Megható szülinapi versek gyűjteménye

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

IV. rész.

Az étteremsoron tolongtak az emberek, többségében felnőttek, így hamar föltűnővé váltunk. Ráadásul minden toronymagas alakban Tibi bácsit véltem felfedezni, ezért a tó mellé húzódtunk, ahol gyérebbnek bizonyult a forgalom. Az egyébként szívmelengető környezet a távolban a tatai vár megvilágított falaival pompás látványt nyújtott, az örömre azonban nem volt okunk.

– Mi legyen? – kérdezte Lujzi, aztán mindannyian rám meredtek. Tőlem várták a megoldást, mégis csak én számítottam Zolika legjobb barátjának.

– Nem ér annyit Zoli, hogy elmeszeljenek miatta Tibi bácsiék – mondtam. A többiek elszánt tekintete hamar búskomorrá vált a csalódottságtól. Lujzi a fejét csóválta bánatában.

– A barátságot is eldobod, mint a palackot az út szélén? – kérdezte lebiggyesztett szájjal. Egy ideig üres szemekkel bámultak rám, mint anyám, amikor rosszjegyet kapok a suliban és lehord miatta. Feri a tóba futó stég korlátjának támaszkodott és egykedvűen piszkálta az orrát.

– Mégis, hogy találhatnánk meg egy csövest ebben a ramazúriban? – tártam szét a karom.

– Legtöbbször a vár mögött dekkolnak – szólalt meg mögöttem valaki. Amikor hátra fordultam a biciklikölcsönzőt pillantottam meg, ahol húsz év körüli barnabőrű fiú rendezgette a kerékpárokat, és szerencsénkre nem volt rest munka közben segíteni nekünk.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Szofi gyanakvón.

– Nem kötelező hinnetek nekem, elvégre csak öt év vagyok itt minden nyáron – vonta meg a vállát a srác, majd lehajolt, hogy a küllőknél egymáshoz kötözze a bringákat. Visszafordultam a többiek felé, majd néhány lépést arrébb sétáltunk. Megálltunk a stég mellett. Feri a várat bámulta, a lányok pedig engem. Szofi legszívesebben maga húzta volna ki a nyelvem a számból, csak mondjak már igent az indulásra.

– Kockázatosnak tűnik – szólaltam meg végül. Lujzi az órájára nézett.

– Figyeljetek emberek. Fél nyolc van. Egy óra alatt megjárjuk. Futók vagyunk, ha belehúzunk, hamarabb túlleszünk rajta. És még akkor is lesz másfél óránk takarodóig.

– És ha besötétedik? – kérdezte Feri, miután felénk fordult.

– Van világítás a tó mellett, és a telefonomat is használhatjuk – mondtam, miközben előkaptam a mobilomat a zsebemből.

– Elhoztad? – kérdezték a többiek kikerekedett szemekkel.
Bólintottam. Tudtam, én fújtam Zolira, amiért el akarta tenni a sajátját, és még Tibi bácsi is megtiltotta, hogy használjuk.

– A vészhelyzet. Az vészhelyzet – válaszoltam. Lujzi a fejét csóválta.

– Menjünk – harsogott az estében Szofi, és az aszfaltos úton megindultunk a vár felé. Kocogók, családi bringások, kutyasétáltatók között vezetett az utunk. Balunkon a tó lágy hullámai, jobbunkon csónakházak és közepes felszereltségű hotelek váltakoztak. Néhány száz méter után Szofi Feri mellé csapódott, és soha véget nem érő mondatatival fárasztotta, én pedig Lujzit kaptam párnak. Ő valamelyest csendesebb volt.

– Mekkora mák, hogy futók vagyunk. Meg se kottyan majd ez a három kilométer.

– Én utálok futni – válaszoltam. A vörös lány láthatóan újra csalódott bennem.

– Akkor minek vagy itt? – kérdezte.

– Zolika az oka. Nem tartotta a száját.

– Csináljak úgy, mintha érteném? – húzta össze a szemöldökét Lujzi. Miután a következő kerékpározó csapat is elhaladt köztünk, és újra egymás mellett sétáltunk úgy döntöttem, beavatom a részletekbe.

