Nyomás utána kisregény: I. fejezet

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

I. rész.

Hárman sétáltunk a vonat felé, én Zoli és a Zoli lógó orra. Ha nem harsogott volna a többi gyerek körülöttünk, biztosan hallom, ahogy elnyeli a könnyeit.
– Te meg mit búslakodsz? – kérdeztem. Válasz helyett csak megvonta a vállát. – Ha képes lettél volna egy nemet a szádra erőltetni, amikor Tibi bácsi a táborról faggatott, most nem kéne kétszáz fokban menetelnünk csomagokkal a hátunkon – panaszkodtam. Néhány lépéssel később izzadt vállamról az alkaromra csúszott az egyik táska, így még inkább erőlködtem, hogy egyenesen haladjak – Ezt is rám akasztotta anyám rohadtul fölöslegesen. Tele van olyan cuccal, amit akkor se vennék fel, ha Playstation 5-öt adnának érte. – Fölvonszoltuk magunkat a vonatra, tejfölszőke hajú, nyúlánk barátom velem szemben ült le, és amint gondosan elhelyezte maga mellett a bőröndjét, az ablak felé fordult. Körbe néztem a tömött vagonban. Mintha az egészet a mi csapatunknak foglalták volna le. A szerelvény elején ült az edző, Tibi bácsi a segítőjével, hogy rálásson a társaságra. Előttük egy sorral a nagyok ültek, akik közül többen tizennyolc évesek is elmúltak már, aztán a serdülők, majd mi a legkisebbek. Én és a futóedzőtábor, szörnyülködtem. Annyira passzoltunk egymáshoz, mint Harry Potter egy metálbandához. Az iskolaköröket is kiegyenesítettem a tesiórákon…csak akkor futottam, ha látott a tanár, most mégis Tatára tartottam egy edzőtáborba. Ekkor Zolikára pillantottam, aki a telefonját szorongatta, mintha kapaszkodó lenne, és családi képeket nézegetett. Néha idegőrlőn szipogott, majd kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Tizenkét évesen kicsit ciki sírni anyuci után – cukkoltam, miután rájöttem, mi baja.

– Csak álmos vagyok Csabi – mondta Zoli, aztán kikapcsolta a mobilt.

– Délután kettő van tesó – vetettem oda. Zolika bezzeg élen járt a futásban. Sőt. Ő tehetett róla, hogy én is a fülledt vonaton nyomorogtam. Jóban voltunk, mert a szüleink azt akarták. És ők eldöntötték, hogy ne PS-ezzünk, hanem sportoljunk valamit, hiszen úgyis annyira sok fölösleges időnk van Zolival. És mivel őfelsége, a mamakedvence úgy futott, akár egy bedoppingolt nyúl, persze, hogy a futásnál kötöttünk ki. Én legfeljebb azért kedveltem tökkelütöttkémet, mert befolyásolható volt. Letettem egy sarokba, és ott maradt.

Ekkor lágy lökéssel megindult a vonatunk. A szerelvény kerekei zörögtek a síneken, ahogy elhagytuk a Déli pályaudvart, majd ismertelen épületek mellett haladtunk el. A tájból egyedül a Dunát fedeztem fel, mert anyámék sokat vittek a budai hegyekbe kirándulni, és számtalanszor áthaladtunk a Pestet Budával összekötő hidakon. Aztán végképp elvesztettem a tájékozódást. Dombok, zöld terület, fák, néha egy-két elhagyatott megálló, ahol pisztollyal kéne fenyegessenek ahhoz, hogy kiszálljak a vonatból. Alig egy órával indulás után Tibi bácsi felállt a helyéről.

– Öt perc múlva leszállunk! – terítette be öblös hangjával a vagont. Baritonja jól passzolt a magasságához, és robosztus termetéhez. Ha csak ránk nézett, összerezzentünk. Kérése paranccsal ért fel, ezért rohamtempóban összeszedtük a holminkat és fölsorakoztunk az ajtónál. A nagyok jókora késéssel követtek minket, mint kiderült, nekik volt igazuk. Legalább tíz percet ácsorogtunk vigyázzállásban a fülledt vagonban, miközben a fülünkön is táska lógott. Aztán a vonat lassulni kezdett, a sín melletti bokros területet a forró peron látványa váltotta, majd fülvájó nyikorgás közepette megálltunk az állomáson. Letódultunk a vonatról, és miközben Tibi bácsi a segítőjével sorba rendezett minket, az edző méreteset vert a hátamra.

