztam, néhányat nem. Azoknál viszont kőkeményen viselnem kellett a következményeket. Mit mondtam volna anyátoknak, ha hív? „Elnézést, de fogalmam sincs hol a gyereke”. – Lehajtottam a fejem. Anyukám jutott az eszembe. Vajon mit szólna, ha megtudná mit történt.

– Mindannyian tehetségesek vagytok, jó futók – folytatta Tibi bácsi. – De ahhoz, hogy igazi sportolók legyetek fegyelmet is tanulnotok kell – mondta. Aztán hosszú másodpercekig bámult ránk, mi lesütött szemmel üldögéltünk a lehető legkisebbre összehúzva magunkat. – Zoli, benned különösen csalódtam.

– De ő nem volt velünk – hadarta el Lujzi. Tibi bácsi a fejét csóválta.

– Tudok róla…Tekintve, hogy én szedtem össze Rita nénivel az éttermeknél. Egy hajléktalan elől menekült, de majd ő elmeséli – mondta az edző, majd újra feszült csend következett. – Feküdjetek le, holnap reggel hétkor gyülekező – mondta és kilépett az ajtón.

– Hol a francban voltál? – estem neki Zolikának, amint az edző eltűnt a színről.

– Hallhattad – motyogta.

– És miért mentél ki a táborból? – vallattam. – Miattad szívtunk órákon át az erdőben.

– Mi van? – kérdezte barátom kikerekedett szemekkel.

– Csabi azt akarja mondani, hogy utánad mentünk – szólalt meg Lujzi.

– Láttunk a csövessel, azt hittük elrabolt – folytatta Feri.

– És követtük, hogy rád találjunk – mondta Szofi, aztán elmeséltük Zolinak a teljes történetet. Ámultan hallgatta, min mentünk keresztül.

– Akkor miattam futottátok körbe a tavat? Miattam kerültetek bajba? – kérdezte kisbarátom. A szája legörbült, majdnem elsírta magát.

– Ne bízd el magad – hűtöttem le.

– Ha nem lettél volna beszari, Zoli se ment volna ki a táborból – hurrogott le Lujzi.

– Tényleg. Mit akartál a csövestől? – kérdezte Feri. Zoli arca elvörösödött, és zavartan az óráját bámulta.

– Le kell feküdnünk, majd holnap – válaszolta barátom.

– Mondd már – nógattuk. – Azok után, hogy miattad jártuk le a lábunkat. – Zoli magába burkolódzott, de a lányok együttes erővel ráugrottak, és birkózni kezdtek vele.

– Áruld el. Áruld el! – kiabálták. Egymásra néztünk Ferivel, és mi is csatlakoztunk a kupachoz. Hatalmas lármát csaphattunk. Amikor abbahagytuk és Zoli is elég levegőt gyűjtött beadta a derekát.

– Anyukámnak akartam telefonálni – mondta megszeppenten.

– Hogy mi van? – kérdeztem.

– Tibi bácsi elvette a telómat, eszembe jutott, hogy a vonattól idefele láttam egy utcai telefont. Amibe csak aprót kell dobni és lehet telefonálni. Oda indultam. A hajléktalan megállított. Pénzt kért. Velem jött az éttermekig.

– És aztán mi történt? – kérdezte Lujzi.

– Megláttam Tibi bácsiékat és odafutottam hozzájuk. Ők meg behoztak, és órákon át faggattak, hogy tudok e rólatok valamit – magyarázta. Amikor elhallgatott, az órámra pillantottam.

– Mindjárt tíz, Tibi bácsi meg fog ölni minket – csattantam föl. Feri is felpattant Szofi mellől, neki néhány házzal arrébb volt a szállása. Az ajtóban azonban meglepetésünkre Tibi bácsi állta az utunkat, jobbján Rita nénivel. A mobiljainkat tartották a kezükben.

– Tudom, nem illik hallgatózni, de valahogy úgy alakult, hogy tudomásomra jutott Zoli úr küldetése a telefonnal – mondta szigorú arccal, amely lassan mosolyra fordult. – Visszakapjátok a mobilt addig, amíg felhívjátok a szüleiteket. Utána kérem vissza. – Hitetlenül nyúltam a telefonomért, és óvatosan, mintha vadonatúj szerzemény lenne elvettem Tibi bácsi tenyeréből. Amikor megkaparintottam, és a többiek látták, hogy a fejem a helyén maradt, ők is odasomfordáltak az edzőkhöz, és elvették a mobiljaikat. Zolika azonnal tárcsázta az anyját.

