Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
IV. rész.
Az étteremsoron tolongtak az emberek, többségében felnőttek, így hamar föltűnővé váltunk. Ráadásul minden toronymagas alakban Tibi bácsit véltem felfedezni, ezért a tó mellé húzódtunk, ahol gyérebbnek bizonyult a forgalom. Az egyébként szívmelengető környezet a távolban a tatai vár megvilágított falaival pompás látványt nyújtott, az örömre azonban nem volt okunk.
– Mi legyen? – kérdezte Lujzi, aztán mindannyian rám meredtek. Tőlem várták a megoldást, mégis csak én számítottam Zolika legjobb barátjának.
– Nem ér annyit Zoli, hogy elmeszeljenek miatta Tibi bácsiék – mondtam. A többiek elszánt tekintete hamar búskomorrá vált a csalódottságtól. Lujzi a fejét csóválta bánatában.
– A barátságot is eldobod, mint a palackot az út szélén? – kérdezte lebiggyesztett szájjal. Egy ideig üres szemekkel bámultak rám, mint anyám, amikor rosszjegyet kapok a suliban és lehord miatta. Feri a tóba futó stég korlátjának támaszkodott és egykedvűen piszkálta az orrát.
– Mégis, hogy találhatnánk meg egy csövest ebben a ramazúriban? – tártam szét a karom.
– Legtöbbször a vár mögött dekkolnak – szólalt meg mögöttem valaki. Amikor hátra fordultam a biciklikölcsönzőt pillantottam meg, ahol húsz év körüli barnabőrű fiú rendezgette a kerékpárokat, és szerencsénkre nem volt rest munka közben segíteni nekünk.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Szofi gyanakvón.
– Nem kötelező hinnetek nekem, elvégre csak öt év vagyok itt minden nyáron – vonta meg a vállát a srác, majd lehajolt, hogy a küllőknél egymáshoz kötözze a bringákat. Visszafordultam a többiek felé, majd néhány lépést arrébb sétáltunk. Megálltunk a stég mellett. Feri a várat bámulta, a lányok pedig engem. Szofi legszívesebben maga húzta volna ki a nyelvem a számból, csak mondjak már igent az indulásra.
– Kockázatosnak tűnik – szólaltam meg végül. Lujzi az órájára nézett.
– Figyeljetek emberek. Fél nyolc van. Egy óra alatt megjárjuk. Futók vagyunk, ha belehúzunk, hamarabb túlleszünk rajta. És még akkor is lesz másfél óránk takarodóig.
– És ha besötétedik? – kérdezte Feri, miután felénk fordult.
– Van világítás a tó mellett, és a telefonomat is használhatjuk – mondtam, miközben előkaptam a mobilomat a zsebemből.
– Elhoztad? – kérdezték a többiek kikerekedett szemekkel.
Bólintottam. Tudtam, én fújtam Zolira, amiért el akarta tenni a sajátját, és még Tibi bácsi is megtiltotta, hogy használjuk.
– A vészhelyzet. Az vészhelyzet – válaszoltam. Lujzi a fejét csóválta.
– Menjünk – harsogott az estében Szofi, és az aszfaltos úton megindultunk a vár felé. Kocogók, családi bringások, kutyasétáltatók között vezetett az utunk. Balunkon a tó lágy hullámai, jobbunkon csónakházak és közepes felszereltségű hotelek váltakoztak. Néhány száz méter után Szofi Feri mellé csapódott, és soha véget nem érő mondatatival fárasztotta, én pedig Lujzit kaptam párnak. Ő valamelyest csendesebb volt.
– Mekkora mák, hogy futók vagyunk. Meg se kottyan majd ez a három kilométer.
– Én utálok futni – válaszoltam. A vörös lány láthatóan újra csalódott bennem.
– Akkor minek vagy itt? – kérdezte.
– Zolika az oka. Nem tartotta a száját.