– Mindig jóban voltunk Zolikával. Néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleink is jóban vannak.

– És?

– Az övéi elváltak, ezért az anyja még a korábbinál is jobban elkényezteti. Zolika mindenben a legügyesebb, a legokosabb, így aztán amikor a szüleink pár hónapja kitalálták, hogy járjunk el sportolni, a futás lett a kiválasztott, mert mindig Zolika volt a leggyorsabb tesiórán, ha iskolakört kellett futni.

– Nekem is elváltak a szüleim, mégse dicsérnek folyton – mondta Lujzi egyetértőn.

– Azért ilyen nyámnyila Zolika, hogy egy napot se bír ki az anyja nélkül – mondtam. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy mire legközelebb a vár felé pillantottam, már egészen közelinek látszott.

– Szerintem jó dolog futni – kapcsolódott be a beszélgetésbe Feri mögöttünk, némiképp megszabadulva Szofi folytonos csacsogásától. – Az én őseim már kiskoromtól vittek sportolni. Apám teniszezett, anyám úszott. Nem telt el hétvége mozgás nélkül.

– Mi túrázni szoktunk. Apám megígérte, hogy jövőre megcsináljuk a Kék túrát, persze több részletben – szólt aztán Szofi, de nem folytatta, mert elvonta figyelmét egy bronzszőrű vizsla, aki a gazdája próbálkozásai ellenére berontott közénk és a lábunknak dörgölőzve kikövetelte a simogatásokat, miközben kemény farkával csapkodott örömében. A lányok sikongattak, a kutya pedig lubickolt a játékban. Amikor aztán utunkra engedett és kellő tempóra váltottunk, a vár karnyújtásnyira látszott. A tóból nőtt ki, mint egy hatalmas makett. A lányok előre szaladtak, mi utánuk, föl a váron átvezető járdán. Szlalomoztunk a járókelők, bringások között. A vár közepe táján értük őket utol. Elkaptam Lujzi vállát, hogy megállítsam. Megfogta a kezem, hogy eltartson magától. Pörögni kezdtünk, mintha táncoltunk volna a koraestében. Amikor úgy jött ki a lépés, hogy a szeplős lány a tó felé fordult, egyszeriben lefékezte a mozdulatát.

– Azta – tört föl belőle. Elengedte a kezem és lassan odasétált a korláthoz. Megfordultam, és engem is fejbe kólintott a látvány. A csendes tavat körülölelte az erdő. Szemben a messzi távolban is csak fákat láttam. Tőlük balra fények pislákoltak.

– Ott a szállásunk – mutattam Lujzinak. Időközben Szofiék is mellénk csapódtak, hogy gyönyörködjenek a tájban.

– Nyomjunk már egy szelfit – lelkendezett Szofi. Mivel nekem volt a leghosszabb karom, és az egyetlen telefon is az enyém volt, én tartottam a mobilt. Megpróbáltam olyan hosszúra nyújtani a kezem, amennyire csak tudtam, és úgy ügyeskedni a hüvelykujjammal, hogy valahogy megnyomjam a fényképező gombot.

– Sikerült – fújtattam, miután kattant a készülék.

– Jó lett – mondta Feri egykedvűen, amikor megmutattam a többieknek az eredményt.

– Rohadtul. Én vagyok a tavi szörny – fanyalgott Szofi.

– Én meg az ikertesója – vágta rá Lujzi.

– Akkor menjen még egy? – kérdeztem kényszeredett mosollyal.

– Előbb ezt töröld ki – Erősködötek a lányok. Úgy tettem, mintha teljesítettem volna a kérésüket, aztán újabb képet lőttünk.

Aztán még egyet.

És még egyet…

– Nem akarok ünneprontó lenni, de haladnunk kéne. A vár megvár, de Zoli nem – szólalt meg aztán Feri, és előre mutatott egy lépcsősor irányába. – Szerintem erről beszélhetett a bringa kölcsönzős, itt lehet lemenni a vár mögé – Nyeltem egyet. Tudtam, hogy bátran kellene viselkednem, de a szürkület, ami lassan leereszkedett a környékre teljes sötétségnek tűnt, ha arra gondoltam, a várfok alatt hajléktalanokkal találkozhatunk.