– Ne haragudj, hogy csak most, anya. Igen, minden rendben – rebegte barátom. Zoli öröme valahogy rám is hatott. Azonnal tárcsáztam az otthoni számunkat, és amikor apám felvette a telefont, majd szólt anyámnak, hogy siessen, mert én vagyok a vonalban, az élet kerek egésszé vált.

Az utolsó fejezet itt vár rád.

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

VIII. rész.

Amint eltávolodtak tőlünk, Lujzi járása szemlátomást javult, még ha messze is volt a tökéletestől.

– Ugye milyen szép sétálni a természetben? – kérdezte, aztán elnevettük magunkat.

– Engem is visznek az ősök néha. Szóval nem vagyok ám annyira kirándulásellenes. Bár lehet azt a palackeldobást sose bocsátod meg nekem.

– Te is ilyen lennél, ha mindig azt hallanád apádtól, akárhányszor szemetet lát az erdőben, hogy akik odaszórták a vackaikat, azok kinyírják a természetet. Meg hogy ez egy körforgás, és majd úgyis visszakapják.

– Az én apám is mindig kínoz valamivel – nevettem el magam. – Egyébként meg nagybátyám Leányfalun lakik. Fönt a hegyekben. Azt hiszem a Pilisben van. Már vagy nyolcvan éves, de mindennap hajnalban kel, hogy sétáljon az erdőben. Az orvosa biztatja is, mert jót tesz neki. Azt mondjuk nem tudja, hogy megtesz legalább nyolc kilométert naponta, nem akármilyen emelkedőket mászik. Hetente egyszer Vörös-kőre is fölmegy, ahonnan lelátni a Dunára. Eddig egyszer mentem vele, de majd kiköptem a tüdőm.

– Mert akkor még nem voltál edzőtáborban. De ezután nem égsz be az öreg előtt – kuncogott Lujzi.

– Rossz vagy – feleltem, miközben mosolyogtam rá. Aztán tovább cammogtunk.

– Egyébként meg neked is el kéne menned oda egyszer.

– Miért?

– Vörös hajú lány a Vörös-kőnél. Érted?! – mondtam erőltetett nevetéssel.

– Aha…Szóval akkor elhívtál kirándulni? – kérdezte Lujzi. Hálát adtam az égnek, amiért sötét vett minket körül, így a lány nem láthatta, hogy az arcom a hajánál és a Vörös-kőnél is vörösebbé vált. Ha lehet, ezután még lelkesebben kapaszkodott belém, ami kellemes érzéssel töltött el. Az út egyre ismerősebbá vált, még a sötétben is föltűnt egy – két farönk, amelyet megjegyeztem a korábbi futások alatt. Lujzi vacogni kezdett.

– Fázol vagy ennyire fáj a lábad? – kérdeztem.

– Lehűlt a levegő, és az eső sem segít.

– Odaadom a púlóverem – mondtam, majd lecsavartam a derekamról a ruhadarabot, és Lujzi hátára tettem.

– Inkább belebújok – mondta. Megálltunk. A kis bicebóca megkapaszkodott a vállamban, amíg felhajtottam a pulcsit, hogy csak a fejét kelljen átbújtatnia rajta. Magasba emelte a karját. Miután gondosan beigazította a tagjait, lehúztam rajta a pulóvert. Mivel majdnem egymagas volt velem, a ruha tökéletesen passzolt rá.

– Máris jobb – mondta, mosolya világosságot kölcsönzött a sötét erdőben. Tovább cammogtunk egyelőre láthatatlan célunk felé, amelyről csak reméltük, hogy mihamarabb valósággá válik.

– Amúgy ügyesen kettesben hagytad Szofit és Ferit – szólalt meg Lujzi. – Azért mondtad, hogy menjenek előre segítségért, nem?

– Hát..

– Szerinted össszejönnek?

– Én nem tudom..