– Csináljak úgy, mintha érteném? – húzta össze a szemöldökét Lujzi. Miután a következő kerékpározó csapat is elhaladt köztünk, és újra egymás mellett sétáltunk úgy döntöttem, beavatom a részletekbe.
– Mindig jóban voltunk Zolikával. Néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleink is jóban vannak.
– És?
– Az övéi elváltak, ezért az anyja még a korábbinál is jobban elkényezteti. Zolika mindenben a legügyesebb, a legokosabb, így aztán amikor a szüleink pár hónapja kitalálták, hogy járjunk el sportolni, a futás lett a kiválasztott, mert mindig Zolika volt a leggyorsabb tesiórán, ha iskolakört kellett futni.
– Nekem is elváltak a szüleim, mégse dicsérnek folyton – mondta Lujzi egyetértőn.
– Azért ilyen nyámnyila Zolika, hogy egy napot se bír ki az anyja nélkül – mondtam. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy mire legközelebb a vár felé pillantottam, már egészen közelinek látszott.
– Szerintem jó dolog futni – kapcsolódott be a beszélgetésbe Feri mögöttünk, némiképp megszabadulva Szofi folytonos csacsogásától. – Az én őseim már kiskoromtól vittek sportolni. Apám teniszezett, anyám úszott. Nem telt el hétvége mozgás nélkül.
– Mi túrázni szoktunk. Apám megígérte, hogy jövőre megcsináljuk a Kék túrát, persze több részletben – szólt aztán Szofi, de nem folytatta, mert elvonta figyelmét egy bronzszőrű vizsla, aki a gazdája próbálkozásai ellenére berontott közénk és a lábunknak dörgölőzve kikövetelte a simogatásokat, miközben kemény farkával csapkodott örömében. A lányok sikongattak, a kutya pedig lubickolt a játékban. Amikor aztán utunkra engedett és kellő tempóra váltottunk, a vár karnyújtásnyira látszott. A tóból nőtt ki, mint egy hatalmas makett. A lányok előre szaladtak, mi utánuk, föl a váron átvezető járdán. Szlalomoztunk a járókelők, bringások között. A vár közepe táján értük őket utol. Elkaptam Lujzi vállát, hogy megállítsam. Megfogta a kezem, hogy eltartson magától. Pörögni kezdtünk, mintha táncoltunk volna a koraestében. Amikor úgy jött ki a lépés, hogy a szeplős lány a tó felé fordult, egyszeriben lefékezte a mozdulatát.
– Azta – tört föl belőle. Elengedte a kezem és lassan odasétált a korláthoz. Megfordultam, és engem is fejbe kólintott a látvány. A csendes tavat körülölelte az erdő. Szemben a messzi távolban is csak fákat láttam. Tőlük balra fények pislákoltak.
– Ott a szállásunk – mutattam Lujzinak. Időközben Szofiék is mellénk csapódtak, hogy gyönyörködjenek a tájban.
– Nyomjunk már egy szelfit – lelkendezett Szofi. Mivel nekem volt a leghosszabb karom, és az egyetlen telefon is az enyém volt, én tartottam a mobilt. Megpróbáltam olyan hosszúra nyújtani a kezem, amennyire csak tudtam, és úgy ügyeskedni a hüvelykujjammal, hogy valahogy megnyomjam a fényképező gombot.
– Sikerült – fújtattam, miután kattant a készülék.
– Jó lett – mondta Feri egykedvűen, amikor megmutattam a többieknek az eredményt.
– Rohadtul. Én vagyok a tavi szörny – fanyalgott Szofi.
– Én meg az ikertesója – vágta rá Lujzi.
– Akkor menjen még egy? – kérdeztem kényszeredett mosollyal.
– Előbb ezt töröld ki – Erősködötek a lányok. Úgy tettem, mintha teljesítettem volna a kérésüket, aztán újabb képet lőttünk.
