Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
VI. rész.
Ahogy azt eldöntöttük a bal oldalra eső úton haladtunk tovább. Én mentem legelöl, hogy világítsak, utánam Lujzi baktatott. Mögötte a szöszi barátnője, Feri zárta a sort. Ekkor a telefonom újabb jelzést adott.
– Kevesebb, mint tíz százalékon vagyok – mondtam.
– Hát ez rohadt jó – vágta rá Lujzi.
– Az mennyi időre elég? – kérdezte aztán Feri.
– Fogalmam sincs – mondtam némi kivárás után.
– Mi tudjuk? A te telefonod – szólalt meg Szofi. Magamban duzzogtam a megjegyzéseik miatt, nem volt erőm visszaszólni.
– Nem kellett volna visszamenni a sünihez – állapította meg Feri.
– Fejezd be Ferike. Engem rohadtul nem érdekel, hogy megbüntet Tibi bácsi, de az a ki süni igazán nem tehet semmiről. Megérdemelte, hogy segítsünk rajta – utasította rendre Szofi gyérhajú pajtinkat.
– Próbáljunk meg kocogni, de nézzetek a lábatok elé. Sok erre az apró szikla, ami kiáll a földből – mondtam. Mivel egyetértettek lassú futásba kezdtünk, igyekeztem úgy világítani az utat, hogy méterekkel korábban észleljem az akadályokat. Mivel az erdőt addigra már belepte a sötét, amúgy is a fény irányába mertem bámulni.
– Beszélgessünk – lihegte Lujzi mögöttem.
– Miről? Hogy milyen jó a túrázás? – kérdeztem.
– Az igenis jó. Csak nem éjszakára kell időzíteni.
– Majd kipróbáljuk nappal is. Feltéve, ha életben maradunk – mondtam.
– Szerinted végünk lesz?
– Ha nem az erdő, akkor Tibi bácsi nyír ki – vágtam rá.
Ritmusosan haladtunk, bár néha ugrálnunk kellett a gödrök, útegyenetlenségek és a földből kiálló sziklák miatt.
– Emberek – szólalt meg aztán Szofi –, ha ezt túléljük, nem szólok be többet Csabinak az elhajított palack miatt.
– Csak ennyi? – kérdeztem lihegve, de nem volt időm kifejteni. – Gödör! – kiáltottam és balra mozdultam az úton, hogy kikerüljem az előttünk tátongó méretes lyukat. A többiek követtek, akár mozdonyt a vagonok.
– Ne légy mohó. Ez is több, mint a semmi – mondta Feri zihálva.
– Igaz – helyeseltem. Újabb métereket tettünk meg szótlanul.
– Ha ezt túléljük – folytatta Lujzi a sort –, nem megyek sehova nélkületek – lihegte a vörös lány.
– Ezek szerint fürdeni is együtt megyünk? – vágtam rá.
– Nem akarom, hogy leessen az állad. Még megsérülsz.
– Láttam már különbet nálad – válaszoltam fanyalgón.
– Élőben vagy a neten? – nevetett gunyorosan Lujzi, már amennyire kocogás közben telt tőle. Morogtam egyet, aztán Feri folytatta a fogadalmak sorát.
– Én kiolvasom a Kinizsit – szakadt ki belőle.
– Azt hittem végeztél vele – vágta rá Szofi.
– Csak úgy csináltam, mintha olvasnám – vallotta be. Mindannyian nevetni kezdtünk. Újabb néhány métert tettünk meg szótlanul, de az erdő idegen hangjai újfent beszédre késztettek bennünket.
– És te Csabi – szólított meg Lujzi –, mit fogadsz meg, ha túléljük ezt a kalandot? – Gyorsabb tempóra váltottam. Úgy szökkentem az úton gallyak és faágak között, mintha oda születtem volna. A többiek a nyomomban futottak.
– Én azt fogadom meg, hogy… – kezdtem, amikor hirtelen kikapcsolt a fény. – Basszus. lemerült a telefonom – mondtam. Abban a pillanatban megtorpantunk. Álltunk a sötét erdőben, épphogy tovább láttunk az orrunknál. Szofi lekuporodott a földre, és zokogni kezdett.
– Félek – sikította. Odaguggoltunk hozzá, és védelmezőn körbevettük. Mindannyian remegtünk.
– Ha ezt túléljük – szólaltam meg. Hangom reszketett –, kedvesebb leszek Zolival. Olyan paraszt voltam vele. Kigúnyoltam az anyja hiánya miatt, pedig…pedig, ha nem mondom neki, hogy ne hozzon mobilt, most rég túllehetnénk az egészen.
– Nem te tehetsz róla – nyugtatott Lujzi, de az ő hangja is remegett.
– Bajba sodortalak titeket. Az én hülyeségem miatt – folytattam. – Ha nem szenvedek annyit a cipőmmel, hanem kimegyek a csöveshez..
– Hagyd abba Csabi – parancsolt rám Lujzi, aztán kedvesen megsimította a hátam. Melegséggel töltött el a pillanat. Aztán elhallgattunk. Behunytam a szemem és hallgattam a lányok pityergését. Legszívesebben én is kiadtam volna magamból a rémületemet, de rőt vettem magamon. Erősnek kellett lennem. Amikor kinyitottam a szemem nem láttam sokkal többet, mint mikor csukva volt.
– Hallottátok? – kurjantott Feri.
– Mit? – kérdeztük egyszerre.
– A tó felől jött – mondta a fiú, majd fölállt, és besétált a fák közé a víz irányába.