– Olyan cukik voltak együtt. És Feri mekkora hős volt már. Simán berongyolt a vízbe, hogy kiszedje a csajszimat – lelkendezett. Közben úgy tűnt, kisebb szökkenőlépésekre is futja az erejéből.

– Nagy cucc. Legalább húsz centi mély volt a víz.

– Miért szólod le? Féltékeny vagy? – kérdezte Lujzi huncutul.

– Sohanapján – válaszoltam mogorván, és egy pillanatra elengedtem a vöröskét, hogy nagyobb lépésekkel haladjak. De, amikor majdnem összecsuklott miattam, azonnal visszaugrottam hozzá, és elkaptam a karját.

– Megsértődtél? – kérdezte gúnyosan.

– Nem érdekel Szofi – válaszoltam gépiesen és miközben szorosan fogtam a lányt, kérlelőn bámultam a sötétségbe, reménykedtem benne, hogy hamarosan kijutunk az erdő éjszakai fogságából. – Nézd, ott a földút vége – mutattam előre, amikor megpillantottam a tőlünk mintegy száz méterre világító az utcai fényeket, amelyek azt az aszfaltos utat világították meg, amely a tábor hátsó kapujához vezetett. Ösztönösen gyorsítottunk még ha Lujzinak ez időnként fájdalmasnak is bizonyult. Az időjárás valamiért megérezte, hogy nem csúfíthatja el az örömünket, ezért az eső is elállt. Az utcai lámpák fénye egyre közelebb jött hozzánk, mintha metróalagútból bukkannák elő a Pillangó utcánál.

– Elhiszed, hogy megcsináltuk? – kérdeztem Lujzit lihegve.

– Persze. Mi vagyunk a dinamikus duó – mondta és nevetni kezdett.

– Váltófutásban azért ne induljunk, miattam sérülnél le.

– Hülye vagy? Holnap már itt sprintelek.

– Vagy már ma este Tibi bácsiék elől – válaszoltam.

Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagyott, amikor egy németjuhászkinézetű kutya tűnt fel az út közepén, nagyjából ott, ahol ráfordulhattunk volna képzeletbeli célegyenesünkre. Mintegy harminc méterre lehetett tőlünk. Feszesen állt, farka pillanatra sem moccant, az öröm szikrányi jelét sem adta. Először csak lassítottunk, de amikor néhány lépést tett felénk, azonnal cölöpöt vert a lábunk.

– Ugye nem hagysz itt, ha nekünk ugrik? – hebegte Lujzi.

– Biztos engem választ, rajtad nincs hús – mondtam bárgyú mosoly kíséretében. A kutya mereven bámult ránk, és előttem volt, ahogy ízletesen elfogyaszt bennünket.

– Mit csináljunk? – kérdezte a vöröském.

– Úgy tanultam, hogy hátrálni kell….vagy elfutni – dadogtam.

– Nem te vagy, aki a kutyáktól sem fél? – kérdezte Lujzi, miközben hátrálni kezdtünk. Hidegen hagyott a kötözködése. Ha lehet, szorosabban karolt belém, ami édes érzéssel töltött el, inkább erre figyeltem.

– Nem is félek – mondtam, bár szívesen hozzátettem volna, hogy ezt az egyet kivéve, de nem volt mit tenni. Tibi bácsi haragja és a lebőgés Lujzi előtt félelmetesebbnek tűnt a kutya fognyománál, így egymásba kapaszkodva megindultunk a németjuhász irányába. Az állat közeledésünkre halványan morogni kezdett. A földet bámultam, nehogy rá kelljen néznem.

– Azt meséltem, hogy nagybátyámnak volt ilyen kutyája? – kérdeztem Lujzitól.

– Ezzel biztatni próbálsz, hogyha itt vagy, akkor nem evett meg?

– Fegyelmezett állat volt. Mindig azt tette, amit a gazdi mondott.

– Engem az érdekel, ennek mit mondott – hebegte a lány.

– Reméljük nem azt, hogy menj az erdőbe vacsorázni – válaszoltam. A járásunk dadogott, amint tíz méteren belülre kerültünk a németjuhászhoz képest, becsuktam a szemem. Magamon éreztem az állat tekintetét.

– Nem jó, ha érzi, hogy félünk tőle – mondtam.