Aztán még egyet.
És még egyet…
– Nem akarok ünneprontó lenni, de haladnunk kéne. A vár megvár, de Zoli nem – szólalt meg aztán Feri, és előre mutatott egy lépcsősor irányába. – Szerintem erről beszélhetett a bringa kölcsönzős, itt lehet lemenni a vár mögé – Nyeltem egyet. Tudtam, hogy bátran kellene viselkednem, de a szürkület, ami lassan leereszkedett a környékre teljes sötétségnek tűnt, ha arra gondoltam, a várfok alatt hajléktalanokkal találkozhatunk.
– Túró Rudi van a gatyátokban bénák? – csattant fel Szofi és Lujzival karöltve megindultak a lépcső irányába Összenéztünk Ferivel, tudtuk, nincs választásunk. Követtük a lányokat lefelé. A járókelők beszédének zaja hamarosan távolba tűnt, miközben a várfalhoz simulva közeledtünk a sikátorrész felé. Ahogy elértük a várfok alját, a legelöl haladó Szofi megtorpant.
– Csitt – suttogta mutatóujját a szája elé téve. Aztán óvatosan kidugta a fejét a fal mögé. Majd gyorsan visszahúzta. – Itt vannak a csövik – suttogta. Lakatot tettünk a szánkra, így hallottuk, miről beszélnek.
– Nyomorult turisták nem képesek benyúlni a zsebükbe, hogy adjanak egy kis aprót. Persze a fagyiért sorba állnak. Tömik a pofájukba – sopánkodott az egyik.
– Ne sírjon a szád, igyál inkább – vágott vissza a társa könnyedén. Néhány pillanatnyi csönd következett.
– Éhen fogok halni, még egy kölköt se tudtam lehúzni – folytatta az első.
– Fogd be és igyál. Mondtam, hogy ne koslass a tábor fele. Még elkapnak.
– Mit okoskodsz nekem te…Egy gyerek majdnem egy százast.
– A majdnem az nem igen – szólt a másik.
Újra csönd honolt.
– Te. Bonyolultabb vagy, mint az ex asszony – szólalt meg aztán az egyik férfi.
– Kaptál pénzt a gyerektől vagy nem?
– Nem kaptam – emelte fel a hangját egyikük, majd mozgás hallatszott. Mintha fölállt volna ültő helyéből. Összerezzentünk. – Mert telefonálni akart a kölök. Azt mondta. Ki a pokol akar érmével telefonálni manapság? Ez a huszonegyedik század.
– Letoltad a kölyköt remélem.
– Naná. Utánamentem majdnem az éttermekig, aztán úgy ráijesztettem a hülyére, hogy berohant az erődbe. Annyira beszart, hogy nem a tábor felé futott, hanem be a bokrok közé – mondta, aztán röhögni kezdett. Szofi arca felvillanyozódott. Hüvelykujjunkat felfelé emelve jeleztük, hogy minden rendben, és akár indulhatnánk is tovább, ekkor azonban a szőkeség mögött a szakadt külsejű férfi tűnt föl. Szofi nem láthatta a fickót, csak a mi kétségbeesett arcunkat.
– Vigyázz! – kiáltotta Feri, mert a férfi a lányok felé nyúlt. Először Szofit vette célba, de Feri odaugrott, és maga felé rántotta a lányt, én Lujzi után kaptam, aki lecövekelt az ijedtségtől. Fölrohantunk a lépcsőn, vissza a vár sétálórészére. A járókelők közé robbantunk, én kishíján föllöktem egy kerékpárost.
– Meg vagy húzatva öcsi?! – kiabált utánam. Addig futottunk, amíg el nem hagytuk a várat. Igaz épp a másik oldalán voltunk, mint ahonnan jöttünk, de a menekülésen kívül más nem lebegett a szemünk előtt.
