Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
V. rész.
– Mi a franc volt ez? – kérdezte Feri.
– Egy barom bringás – mondta Szofi. Feri kisegítette a lányokat a mederből.
– Hol vagy Csabi? – érdeklődött utánam gyérhajú pajtim.
– Itt – nyögtem, miközben megpróbáltam kikecmeregni a szúrós bokor fogságából. A telefonommal világítottam, hogy könnyebben megtaláljanak. A segítségemre siettek, és kihúztak. Amikor végre felegyenesedhettem, átvizsgáltam magam, mert égő érzéstől sajgott a sípcsontom. Odavilágítottam. A bokor mintegy tízcenti hosszan fölsértette a bőröm, a vörös csík legmélyebb pontja a térdem alatt éktelenkedett.
– Megvagy? – kérdezte Lujzi aggodalmasan és megfogta a karom.
– Azt hiszem belerúgtam valamibe – dadogtam.
– Tudsz mozogni? – kérdezte Feri.
– Jól vagyok, csak ahogy félreugrottam…Valami volt a földön – mondtam és a talaj felé fordítottam telefonom, hogy világítsak.
– Merre volt? – kérdezték a többiek. Visszacammogtam a néhány lépésre lévő útelágazáshoz, ahol azelőtt álltunk, mielőtt elzúgott volna mellettünk a kerékpáros, majd a földet kémlelve lassan átnéztem minden négyzetmétert, amerre jártam. A lányok Ferivel együtt a nyomomba lépkedtek.
– Lassan – suttogta Lujzi. Lopakodva haladtunk, miközben a földet kémleltem. Majdnem elértük a bokrot, ahonnan korábban kieszkábáltak, amikor összegubózott sünire lettünk figyelmesek.
– Jaj, ne – csattantam föl, és lehajoltam a kisállathoz. Körbevilágítottam. Olyan volt, mint egy gömb, amelyre tüskéket ragasztottak.
– Szerintetek megöltem? – kérdeztem hebegve.
– Szegény kis süni – sopánkodtak a lányok.
– Nem halhatott meg – mondtam, és gondolkodás nélkül hozzányúltam.
– Au! – jajdultam fel azonnal, ahogy megérintettem.
– Tán csak nem szúrnak a tüskéi nagyokos? – gúnyolódott Lujzi. Aggodalommal telve figyeltem, hátha megmozdul az állatka.
Semmi.
– Piszkáld meg bottal – tanácsolta Feri.
– Hülye vagy? Halott szegény – mondtam.
Elhallgattunk és néztük a bokor előtt fekvő szúrós kis gombócot. Minden üresnek tűnt. A torkom szorítani kezdett, nyeltem egyet. Aztán még egyet, nem segített. Éreztem, mindjárt elönti a könny a szemem.
Ekkor a telefonom a jelzése zavarta meg a fájdalmas pillanatot.
– Mennünk kéne, mindjárt lemerülsz – suttogta Feri, és megveregette a vállam. Lehajtottam a fejem.
– Gyilkos vagyok – suttogtam.
– Ugyan már Csabi. Nem láthattad – vigasztaltak a többiek. Sóhajtottam, fölegyenesedtem, aztán visszamentünk az útelágazáshoz. Szótanul bámultuk a két utat.
– Akkor merre? – szólalt meg Feri.
– Ne legyünk bénák emberek – csattant föl Szofi. – Apám mindig azt mondta, ha eltévedsz az erődben, a legjobb, amit tehetsz, hogy elindulsz egy irányba, és ahhoz tartod magad. Előbb utóbb kikötsz egy lakott területen.
– Lehet, de nem nyerőbb, ha eleve a jó irányba indulsz? – szólalt meg Lujzi. Felé fordítottam a telefont, és megvilágítottam.
– Eddig a tó a bal oldalunkon volt. Amikor a tókört futjuk a másik irányból indulunk, és akkor a jobbunkon van…
– Tehát akkor menjünk balra? – kérdezte Szofi és összecsapta a tenyerét. Egyenként rávilágítottam a társakra. Először Lujzira.
– Szerintem igen – válaszolt.
– Feri? – kérdeztem, bólintott. Aztán Szofi is. Végül én következtem.
– Nekem már mindegy – vontam meg a vállam, és visszaszorítottam a sírást.
– Akkor menjünk – csattant fel Lujzi. A többiek elindultak, de a szívem még egyszer visszahúzott a süni felé. Megvilágítottam.
– Srácok! – kiáltottam.
– Mi az?!
– Megmozdult a süni – mondtam, mire mindannyian visszaszaladtunk a bokorhoz. Amikor odaértünk, az állatka azonnal összegubózott.
– Hát persze – csapott a homlokához Lujzi. – Védekezésképp összehúzta magát. Azért nem mozdult meg az előbb sem. Menjünk hátrébb, és várjuk meg, hogy kidugja a fejét. – Letérdeltem az avarba, nem törődve a kavicsokkal, melyek fájdalmas nyomot hagytak a bőrömben. És vártam. A többiek mögöttem ácsorogtak. Levegőt venni is lármának tűnt.
– Lehet mégis meghalt? – suttogtam remegő hangon.
– Bízzatok bennem – mondta a vörös hajú, tűzről pattant lány. Percek teltek el, a süni azonban csak a tüskéit meresztette felénk.
– Ezt nem hiszem el – hebegtem.
– Nyugi Csabi – csitított Lujzi. Aztán a gömbalakú állatka lassan mozogni kezdett. Tüskés háta forgásba lendült, mintha futószalag lenne. Először hosszúkás orra tűnt elő, mellyel aprókat szaglászva körbe kémlelte a terepet. Mivel biztonságban érezte magát, még nyitottabbá vált. Gombnagyságú barna szeme reménykedve tekintett rám. Hitet láttam benne. És bizalmat. Aztán teljesen kinyílt, és tétova lépésekkel megindult a földúton. Aztán mellső lába segítségével fölegyenesedett és beleszagolt a levegőbe.
– Vezessük a bokrok közé, nehogy eltapossák – szólalt meg Lujzi. Lefeküdtem a földre és az útjába tettem a karom, mintegy falat képezve előtte. Amikor felhagyott a szaglászással, apró lépésekkel újra megindult. Amikor elérte a kezem, megtorpant. Rövid gondolkodás után a bokor felé vette az irányt. Mielőtt eltűnt volna a szemem elől, megállt. Egy pillanatra mintha visszafordult volna, aztán sietős léptekkel eltűnt az erdő sötétjében.
– Vigyázz magadra kis haver – suttogtam és nyeltem egyet, mert megint szorítani kezdett a torkom.
Itt vár rád a hatodik fejezet. Olvasd el most.