– Túró Rudi van a gatyátokban bénák? – csattant fel Szofi és Lujzival karöltve megindultak a lépcső irányába Összenéztünk Ferivel, tudtuk, nincs választásunk. Követtük a lányokat lefelé. A járókelők beszédének zaja hamarosan távolba tűnt, miközben a várfalhoz simulva közeledtünk a sikátorrész felé. Ahogy elértük a várfok alját, a legelöl haladó Szofi megtorpant.

– Csitt – suttogta mutatóujját a szája elé téve. Aztán óvatosan kidugta a fejét a fal mögé. Majd gyorsan visszahúzta. – Itt vannak a csövik – suttogta. Lakatot tettünk a szánkra, így hallottuk, miről beszélnek.

– Nyomorult turisták nem képesek benyúlni a zsebükbe, hogy adjanak egy kis aprót. Persze a fagyiért sorba állnak. Tömik a pofájukba – sopánkodott az egyik.

– Ne sírjon a szád, igyál inkább – vágott vissza a társa könnyedén. Néhány pillanatnyi csönd következett.

– Éhen fogok halni, még egy kölköt se tudtam lehúzni – folytatta az első.

– Fogd be és igyál. Mondtam, hogy ne koslass a tábor fele. Még elkapnak.

– Mit okoskodsz nekem te…Egy gyerek majdnem egy százast.

– A majdnem az nem igen – szólt a másik.

Újra csönd honolt.

– Te. Bonyolultabb vagy, mint az ex asszony – szólalt meg aztán az egyik férfi.

– Kaptál pénzt a gyerektől vagy nem?

– Nem kaptam – emelte fel a hangját egyikük, majd mozgás hallatszott. Mintha fölállt volna ültő helyéből. Összerezzentünk. – Mert telefonálni akart a kölök. Azt mondta. Ki a pokol akar érmével telefonálni manapság? Ez a huszonegyedik század.

– Letoltad a kölyköt remélem.

– Naná. Utánamentem majdnem az éttermekig, aztán úgy ráijesztettem a hülyére, hogy berohant az erődbe. Annyira beszart, hogy nem a tábor felé futott, hanem be a bokrok közé – mondta, aztán röhögni kezdett. Szofi arca felvillanyozódott. Hüvelykujjunkat felfelé emelve jeleztük, hogy minden rendben, és akár indulhatnánk is tovább, ekkor azonban a szőkeség mögött a szakadt külsejű férfi tűnt föl. Szofi nem láthatta a fickót, csak a mi kétségbeesett arcunkat.

– Vigyázz! – kiáltotta Feri, mert a férfi a lányok felé nyúlt. Először Szofit vette célba, de Feri odaugrott, és maga felé rántotta a lányt, én Lujzi után kaptam, aki lecövekelt az ijedtségtől. Fölrohantunk a lépcsőn, vissza a vár sétálórészére. A járókelők közé robbantunk, én kishíján föllöktem egy kerékpárost.

– Meg vagy húzatva öcsi?! – kiabált utánam. Addig futottunk, amíg el nem hagytuk a várat. Igaz épp a másik oldalán voltunk, mint ahonnan jöttünk, de a menekülésen kívül más nem lebegett a szemünk előtt.

– Mindenki megvan? – lihegte Feri. Hüvelykujjamat az ég felé emeltem, majd a térdemre támaszkodva igyekeztem mihamarabb kifújni magam.

– Én megmondtam, hogy hasznos futóedzésre járni – kurjantott Lujzi, aztán elpityeredett. Szőke barátnője odaszaladt hozzá, és vigasztalásképp megsimogatta a hátát, de nem kellett sokáig istápolnia Lujzit, a vörös lány elszánt tekintete hamar visszaköltözött szeplős arcára.

– Mi a terv? – kérdezte Szofi.

– Egyet tudok, ne a vár felé menjünk – szögezte le Feri. Erre mindnyájan bólintottunk.

– Akkor csakis az erdő marad – mondtam, majd a telefonomon ellenőriztem az időt. – Nyolc óra tíz van. Lassan besötétedik.