– Mindenki megvan? – lihegte Feri. Hüvelykujjamat az ég felé emeltem, majd a térdemre támaszkodva igyekeztem mihamarabb kifújni magam.
– Én megmondtam, hogy hasznos futóedzésre járni – kurjantott Lujzi, aztán elpityeredett. Szőke barátnője odaszaladt hozzá, és vigasztalásképp megsimogatta a hátát, de nem kellett sokáig istápolnia Lujzit, a vörös lány elszánt tekintete hamar visszaköltözött szeplős arcára.
– Mi a terv? – kérdezte Szofi.
– Egyet tudok, ne a vár felé menjünk – szögezte le Feri. Erre mindnyájan bólintottunk.
– Akkor csakis az erdő marad – mondtam, majd a telefonomon ellenőriztem az időt. – Nyolc óra tíz van. Lassan besötétedik.
– Arra kel mennünk, nincs mese – mutattak a lányok az erdei út irányába. – Úgy visszajutunk a táborba.
– Igazuk van, erre szoktunk edzeni – erősködött Feri miközben többször végigsimított gyérstílusú haján. Láttam rajta, hogy kiborult, de nem tudtam segíteni neki, lefoglalt, hogy magamat kordában tartsam.
– Számoljunk már emberek – mondta Szofi tüzesen. – A tó kör összesen hét kilométer. Ezt tudjuk a futás miatt. Hol lehetünk most? – tűnődött és a túlpartot szemlélte, hátha meglátja a táborhelyünket.
– Szerintem kb. a felénél – mondtam bizonytalanul.
– Optimista vagy – hűtött le Feri, aztán leguggolt, felkapott egy vékonyabb gallyat és félkörös mozdulattal söprögette a földre hullott leveleket és apró kavicsokat. A lányok egy közeli padra ültek le néhány lépésnyire, majd a tó felé révedtek.
– Mi lesz Zolikával? – szólalt meg Szofi.
– Jelenleg ő a legkisebb problémánk – torkoltam le, amivel láthatóan megbántottam, mert teátrális mozdulattal felhúzta az orrát.
– A csöves azt mondta, hogy a gyerek befutott az erdőbe. Ha Zoliról beszélt, akkor annyi biztos, hogy a tábor fele nem jött, mert találkoztunk volna vele, amikor kiszöktünk az éttermek irányába – összegzett Feri, aztán fölegyenesedett, és a tóba hajította a gallyat. Az ágacska repült, akár a frizbi, majd öblös csobbanással csapódott a vízbe.
– Lehet, hogy ő is a körön van – kurjantott Lujzi.
– Ha, lehet és társai, ezekkel nem megyünk semmire. Már magunkért kell aggódnunk. Induljunk vissza most, mert ha besötétedik, végünk – csattantam föl.
– Szerintem fussunk – mondta Lujzi, amikor föltápászkodtak Szofival a pad kényelmesnek mondható ülőkéjéről.
– Igaza van – szólalt meg Feri –, innen huszonöt perc alatt értem vissza a táborba az edzésen.
– Akkor világosabb volt – hűtöttem le.
– Jó, akkor legyen harmincöt. Akkor is visszaérünk kilenc előtt, és a takarodóig is marad időnk.
– Irigylem a lelkesedésedet – mondtam. Kocogni kezdtünk, de mintegy ötszáz méterre juthattunk a vártól. Eltűntek az utcai lámpák, az erdőbe vezetett az út.
– Basszus, nem látok semmit – sopánkodott Lujzi. Megálltunk. A vörös lány szorosan mögém húzódott. Szofi pedig Feribe karolt.