– Csaba uram – szólt hozzám keményen, aztán a mellettem szorongó tejfölszőke Zolira nézett – Látom valaki itatta az egereket – törölte meg Tibi bácsi a fiú pirospozsgás arcát. – Ilyen, ha az ember megérkezik élete első edzőtáborába. Egyet se félj, annyira kifárasztalak titeket, hogy eszedbe se jut hiányolni az ősöket – suttogta, bár hangosabban is mondhatta volna, mivel a kalauz éles sípszava után a vonat épp akkor gördült ki az állomásról. A menetszél némi felüdülést hozott a kánikulába. Tibi bácsi aztán kinyújtotta a karját, és erőltetett menetben elindultunk a tábor felé.

– Hol is vagyunk? – szólalt meg valamelyik gyerek a tömegben.

– Tatán – hangzott a válasz.

– És pláza van? – folytatta néhány lépéssel később a kíváncsiskodást.

– Naná, a Tata Pláza – vágtam rá bekapcsolódva a beszélgetésbe. Elhallgattunk, csak a lépteink kopogtak a járdaköveken.

– Biztos öregek járnak oda – mormogta magában, de meghallottuk. Összenéztünk Zolival. Amikor a fiú nem figyelt, mutatóujjamat halántékomon nyomtam, és lövést imitáltam vele.

– Ennek felforrt az agya a vonaton – súgtam Zolikának, aztán elmosolyodtunk kis barátommal. Örültem, hogy boldognak látom. Talán, azért is, mert megígértem az anyjának, vigyázok rá a tábor alatt. Hiába volt ő a tehetségesebb futó kettőnk közül, én számítottam a talpraesettebbnek.

– Jobbra a híres tatai edzőtábort láthatjátok – szólalt meg Tibi bácsi segítője, egy húszas éveit taposó lány, aki a Testnevelési Egyetemre járt és edzőnek tanult. Biztosan azt várta volna, a sportpálya láttán tátva marad a szám, engem csak az érdekelt, hogy minél hamarabb árnyékos helyre jussak. Menet közben hátranyúltam a táskámhoz, és az oldalzsebéből elővettem a vizes flakonomat. Szerencsére maradt benne néhány korty, amit mohón kiszürcsöltem, majd megpróbáltam visszatenni a táskazsebbe az üres palackot. Először úgy tűnt sikerrel jártam, de pár lépéssel később kiszédült a helyéről, és a járdára esett.

– Elhagytál valamit – szólalt meg egy hang mögöttem. Hátrafordultam. Korombéli szőke kislány bámult rám villogó kék szemekkel, miközben a földön fekvő flakonra mutatott.

– Nem az enyém – vontam meg a vállam, miközben haladtunk tovább a sorban.

– A te táskádból esett ki, tehát a tiéd – válaszolta.

– És akkor mi van? – kérdeztem.

– Szemeteltél bunkókám az van – mondta, aztán összenézett a mellette sétáló vörös hajú lánnyal, aki a korunkbeliekhez képest jóval magasabbnak látszott. Kishíján Zolikát is megbúbolhatta volna, pedig ő bőven kilógott a sorból nyúlánk testalkatával. Fittyet hányva a lányok rosszallására újra előre fordultam, mielőtt fönnakadok az egyik villanyoszlopon. Kertes házak sűrűjében csorogtunk le az utcákon, végül egy főútnál kötöttünk ki. A forgalmas szakasz másik oldalán fák sorakoztak, köztük földes út nyílt, mely onnan nézve zöldellő tisztásra vezetett, de amint átértünk a túloldalra, és a frissen vágott fű a bokánkat cirógatta, feltárult előttünk a hely valódi arca. A vaskos fatörzsek és széleskarú lombok takarásában ugyanis nem látszódhatott a rét jobb oldalán zsibongó élet. Éttermek, palacsintázók, fagylaltozók sokasága nyúlt egészen a csillogó felszínű tóig. A vízbe futó mólókon napozók süttették magukat, a parton egymást váltották a sétálgató családok, a kerékpárosok és a görkorcsolyázó gyerekek.

– Holnap délelőtt itt fogjátok összepisilni magatokat az edzés végén – mondta Tibi bácsi, amikor meglátta, hogy elméláztam a látványtól, amivel feltartottam a sort. Szerencsétlenségemre nem az éttermek és a tó felé vettük az irányt, hanem balra fordultunk. Talán száz méternyire négyemeletes kőházat pillantottam meg, előtte zöld kerítéssel. Ahogy közelebb értünk, egyre tisztábban látszott a kiírás „Gyermek – és ifjúsági tábor”.