– Arra kel mennünk, nincs mese – mutattak a lányok az erdei út irányába. – Úgy visszajutunk a táborba.

– Igazuk van, erre szoktunk edzeni – erősködött Feri miközben többször végigsimított gyérstílusú haján. Láttam rajta, hogy kiborult, de nem tudtam segíteni neki, lefoglalt, hogy magamat kordában tartsam.

– Számoljunk már emberek – mondta Szofi tüzesen. – A tó kör összesen hét kilométer. Ezt tudjuk a futás miatt. Hol lehetünk most? – tűnődött és a túlpartot szemlélte, hátha meglátja a táborhelyünket.

– Szerintem kb. a felénél – mondtam bizonytalanul.

– Optimista vagy – hűtött le Feri, aztán leguggolt, felkapott egy vékonyabb gallyat és félkörös mozdulattal söprögette a földre hullott leveleket és apró kavicsokat. A lányok egy közeli padra ültek le néhány lépésnyire, majd a tó felé révedtek.

– Mi lesz Zolikával? – szólalt meg Szofi.

– Jelenleg ő a legkisebb problémánk – torkoltam le, amivel láthatóan megbántottam, mert teátrális mozdulattal felhúzta az orrát.

– A csöves azt mondta, hogy a gyerek befutott az erdőbe. Ha Zoliról beszélt, akkor annyi biztos, hogy a tábor fele nem jött, mert találkoztunk volna vele, amikor kiszöktünk az éttermek irányába – összegzett Feri, aztán fölegyenesedett, és a tóba hajította a gallyat. Az ágacska repült, akár a frizbi, majd öblös csobbanással csapódott a vízbe.

– Lehet, hogy ő is a körön van – kurjantott Lujzi.

–  Ha, lehet és társai, ezekkel nem megyünk semmire. Már magunkért kell aggódnunk. Induljunk vissza most, mert ha besötétedik, végünk – csattantam föl.

– Szerintem fussunk – mondta Lujzi, amikor föltápászkodtak Szofival a pad kényelmesnek mondható ülőkéjéről.

– Igaza van – szólalt meg Feri –, innen huszonöt perc alatt értem vissza a táborba az edzésen.

– Akkor világosabb volt – hűtöttem le.

– Jó, akkor legyen harmincöt. Akkor is visszaérünk kilenc előtt, és a takarodóig is marad időnk.

– Irigylem a lelkesedésedet – mondtam. Kocogni kezdtünk, de mintegy ötszáz méterre juthattunk a vártól. Eltűntek az utcai lámpák, az erdőbe vezetett az út.

– Basszus, nem látok semmit – sopánkodott Lujzi. Megálltunk. A vörös lány szorosan mögém húzódott. Szofi pedig Feribe karolt.

– Van egy ötletem – kurjantottam. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam rajta a zseblámpa funkciót. Ahogy előrefordítottam, a fák között vezető földes út újra ismerősnek látszott. – Gyerünk – mondtam. Én mentem elől, Feri leghátul, a lányok pedig közöttünk. Összehangoltuk a lépteinket. A futást nem kockáztattuk a kisebb sziklák, göröngyök vagy épp az utat félig elfoglaló farönkök miatt. Megfontoltan értünk talajt, mintha tojások között tapostunk volna. Minden gallyreccsenésre, a faágakon futó mókustappancsok topogására, bozótok zörrenésére összerezzentünk. A lányok pedig menetrendszerűen sikoltottak. Így haladtunk, amíg bele nem botlottam egy kisebb sziklába. Néhány lépés után visszanyertem az egyensúlyom. A lábujjamon a köröm ellenben pokolian fájt.

– Az lesz a legszebb, ha Zolika a táborban van, amíg mi itt szívunk. Látom, ahogy fekszik az ágyon és siratja magát. Brühühü. Jaj, de hiányzik anyukám.

– Hagyd abba Csabi, ezzel nem segítesz – dorgált meg Lujzi.

– Akkor is igazam van. Ha az a lúzer ott lesz a szobában, mire visszaérünk, kinyírom.