– Akkor talán nyisd ki a szemed – vágta rá Lujzi, engedelmeskedtem.

A kutya majdnem a teljes utat elfoglalta. Amikor már csak néhány lépésnyire jártunk tőle, éles ugatást hallatott. Összerezzentünk.

– Bobby! – harsant egy női hang, majd az állat mögül gyorsmozgású alak tűnt föl. Kezében póráz, homlokán fejlámpa világított. – Ne féljetek, nem bánt – mondta, majd megsimogatta a kutya fejét. Az behódolón nyüszített egyet, majd türelmesen megvárta, míg a gazdája rácsatolja a pórázt, végül leült a gazdi lába mellett. – Csak fölzaklatták a futók. Két korotokbeli rohant el mellettünk pár perce – mondta a nő. Mi megszeppenve álltunk és bámultunk rá. – Amúgy mit csináltok az erdőben ilyen későn? Hol vannak a szüleitek?

– Táborban vagyunk – vágta rá Lujzi, én csak bólogattam.

– Akkor a tanárotok.

– Igazság szerint kiment a bokám és amiatt vagyunk még kint – mondta Lujzi.

– Ez nem válasz a kérdésre – mosolygott a nő.

– Igaza van, nem szabadna itt lennünk. Megyünk is, viszontlátásra – hadartam, és megpróbáltam Lujzit lendületbe hozni. A kutya ekkor felugrott ültő helyéből, és odaszaladt hozzánk. A nő képtelen volt megtartani. Megmerevedtünk. Fölkészültem, hogy elveszítem a sípcsontom vagy a csuklóm. A kutyus azonban a tenyerünkbe simította a fejét, és úgy forgott, hogy minél inkább hozzánk dörgölőzhessen. Testét az izom uralta, kemény külseje azonban babalelket takart.

– Ugyanígy udvarolt volna annak a két kis futónak, akit az előbb láttunk. Korotokbeliek lehettek. Egy fiú meg egy lány.

– Egy fiú meg egy lány? – kérdezte Lujzi.

– Ha mondom. Ugye Bobby-kám, szívesen futottál volna velük – dünnyögte a nő, miközben megpróbálta arrébb húzni a kutyust, aki pillanatok alatt nedvesre nyalta a tenyerünket.

– És merre látta őket? – kérdezett tovább Lujzi.

– A gyermek és ifjúsági tábornál – hangzott a válasz.

– Tényleg indulnunk kell, viszlát – mondta tűzről pattant barátnőm, és immáron ő húzott rajtam egyet az aszfaltos út irányába. A lámpák megvilágították a kihalt utcát, ahol végre biztonságban éreztük magunkat.

– Ez már a célegyenes – lihegtem. És valóban az volt. Mintegy száz méter séta után szűk, folyosószerű utcánál kötöttünk ki, ami a Tópark hotelhez vezetett. Ez volt a tábor hátsó bejárata. Ugyan sötétbe burkolódzott a táj, a szálloda kivilágítása és az utcai fények segítettek a tájékozódásban. Meglepetésünkre sikerült átsurrannunk a pult előtt anélkül, hogy bárki észrevett volna, mert a recepciós éppen elhagyta a helyét, más meg nem tartózkodott a hallban. Ahogy elhagytuk a főépületet átszeltük a hátsó kézilabdapályát, hogy lerövidítsük az utat a faházak felé.

– Szerinted hol lehetnek Szofiék? – kérdezte Lujzi.

– Dunsztom sincs – válaszoltam, és éreztem, egyre heveseben ver a szívem. A szállásunk előtt a nagyok jóvoltából még javában zajlott az élet. Beszélgettek, nevetgéltek. Ha lett volna, biztosan felvettem volna a láthatatlanná tevő köpenyemet, hogy elrejtsem magunkat Lujzival. Amennyire tudtuk összehúztuk magunkat, és nagyívben kikerülve a nagyok brancsát oldalról közelítettük meg a szállást.

– Nézd, ég a villany – suttogtam. Lassan fölsétáltunk a rövidke lépcsőn, majd az előtérbe léptünk, ahol Lujziék és a mi szobánk nyílt. Amikor benéztem a szobába, ledöbbentem.

