Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.
A kisregényről:
A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…
VII. rész.
– Te Csabi, biztos nem félsz semmitől? – hangzott Feri kérdése, amikor már legalább tíz perce futottunk a sötétben anélkül, hogy egyetlen ismerős tereptárgyat felfedeztünk volna. Ráadásul a tótól is eltávolodhattunk, mert hamva sem volt a korábban látott utcai fényeknek, amelyek a reményt jelentették.
– Mondjuk attól, hogy eltévedek egy erdőben? – kérdeztem vissza.
– Most, hogy mondod, igen. Például attól.
– Lehet ezt kellett volna kérdeznünk tőle a játszótéren – állapította meg Szofi.
– Ne majrézzatok! Jó helyen járunk – mondtam, miközben magamat is győzködtem az igazamról, bár tudtam, a tempónk szerint lassan el kéne érnünk a főutat, ami a tábor hátsó bejáratához vezet, azonban hírét sem láttuk.
– Szerintetek Zolika merre lehet? – szólalt meg Lujzi lemondón. Válasz helyett csak sóhajtani tudtunk.
– Tuti, hogy nincs a tókörön – mondta Feri egykedvűen. – Találkoztunk volna vele.
– És biztos nem volt mersze befutni a sötét erdőbe – mondta Szofi.
– Akkor még nem volt sötét – jegyezte meg Feri.
– De akkor is, minek jött volna erre? A csöves azt mondta, hogy a büféknél látta. Az erdei kirándulóút onnan legalább egy kilométer. Hülye lett volna odafutni – mondta Lujzi.
Nevetés tört föl belőlem kínomban.
– Elképzelem, hogy rohanhatott szegény. Mi négyen menekültünk, mint akik megvesztek – mondtam nevetve. A kacagás a többiekre is ráragadt. Vidám csapatnak néztünk ki, már ha nem számítottuk az elkeseredett küzdelmet, hogy visszaérjünk a tábor biztonságos közegébe. Aztán elhallgattunk. Csak a lépteink zörögtek az avaron. Szofi és Feri tóvíztől nedves cipője könnyen fölismerhető volt a cuppogó hangja miatt.
– Ti hallottatok már a Tatai Tószörnyről? – szólaltam meg sejtelmesen.
– A miről?! – kérdezték a lányok.
– A Tatai Tószörny. Minden éjjel kimászik a vízből, és egy fehér ruhás kislány képében jelenik meg.
– Jaj Csabi – csitított Feri.
– Ez komoly – erősködtem.
– Szóval kimászik a tóból, odalopódzik az áldozatai mögé, akik nem hallják meg, és… – suttogtam, majd morgó hangot kiadva lehajoltam és megcsíptem Lujzi bokáját. A lány hatalmasat sikított, majd szökkent egyet.
A következő mozdulattal azonban kifordulhatott a bokája, mert ahogy talajt ért oldalra esett.
– Lujzi – kiáltottam. A vörös lány azonnal zokogni kezdett és a lábát fogva összekuporodott.
– Ne haragudj – mondtam és megpróbáltam felhúzni a földről Lujzit.
– Olyan hülye vagy! – torkollt le Szofi. – Nagyon fáj? – kérdezte barátnőjét aggódva, majd arrébb lökött, hogy odaférjen hozzá.
– Lehet, hogy eltört – zokogta Lujzi.
– Mire léptél rá? – kérdezte Feri.
– Nem tök mindegy? – szólta le Szofi őt is, aztán elhessegetett bennünket Lujzi mellől. Ahogy hátra léptünk, kishíján Feri is elesett, de időben elkaptam a kaját.
– Köszi – mondta, majd lehajolt, hogy meglesse voltaképp miben botlott meg. – Nézd csak – mondta és egy földből kiálló vastag fagyökérre mutatott. – Ez szerintem az, amin majdnem Zoli is átbukfencezett az edzésen – magyarázta. Áttapogattam a fát. Jellegzetes csúcsos formája volt.
– Basszus ez tényleg az lehet – mondtam.
– Ha jól emlékszem, az az erdei út elején van – mondta.
– Lányok – fordultunk egyszerre Lujziék felé. – Mindjárt visszaérünk a táborba – mondtuk lelkesen.
– Nem zavar, hogy nem tudok járni? – kérdezett vissza a vörös lány szipogva. Szofi sem osztozott a lelkesedésünkben.
– De hát…– kezdtük a magyarázkodást.
– Ne dadogjatok – hurrogtak le. – Jelenleg nagyon szarul állunk.
– Ez igaz, Lujzi például sehogy – mondtam idióta vigyorral az arcomon. A lányok kishíján megöltek a tekintetükkel. – Azért tényleg nem olyan rossz a helyzet. Innen egy köpésre van a cél – mondtam.
Ekkor égzengés hallatszott, és néhány pillanat múlva esőcseppek hullottak a fejünkre.
– Oké. Most már tényleg nagy szarban vagyunk – állapította meg Feri egykedvűen.
– Lábra tudsz állni? – kérdezte Szofi Lujzitól. A vörös megpróbált feltápászkodni, de amint terhelte a sérült testrészt, azonnal feljajdult és visszacsuklott.
– Segítünk – mondtam, aztán Ferivel talpra állítottuk, amennyire erőnkből tellett. A vállunkra támaszkodott és bicegve próbált minél gyorsabban haladni.
– Egyre jobban esik – panaszolta Szofi.
– Gyorsabban nem megy – nyögte Lujzi.
– Tudom csajszi – válaszolt a barátnője.
– Ugye nem vagyok nehéz? – kérdezte néhány lépés után a vörös lány.
– Na, hagyjál békén a hülyeséggel, olyan vékony vagy, hogy látjuk ahogy végigmegy a testeden a kaja – hurrogtam le.
Végtelenül lassúnak tűnt a tempónk. Azon agyaltam, vajon mennyi időbe telt, míg ahhoz a kiálló gyökérhez értünk futás közben, és abból próbáltam kiokoskodni mennyi lehet hátra bicegő csomaggal a vállunkon.
– Ennek nincs értelme, hagyjatok itt – szólalt meg Lujzi.
– Azt felejtsd el – vágta rá Szofi.
– Valójában igaza van – mondtam.
– Hogy mi? – kérdezték egy emberként a többiek.
– Jobban járnánk, ha ti ketten előre szaladnátok segítségért, én meg Lujzinak segítek – mondtam Szofinak és Ferinek címezve.
– Persze, hogy mi vigyük el a balhét Tibi bácsinál?! – kérdezte a szőkeség.
– Ez kicsit se jutott eszembe – mondtam mogorván. Az eső egyre jobban rázendített, igaz a fák lombjai valamelyest védelmet nyújtottak. Lujzi szörnyű ábrázata viszont azt sugallta, komoly kínszenvedés számára minden lépés. Emiatt legalább fél órás bicegőjárás várt ránk, ami veszélybe sodorta volna, hogy takarodóra a táborba érjünk.
– Akkor mit szóltok ahhoz, hogy titeket nem szidnak le, mert időben visszaértek? – kérdezte Lujzi a többieket.
– Én biztosan veled maradok, pláne, hogy miattam estél el – jelentettem ki. Feriékre néztünk, azok meg egymásra.
– Én nem hagyom, hogy ti vigyétek el a balhét – mondta Szofi határozottan.
– Előrefutunk és hívunk segítséget – adta meg a végső választ Feri. Óvatosan elengedte Lujzit, aki így teljesen rám támaszkodott. Majd a szőkeség és gyérhajú barátom eltűntek az éjszakai erdő sötétjében.
Nyolcadik fejezet. Ide kattints érte!