– Tényleg nyugodjál le – csitított Feri is. Egy darabig szótlanul sétáltunk, de amint úgy tűnt valami mozog a fák között, újrakezdtem.

– Minek jöttem el ebbe a hülye táborba? A Balatonon kéne lennem anyámékkal – szitkozódtam.

– Legalább nem lazsálsz a nyáron, és elég gyors leszel ahhoz, hogy elmenekülj, ha mondjuk egy rossz arcú csöves kerget – válaszolt Szofi.

– Attól még utálok sportolni, túrázni. A fedettpályás távolba nézés. Na, az a nekem való. Abban jó vagyok – mondtam.

– Akkor minek jöttél? – kérdezte a szőke lány szemrehányón.

– Hagyd Szofi – szólalt meg Lujzi –, kár szenvedni vele. Azzal büszkélkedik, hogy szemetel.

– Még mindig azon a nyomorult palackon vagy kiakadva? Egy flakon, na bumm – mérgelődtem, és szaporábban szedtem a lábamat. A többiek szorosan a nyomomba léptek, a zseblámpa fénye cikázott az úton a lendülettől.

– Apám ezért rendesen kiakadna, ha hallaná – mondta Lujzi.

– De nem hallja. Ennyi. Pont. Vége – csitította Szofi csípős nyelvű barátnőjét.

– Nagy a szátok, de azt elfelejtitek, hogy egyedül nálam van telefon, nélkülem végetek van, mint a botnak. Cammoghattok a sötétben.

– Te meg azt felejted el Csabika, hogy mindannyian gyorsabbak vagyunk nálad – torkollt le Lujzi. Épp visszaszóltam volna, amikor a zseblámpa fénye egy útelágazást világított meg. A bal és a jobboldali utacskát hatalmas tölgy választotta el egymástól. Törzsét talán négyen sem értük volna át. A bal oldali úton egy fahíd vezetett tovább, ami egy kiszáradt medrű patak felett húzódott, a jobb oldali út kissé emelkedni látszott és jóval szűkebbnek tűnt annál, mint amelyiken eddig haladtunk.

– Most merre? – kérdeztem, majd sóhajtottam egyet. Szorosan egymás mellé álltunk, és felváltva vakartuk a fejünket.

– Elvileg erre is futottunk – szögezte le Feri.

– Akkor világos volt nagyokos – mondtam.

Ekkor, mintha forgószél kavarta volna föl mögöttünk a talajt. Gallyak reccsentek, kurjantás hallatszott. Megfordultunk. Száguldó fénypont tartott felénk.

– Vigyázz! – harsantam fel. Azonnal szétugrottunk. Ki erre, ki arra, hogy ne üssön el bennünket a sebesen mozgó valami. Én az út menti bokorban kötöttem ki, Feri a legközelebbi fa mögé bújt, a lányok pedig a kiszáradt patakmederbe ugrottak.

 

Olvasd el az ötödik fejezetet. 

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

III. rész.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki le sem feküdt. Az ágyam keményebb volt, mint egy kiképzőtiszt, de amikor Zolikára néztem, megnyugodtam. Nála csak jobban nézhetek ki, gondoltam. Őt ugyanis kaszting nélkül beválogatták volna hullának bármelyik krimibe. Éktelen sikítás vágta ketté a fülemet, aztán kivágódott a lányok szobájának ajtaja. Hiába volt a miénk csukva, így a fejemben dübörgött a hang. Kizúdultak Lujziék a faház elé, csiripelésükre a halottak is életre keltek. A telefonomra pillantottam.

– Azt a jó… – haraptam el a mondatot, amikor megláttam, hogy tíz perc múlva hét óra.

– Elkésünk tesó! – ugrottam ki az ágyból. Zoli is fölpattant. Mindketten megszédültünk a hirtelen helyzetváltoztatástól. Magunkra kaptuk az előző nap használt ruhánkat, bedezodoroztuk magunkat, és rohantunk a találkozóhelyre. Vagyis rohantunk volna, ugyanis a faház ajtaja zárva volt.

– Beragadt? – kérdezte Zoli, miközben ráncigáltam a kilincset.

– Nem tudom – válaszoltam és folytattam az erőlködést.