– Zoli?! – csattantam föl. Lujzi is odapillantott. Kisbarátom összeroskadva ült az ágyon. Háta a kérdőjel görbevonalára emlékeztetett. Kisírt szemekkel meredt rám. Ekkor kinyílt az ajtó mögöttünk a lányok szobája felől. Odanéztünk.

– Ó…Ó – mondtuk egyszerre Lujzival. Tibi bácsi állt a küszöbön, a háttérben az ágyon pedig Szofi és Feri kesergett Zolikához hasonló pózban.

– Azt hiszem itt a vége – mondta Lujzi.

– Ahogy mondja a kisasszony – válaszolt az edzőnk, és Zolival együtt mindannyiunkat betessékelt a lányok szobájába.

 

Elolvasom a kilencedik fejezetet. 

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

VII. rész.

– Te Csabi, biztos nem félsz semmitől? – hangzott Feri kérdése, amikor már legalább tíz perce futottunk a sötétben anélkül, hogy egyetlen ismerős tereptárgyat felfedeztünk volna. Ráadásul a tótól is eltávolodhattunk, mert hamva sem volt a korábban látott utcai fényeknek, amelyek a reményt jelentették.

– Mondjuk attól, hogy eltévedek egy erdőben? – kérdeztem vissza.

– Most, hogy mondod, igen. Például attól.

– Lehet ezt kellett volna kérdeznünk tőle a játszótéren – állapította meg Szofi.

– Ne majrézzatok! Jó helyen járunk – mondtam, miközben magamat is győzködtem az igazamról, bár tudtam, a tempónk szerint lassan el kéne érnünk a főutat, ami a tábor hátsó bejáratához vezet, azonban hírét sem láttuk.

– Szerintetek Zolika merre lehet? – szólalt meg Lujzi lemondón. Válasz helyett csak sóhajtani tudtunk.

– Tuti, hogy nincs a tókörön – mondta Feri egykedvűen. – Találkoztunk volna vele.

– És biztos nem volt mersze befutni a sötét erdőbe – mondta Szofi.

– Akkor még nem volt sötét – jegyezte meg Feri.

– De akkor is, minek jött volna erre? A csöves azt mondta, hogy a büféknél látta. Az erdei kirándulóút onnan legalább egy kilométer. Hülye lett volna odafutni – mondta Lujzi.

Nevetés tört föl belőlem kínomban.

– Elképzelem, hogy rohanhatott szegény. Mi négyen menekültünk, mint akik megvesztek – mondtam nevetve. A kacagás a többiekre is ráragadt. Vidám csapatnak néztünk ki, már ha nem számítottuk az elkeseredett küzdelmet, hogy visszaérjünk a tábor biztonságos közegébe. Aztán elhallgattunk. Csak a lépteink zörögtek az avaron. Szofi és Feri tóvíztől nedves cipője könnyen fölismerhető volt a cuppogó hangja miatt.

– Ti hallottatok már a Tatai Tószörnyről? – szólaltam meg sejtelmesen.

– A miről?! – kérdezték a lányok.

– A Tatai Tószörny. Minden éjjel kimászik a vízből, és egy fehér ruhás kislány képében jelenik meg.

– Jaj Csabi – csitított Feri.

– Ez komoly – erősködtem.

– Szóval kimászik a tóból, odalopódzik az áldozatai mögé, akik nem hallják meg, és… – suttogtam, majd morgó hangot kiadva lehajoltam és megcsíptem Lujzi bokáját. A lány hatalmasat sikított, majd szökkent egyet.

A következő mozdulattal azonban kifordulhatott a bokája, mert ahogy talajt ért oldalra esett.

– Lujzi – kiáltottam. A vörös lány azonnal zokogni kezdett és a lábát fogva összekuporodott.

– Ne haragudj – mondtam és megpróbáltam felhúzni a földről Lujzit.

– Olyan hülye vagy! – torkollt le Szofi. – Nagyon fáj? – kérdezte barátnőjét aggódva, majd arrébb lökött, hogy odaférjen hozzá.

– Lehet, hogy eltört – zokogta Lujzi.

– Mire léptél rá? – kérdezte Feri.

– Nem tök mindegy? – szólta le Szofi őt is, aztán elhessegetett bennünket Lujzi mellől. Ahogy hátra léptünk, kishíján Feri is elesett, de időben elkaptam a kaját.