– Van egy ötletem – kurjantottam. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam rajta a zseblámpa funkciót. Ahogy előrefordítottam, a fák között vezető földes út újra ismerősnek látszott. – Gyerünk – mondtam. Én mentem elől, Feri leghátul, a lányok pedig közöttünk. Összehangoltuk a lépteinket. A futást nem kockáztattuk a kisebb sziklák, göröngyök vagy épp az utat félig elfoglaló farönkök miatt. Megfontoltan értünk talajt, mintha tojások között tapostunk volna. Minden gallyreccsenésre, a faágakon futó mókustappancsok topogására, bozótok zörrenésére összerezzentünk. A lányok pedig menetrendszerűen sikoltottak. Így haladtunk, amíg bele nem botlottam egy kisebb sziklába. Néhány lépés után visszanyertem az egyensúlyom. A lábujjamon a köröm ellenben pokolian fájt.
– Az lesz a legszebb, ha Zolika a táborban van, amíg mi itt szívunk. Látom, ahogy fekszik az ágyon és siratja magát. Brühühü. Jaj, de hiányzik anyukám.
– Hagyd abba Csabi, ezzel nem segítesz – dorgált meg Lujzi.
– Akkor is igazam van. Ha az a lúzer ott lesz a szobában, mire visszaérünk, kinyírom.
– Tényleg nyugodjál le – csitított Feri is. Egy darabig szótlanul sétáltunk, de amint úgy tűnt valami mozog a fák között, újrakezdtem.
– Minek jöttem el ebbe a hülye táborba? A Balatonon kéne lennem anyámékkal – szitkozódtam.
– Legalább nem lazsálsz a nyáron, és elég gyors leszel ahhoz, hogy elmenekülj, ha mondjuk egy rossz arcú csöves kerget – válaszolt Szofi.
– Attól még utálok sportolni, túrázni. A fedettpályás távolba nézés. Na, az a nekem való. Abban jó vagyok – mondtam.
– Akkor minek jöttél? – kérdezte a szőke lány szemrehányón.
– Hagyd Szofi – szólalt meg Lujzi –, kár szenvedni vele. Azzal büszkélkedik, hogy szemetel.
– Még mindig azon a nyomorult palackon vagy kiakadva? Egy flakon, na bumm – mérgelődtem, és szaporábban szedtem a lábamat. A többiek szorosan a nyomomba léptek, a zseblámpa fénye cikázott az úton a lendülettől.
– Apám ezért rendesen kiakadna, ha hallaná – mondta Lujzi.
– De nem hallja. Ennyi. Pont. Vége – csitította Szofi csípős nyelvű barátnőjét.
– Nagy a szátok, de azt elfelejtitek, hogy egyedül nálam van telefon, nélkülem végetek van, mint a botnak. Cammoghattok a sötétben.
– Te meg azt felejted el Csabika, hogy mindannyian gyorsabbak vagyunk nálad – torkollt le Lujzi. Épp visszaszóltam volna, amikor a zseblámpa fénye egy útelágazást világított meg. A bal és a jobboldali utacskát hatalmas tölgy választotta el egymástól. Törzsét talán négyen sem értük volna át. A bal oldali úton egy fahíd vezetett tovább, ami egy kiszáradt medrű patak felett húzódott, a jobb oldali út kissé emelkedni látszott és jóval szűkebbnek tűnt annál, mint amelyiken eddig haladtunk.
– Most merre? – kérdeztem, majd sóhajtottam egyet. Szorosan egymás mellé álltunk, és felváltva vakartuk a fejünket.
– Elvileg erre is futottunk – szögezte le Feri.
– Akkor világos volt nagyokos – mondtam.
Ekkor, mintha forgószél kavarta volna föl mögöttünk a talajt. Gallyak reccsentek, kurjantás hallatszott. Megfordultunk. Száguldó fénypont tartott felénk.
– Vigyázz! – harsantam fel. Azonnal szétugrottunk. Ki erre, ki arra, hogy ne üssön el bennünket a sebesen mozgó valami. Én az út menti bokorban kötöttem ki, Feri a legközelebbi fa mögé bújt, a lányok pedig a kiszáradt patakmederbe ugrottak.
Olvasd el az ötödik fejezetet.