– Ide jöttünk – szólalt meg az edző bá a sor elején. A kapu előtt csatornabűz szagú csöves feküdt, arcát temérdek szőr borította. Amikor meglátott minket, röhögni kezdett, fogainak emléke sötéten rohadt állkapcsában, az ijedtségtől azonnal összeszorult a gyomrom. Átjutottunk a nehezén – gondoltam, ám csalatkoznom kellett. Bent fák mindenhol, lombjuk sötétjében örökös vendégnek tűnt az árnyék, a hőmérséklet jó tíz fokkal lehetett hűvösebb a kinti világhoz képest. Legalábbis úgy éreztem. Az út összeszűkült, és ahogy beljebb hatoltunk a táborba faházak szegélyezték utunkat, melyekhez egy-egy szintén fából készült asztal és padsor tartozott. Balunkon aszfaltborítású kézilabdapálya tűnt elő, mögötte bronzbarna téglákból épült menzaszerű étkezde festette még szürkébbre a hangulatomat. Persze Zolikához képest ragyogtam, ő magába roskadva baktatott mellettem. Egyszer csak megállt a sor. Tibi bácsi fölemelte a kezét, és az étkezdével ellenoldalon fekvő faházkomplexumra mutatott.

– Itt a szállásunk – kiáltotta, majd a fakuckók közti területre vezetett miket, ahol a korábbiakban látott módon padok és asztalok voltak. Aztán a segítője, a csinos edzőjelölt Rita elszaladt a recepcióra a kulcsokért. A toronymagas Tibi bácsi azonban addig sem tétlenkedett. A morajlásunkat egyszeriben elnyomta tértölelő hangjával, hogy eligazítást tartson.

– Köszöntelek titeket a nyári edzőtáborban! – A zsibongás, amit a majd negyven ember suttogása okozott, finoman elcsendesült. – Sokan közületek először táboroznak velünk, úgyhogy elsősorban nekik mondom, de vannak gyengébbek is, ugye Robi – szólt oda az egyik hangoskodó nagynak –, akiknek nem árt az ismétlés. Kezdjük a legfontosabbal! Takarodó este tízkor. Ha bárkit meglátok a szobáján kívül, annak annyi! – Zolira néztem. Tudtam, ha valaki, ő aztán biztosan betartja majd a szabályokat. – A főkaput is ezután zárják, szóval, aki kint rekedt, azért nem tudunk felelősséget vállalni. Jó éjszakát kívánunk neki, és reméljük, viszontlátjuk majd reggel – vigyorgott Tibi bácsi. – Főleg a kicsiknek szól, hogy senki nem lófrál egyedül! Ha bárhová el akartok menni, azt csoportosan tegyétek, és be kell jelentenetek nekem vagy Ritának – mutatott a lányra, aki éppen visszaért a kulcsokkal. Gyönyörű volt, mintha csak rámosolygott volna át a napfény a lombok között.

– Ha bárki engedély nélkül távozik, kinyuvasztjuk. Megértettétek? – vetett véget ábrándozásomnak Tibi bácsi öblös hangja. Egyöntetű igennel feleltünk. – Napi két edzésetek lesz. Délelőtt tízkor és délután négykor. Ebéd után, kettőtől fél négyig csendespihenő, amire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint takarodó esetén. Bent kell lenni a szobában. Ha nem is tudsz aludni, legalább feküdj, és ne zavard a többieket! – adta ki a parancsot az edző. Aztán még lefixálta, mikor lesz reggeli, ebéd, vacsora, majd szélnek eresztett minket.

– Elnézést Tibi bácsi, de a Wifi jelszót megtudhatom? – szólalt meg az egyik serdülőkorú fiú, kérdésére helyeslő morajlás indult el a tömegben.

– Az nincs. Elfelejthetitek az internetet erre az egy hétre, és ha valaki vét a szabályok ellen, attól alkalmasint el is kobzom a telefont – mondta szilárd arccal az edző, majd kaján vigyor jelent meg az arcán.

Fölhördültünk.

– Ne már. A mobilnetem két nap alatt elfogy – nyögtem. Ahogy körbepillantottam, a többi gyerek arca is rémületbe fordult. Mintha szellemet láttunk volna.

– Az erdőben vagytok, élvezzétek a természetet – mondta Tibi bácsi, és kezével jelezte, részéről lezártnak tekinti az ügyet. Csüggedten átvettük Ritától a kulcsot, és mehettünk kipakolni a szobánkba. A faház nem hasonlított ötcsillagos szállodára, sőt. A WC-nkben szívesebben töltöttem volna az időt otthon, mintsem egyetlen éjszakát is a házban kelljen aludnom. Két ágy egymással szemben, melyeken a matrac olyan kemény volt, mintha az erőben feküdtünk volna le néhány rőzsére. A szoba felszereltségéhez tartozott egy asztal csupán egyetlen darab székkel, és két falig érő szekrény, amelytől gyakorlatilag egy jóízűt sem lehetett nyújtózni az ágyban, különben belevertem a kezem. Letettük a cuccunkat a földre, Zoli az ágyra roskadt, arcát a kezébe temette, én elkezdtem kipakolni a bőröndömet.