– Feri ne! – kiáltottam utána, de abban a pillanatban eltűnt. Csak a gallyak zörgéséből találhattuk ki, nagyjából merre jár.
– Ez hülye basszus – mondta hebegve Szofi. Egy darabig tétován rugóztam, aztán fölpattantam.
– Utánamegyek – jelentettem ki.
– Ha itt hagysz, megöllek – húzott vissza Lujzi. Lélegzetvisszafojtva teltek a másodpercek. Minden lehetséges rossz átfutott az agyamon. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy sosem látjuk viszont Ferit vagy ha igen, akkor több darabban. Aztán a tó felőli bokrok újra rázkódni kezdtek, és barátunk olyan lendülettel ugrott elő közülük, hogy mindannyian sikoltani kezdtünk.
– Skacok. Békák kuruttyolnak a parton – újságolta el a hírt.
– És akkor mi van ember? Lemerült a telefonom, nincs világításunk, emlékszel? – estem neki, de türelemre intett, majd mutatta, hogy kövessük. Csupán néhány lépést kellett tennünk a bökős aljnövényzetben, amikor elénk tárult a tatai Öreg – tó esti látványa. A felszínén lágyan ringott a holdfény, akár egy halványszürke csónak.
– Miért hoztál ide minket? – kérdezte Szofi.
– Nézzétek – harsogta Feri és a túlpart felé mutatott. Velünk nagyjából szemben szabályos sorban ácsorogtak egymás mellett az utcai lámpák, amelyek egyszer csak sötétségbe fordultak, ahogy balra futott a tekintetünk. És amikor pillantásunk tovább folytatta az útját a sötétet újra világosság váltotta, ám ezúttal színesebbnek látszott. Nem csupán lámpák voltak, hanem a partmenti büfék tarka fényei, az étterem neonreklámja.
– Azok ott a… – dadogtam.
– Szerintem, ahol a lámpák világítanak, az a tábor. A balra lévő fények meg a tábor előtti büfék, ahonnan elindultunk.
– Akkor velünk szemben van a cél – hebegte Szofi és sietős mozdulatokkal copfba fogta szőke haját.
– Mit csinálsz? – kérdezte barátnője, de nem válaszolt, szótlanul folytatta a haja rendezgetését. Amikor végzett, arca elszántabbá vált, mint mikor sprintre készül az edzésen.
– Irány a cél – csattant föl és megindult a víz felé.
– Szofi! – kiáltottuk. A lány megállíthatatlanul gázolt a tóba.
– Nem lehet olyan mély – mondta.
– Csináljatok valamit! – süvített Lujzi. Értetlenül néztünk egymásra Ferivel, aztán a gyérhajú fiú Szofi után vetette magát. Legalább félméter magasra csobbant a víz, ahogy belerontott. Néhány nyújtott lépéssel utolérte a lányt, és megragadta.
– Engedj el! Vissza akarok jutni a táborba! – sikított Szofi, és rángatózott Feri karjai közt, akár egy kifogott hal.
– Odaérünk, de nem úszva. Életveszélyes lenne – csitította a fiú.
– Eressz!
– Nem!
– Innen csak 2 kilométer van hátra. Nem adhatod fel. Egy csapat vagyunk – mondta Feri. A lány abbahagyta a rángatózást. Lassan a fiúra emelte a tekintetét.
– Megígéred, hogy visszaérünk?
– Ígérem – mondta Feri, és megölelte Szofit.
– Gyertek ki a vízből légyszi – kiáltottam. Lujzi vacogni kezdett mellettem. – Fázol? – kérdeztem. Lehajtotta a fejét, és pityeregni kezdett. Miközben Szofiék lassú léptekkel elindultak felénk a part irányba, tétován néztem a vörös szépséget. Úgy éreztem, meg kéne ölelnem úgy, ahogy Feri tette azt Szofival. Óvatosan a vállára tettem a kezem, mintha egy pillangót készülnék megsimogatni. Amikor elértem sima bőrét, azonnal a mellkasomba fordult, és odabújt hozzám. Feriék nem sokkal azután kikászálódtak mellénk a partra. Habár az este kellemes időjárással kecsegtetett, az átnedvesedett cipő és rövidnadrág miatt hamar hűvösnek tűnt számukra a hőmérséklet. Remegni kezdtek.
– Menjünk srácok. Innen tényleg kábé két kilométer lehet hátra. Fél lábon is kibírjuk.
– Normális esetben öt perc alatt futunk egy kilométert. Ha beleszámoljuk a sötétedést, és az egyéb körülményeket negyedórán belül a táborban lehetünk – állapította meg Feri, miközben igyekezett elrejteni a foga kocogását. Visszatornáztuk magunkat a kirándulóútra, és kocogni kezdtünk. Habár alig láttunk az orrunk elé, egyikünknek sem fülledt a kedve a sétához. Túl akartunk esni ezen a felemás kalandon. Azokban a percekben egyikünk sem gondolt küldetésünk valódi céljára, Zolira. Bár senkinek nem mertem volna bevallani, valójában örömömet leltem a helyzetben. Az ölelkezős jelenet Lujzival fölvillanyozott. És a kihívást is élveztem, hogy alig egy óránk maradt visszajutni a táborba, letusolni, fogat mosni, aztán ágyba bújni úgy, hogy ebből Tibi bácsiék semmit ne vegyenek észre. Csendben haladtunk, megfontoltuk minden lépésünket. Ha bármelyikünk elesik egy sziklában, vagy kiálló ágban, és lesérül, akkor végleg eláshattuk volna magunkat.
Kattints ide a hetedik fejezetért.