– Húzd erősebben!

– Azt hittem gyengén kell csinálni – válaszoltam gúnyosan. Aztán néhány próbálkozás után fölhagytam vele. – Próbáld meg te – mondtam nyakigláb barátomnak. Ő is nekirugaszkodott. Egész testsúlyával húzta az ajtót.

– Szerintem bezárták – lihegte. Egymásra néztünk, és úgy tűnt, ugyanarra gondolunk.

– Másszunk ki az ablakon – mondtuk egyszerre. Visszaszaladtunk a szobába, kitártuk az ablakot, ami éppenséggel a központi találkozóhely felé nézett, és óvatosan kimásztunk rajta.

– Nézzétek azt a két jómadarat – kiabált Tibi bácsi, mire mindenki felénk fordult és azonnal hahotázni kezdtek. Főleg akkor, amikor Zoli nem fogott talajt rendesen, és némi egy lábon ugrálás után elterült a földön. Miután föltápászkodott odasiettünk a többiekhez.

– Ez sajnos három perc késés – mondta Tibi bácsi, miután ránézett az órájára.

– De nem tudtuk…

– Nem érdekelnek a kifogások – hűtött le az edző. Aztán az étterem felé vettük az irányt. Séta közben elkaptam Lujzi pillantását, aztán ahogy összenevetnek Szofival. Amikor odanéztem úgy tettek, mintha máson szórakoznának. Eljátszottuk néhányszor. Mire az étkezdéhez értünk, kellőképpen ideges voltam. Úgy helyezkedtem, hogy a menzán mögéjük álljak a sorban.

– Rajtam nevetgéltek? – kérdeztem a vöröshajú Lujzitól.

– Valaki nagyon sokat képzel magáról – mondta barátnőjének, és újra felnevettek.

– Pedig a szerénység kulcskérdés – tette hozzá Szofi és fölemelte, majd meglobogtatta a faházunk kulcsát. Villany gyúlt az agyamban.

– Ti zártatok be minket – csattantam föl. A két lány vállat vont. Csak sejtelmes mosolyuk árulta el őket. – Ezt nem ússzátok meg. Elmondom Tibi bácsinak.

– Sok sikert Csabibabi. Biztos hisz neked az edző a kócos haveroddal együtt – nevetgélt Lujzi, aztán elvették a reggelijüket, és a tőlünk legtávolabb, ám Tibi bácsihoz és segédedzőjéhez kifejezetten közel eső asztalhoz ültek el.

– Ezt visszakapjátok – morogtam magamban, miközben zsemlével tömtem a számat. Zolika taktikusan csak annyi ételt tett a tányérjára, amennyit biztosan elfogyasztott, így Tibi bácsi nem tuszkolta belé a maradékot. Gyorsan végeztünk a reggelivel, majd visszacammogtunk a házba. Megvártuk, amíg Lujziék odaérnek, tekintve náluk volt a kulcs. A kis ördögök láthatóan vidámnak tűntek, és elégedetten nyugtázták, hogy a csínyük betalált. Az edzésig hátralévő két órában azon tűnődtem, vajon hogyan vehetnék revansot rajtuk. Zolikát hibába vontam volna be a gondolataimba, őt lefoglalta, hogy anyukája miatt a sebeit nyalogassa. Amikor azonban az edzésre került a sor, fölpattant az ágyból és morcos szemöldökkel a távolba révedt, mintha egy láthatatlan embert figyelt volna méterekkel maga előtt. Tíz óra helyett kilenc negyvenhétre kiértünk a találkozóhelyre, nehogy Lujziék megint a bolondját járassák velünk. Ahogy leültünk a fapadokra, a hátrább eső faházak egyikéből gyérhajú fiúcska tűnt elő és feldúlt arccal közelített a találkozópontra, ahol egyre nagyobb tömegben gyűltek a népek.

– Nem az a srác futott le téged majdnem tegnap? – böktem meg Zolit. Magába roskadt barátom összegörnyedve ücsörgött, mint akinek hascsikarása van, ám ekkor kiegyenesedett, hogy megnézze magának ellenfelét.

– De. És ő ült mellettünk tegnap a vacsoránál is – mondta egykedvűen.