– Köszi – mondta, majd lehajolt, hogy meglesse voltaképp miben botlott meg. – Nézd csak – mondta és egy földből kiálló vastag fagyökérre mutatott. – Ez szerintem az, amin majdnem Zoli is átbukfencezett az edzésen – magyarázta. Áttapogattam a fát. Jellegzetes csúcsos formája volt.

– Basszus ez tényleg az lehet – mondtam.

– Ha jól emlékszem, az az erdei út elején van – mondta.

– Lányok – fordultunk egyszerre Lujziék felé. – Mindjárt visszaérünk a táborba – mondtuk lelkesen.

– Nem zavar, hogy nem tudok járni? – kérdezett vissza a vörös lány szipogva. Szofi sem osztozott a lelkesedésünkben.

– De hát…– kezdtük a magyarázkodást.

– Ne dadogjatok – hurrogtak le. – Jelenleg nagyon szarul állunk.

– Ez igaz, Lujzi például sehogy – mondtam idióta vigyorral az arcomon. A lányok kishíján megöltek a tekintetükkel. – Azért tényleg nem olyan rossz a helyzet. Innen egy köpésre van a cél – mondtam.

Ekkor égzengés hallatszott, és néhány pillanat múlva esőcseppek hullottak a fejünkre.

– Oké. Most már tényleg nagy szarban vagyunk – állapította meg Feri egykedvűen.

– Lábra tudsz állni? – kérdezte Szofi Lujzitól. A vörös megpróbált feltápászkodni, de amint terhelte a sérült testrészt, azonnal feljajdult és visszacsuklott.

– Segítünk – mondtam, aztán Ferivel talpra állítottuk, amennyire erőnkből tellett. A vállunkra támaszkodott és bicegve próbált minél gyorsabban haladni.

– Egyre jobban esik – panaszolta Szofi.

– Gyorsabban nem megy – nyögte Lujzi.

– Tudom csajszi – válaszolt a barátnője.

– Ugye nem vagyok nehéz? – kérdezte néhány lépés után a vörös lány.

– Na, hagyjál békén a hülyeséggel, olyan vékony vagy, hogy látjuk ahogy végigmegy a testeden a kaja – hurrogtam le.

Végtelenül lassúnak tűnt a tempónk. Azon agyaltam, vajon mennyi időbe telt, míg ahhoz a kiálló gyökérhez értünk futás közben, és abból próbáltam kiokoskodni mennyi lehet hátra bicegő csomaggal a vállunkon.

– Ennek nincs értelme, hagyjatok itt – szólalt meg Lujzi.

– Azt felejtsd el – vágta rá Szofi.

– Valójában igaza van – mondtam.

– Hogy mi? – kérdezték egy emberként a többiek.

– Jobban járnánk, ha ti ketten előre szaladnátok segítségért, én meg Lujzinak segítek – mondtam Szofinak és Ferinek címezve.

– Persze, hogy mi vigyük el a balhét Tibi bácsinál?! – kérdezte a szőkeség.

– Ez kicsit se jutott eszembe – mondtam mogorván. Az eső egyre jobban rázendített, igaz a fák lombjai valamelyest védelmet nyújtottak. Lujzi szörnyű ábrázata viszont azt sugallta, komoly kínszenvedés számára minden lépés. Emiatt legalább fél órás bicegőjárás várt ránk, ami veszélybe sodorta volna, hogy takarodóra a táborba érjünk.

– Akkor mit szóltok ahhoz, hogy titeket nem szidnak le, mert időben visszaértek? – kérdezte Lujzi a többieket.

– Én biztosan veled maradok, pláne, hogy miattam estél el – jelentettem ki. Feriékre néztünk, azok meg egymásra.

– Én nem hagyom, hogy ti vigyétek el a balhét – mondta Szofi határozottan.

– Előrefutunk és hívunk segítséget – adta meg a végső választ Feri. Óvatosan elengedte Lujzit, aki így teljesen rám támaszkodott. Majd a szőkeség és gyérhajú barátom eltűntek az éjszakai erdő sötétjében.

 

Nyolcadik fejezet. Ide kattints érte!