– Hagyd már abba. Sírsz itt nekem, akár egy ovis – szólaltam meg, miután a fél szekrényt megtöltöttem a ruháimmal, miközben Zolika meg sem moccant.

– Nem értheted ezt. Net nélkül, hogy beszélek a szüleimmel? Megígértem anyumnak, hogy küldök képeket. Apám is várja – fakadt ki.

– Majd fölhívod őket – mondtam.

– Az nem ugyanaz – vágta rá. Nem válaszoltam neki, szótlanul folytattam a cuccaim rendezgetését. – Úgy csinálsz, mintha te nem lógnál egész nap a mobilodon – morogta halkan, aztán nehézségek árán rávette magát a mozgásra.

– Nem reszketek érte, mint te – mondtam, bár kifejezetten dühös voltam Tibi bácsira, amiért eltitkolta, hogy nem lesz internet a táborban, ezt azonban nem mutattam Zolika felé. – Kérd meg apádat, hogy töltse föl a mobilneted – szólaltam meg aztán.

– A gyerektartáson kívül mást nem fizet – rázta a fejét Zoli. Ekkor csicsergő lányhangok repültek be a nyitott ablakon. Elhaladtak a párkányunk előtt, majd beléptek a faház szűkös előterébe, amelyből a szobánkkal szemben egy másik helyiség nyílt. Amikor a lányok föltűntek az ajtónk előtt, kikerekedett a szemem. Talán a szám is tátva maradt. Azok voltak, akikkel összeakaszkodtam az ideúton.

– Nézd már Lujzi, a szemetelővel leszünk egy házban – bökte meg a lány a barátnőjét, miközben élénkék szemével bámult rám.

– Azt hittem a szállásnál nem lehet rosszabb, de tévedtem – mondta a mellette álló nyúlánktestű átokfajzat, aztán hátrasimította vörös haját.

– Hét nap szenvedésre vagyunk ítélve – fordultam Zoli felé, de megerősítés helyett csupán riadt tekintete meredt rám. A lányok fintorogtak egyet, aztán némi hezitálás után eltűntek a szobájukban. – Veled is csak eggyel többen vagyunk. Segíthettél volna – dorgáltam meg haveromat. Persze hallgatásba burkolódzott, és tovább nyalogatta a sebeit. A sopánkodásra azonban nem maradt idő. Egy órával később már futóruhában ácsorogtunk a faházak közti találkozóponton a többiekkel egyetemben. Tibi bácsi és bájos segítője kivezetett minket a tómenti kirándulóútra. Valahogyan újdonsült szomszédaink is a társaságunkba szegődtek és végigcsiripelték a sétát. Az edző aztán kiadta a parancsot.

– Könnyű futás lesz a mai menü. Rita megy veletek, senki nem előzheti meg, és lemaradni sem érdemes – mondta bárgyú mosoly kíséretében.

– Szóval Ritának hívják a másodedzőt – állapítottam meg hangosan.

– Bejön neked, szemetes? – kérdezte a szőke lány, akinek különösen fölvágták a nyelvét. Mire válaszolhattam volna, magas barátnője folytatta a földbe döngölésemet.

– Örülj, hogy nem kell csókolommal köszönnöd neki – mondta, majd tovalibbentek mellettem.

– Fussunk – fordult felém Zolika, aki mindig kicserélődött, ha futásról volt. A körülményes, visszafogott fickóból elszánt vaddá változott. Már a bemelegítésnél átszellemült. Az életben rá jellemző félszegségnek nyoma veszett, és mire az edzés legkeményebb szakaszához érkezett nyílt tekintettel rohant előre nem törődve fájdalommal, zsibbadással.

Ez az erő meghatványozódott, amikor háborgott a lelke. És most különösen azt tette, így nem várt sokáig rám. Amúgy is lengeléptű volt hozzám képest, ezért magamra hagyott a mezőny végén és előresietett, hogy Rita nyomába lépjen. Nem volt egyedül. Mivel a nagyok is velünk edzettek, akik korban jobban passzoltak a szépséghez legalább hatan összegyűltek, hogy elszívják előle a levegőt. Föltűnt Zoli mellett egy alacsony, gyérhajú kisfiú is, akit nem láttam korábban, és keményen tapadt az elsőkre. A könnyűnek szánt negyven perces futás végére teljesen kitikkadtunk. Ugyan a fák árnyékot adtak a napsugarak elől, azonban a fülledt levegő így is kivett belőlünk. Boldogan bújtattam ajkamat a vízcsap alá.

 

Katt ide a második fejezetért.