– Híresen jó az arcmemóriám tesó – állapítottam meg. – Aztán ne engedd, hogy elverjen – súgtam, hogy minél inkább cukkoljam befolyásolható haveromat. Ő vállat vont, de a szemében vörös lánggal lobogott a versenyszellem. Hamarosan csatlakoztak a nagyok szépen gyarapodó társaságunkhoz, majd megjelent Lujzi és Szofi is. Hányaveti pillantást intéztem feléjük, aztán föltűnt Tibi bácsi és csinos segítője, Rita.

– A délelőtti menü egy Öreg – tó kör. Hét és fél kilométer. Nincs finomkodás, ez verseny. De senki ne sérüljön meg – adta ki az utasítást az edzőpáros, majd könnyű tempójú bemelegítő futás következett, amit megspékeltünk tíz percnyi nyújtással. Nem maradt más hátra, mintsem, hogy nagyjából korcsoportokra bontva nekiinduljunk a körnek. Először mi, kicsik következtünk, a nagyokat tíz perccel utánunk indították. Egymásra néztünk Zolival, láttam, hogy mindent belead majd. Ugyanez tükröződött a föltűnően alacsony és majdnem csupaszfejű másik fiúcska arcán is. A többiek nem tűntek veszélyesnek, legalábbis Zolira nézve. Én annak is örültem volna, ha tudom, biztosan visszaérek.

– Vigyázz…ha jön a vonat – harsant Tibi bácsi mellettem. Összerezzentem hangja erejétől. – Rajt – kiáltotta. Nekiiramodtunk, mintha nem lenne holnap. – Ésszel a jóéletbe! – üvöltött az edző, de ezt már távolabbról hallottuk. Az aszfaltos útról hamar átértünk a kirándulószakaszra, így óvatosabb tempóra váltottam. Zoli és Feri hamar tudtunkra adta, mi többiek csak epizódszerephez juthatunk mellettük vagy inkább mögöttük. A köztünk lévő távolság ugyanis minden lépésnél rohamosan növekedett. Nagyjából egy kilométernél járhattunk, ahol a földútból egy vastag gyökér kapaszkodott az ég felé. Feri ezt hamarább észlelte, mint szegény Zoli. Belépett a barátom elé, hogy ne kockáztassa az elesést, ezzel meglökte szegényt, aki ingerülten lefékezett, majd balról igyekezett megkerülni a fiút. Sikerült is volna neki, de a lába beakadt a kiálló gyökérbe, és pillanatok múlva porfelhőt kavarva elterült a földön, miután gördült néhányat az oldalán. Mire utolértem, föltápászkodott.

– Jól vagy? – kérdeztem lihegve.

– Nincs baj – nyögte, majd letörölte a karjáról a leveleket és gallymaradványokat. Bíborvörös vér csorgott az alkarján tátongó seben.

– Inkább állj meg – mondtam, de meg se hallotta. Mintha gólyalábakon lépkedett volna, fél perc múlva újra akkorára növelte az előnyét hozzám képest, mint az esés előtt és megint a gyérhajú fiúcska hátsójában futott. Mire a várhoz értünk, ami nagyjából a féltávot jelentette szem elől vesztettem őket. Addigra már hidegen hagyott a két fiú vetélkedése, lefoglalt, hogy teljesítsem a távot. Átfutottam a váron a tó tábor felőli oldalára, és már csak a visszautat kellett megtennem, amely egy aszfalttal borított sétányon át vezetett enyhe kacskaringóban. Jobb oldalamon a víz, balomon házak, mögöttük a főúttal, ahol az autók közlekedtek. A napmelegétől kitikkadt a szám, de éreztem, jó tempóban haladok, ráadásul a fűzfák biztosítottak némi árnyékot a melegben. A környék csendesnek bizonyult, többnyire hallottam a lihegésemet. Bár néha elhaladt mellettem egy biciklis vagy épp szembe jött egy békésen sétálgató család, akik teljes szélességében elfoglalták az utat, és nem akarództak helyet adni, ezért kénytelen voltam kitérni a partmenti füves területre, ahol néhány napozó testi épségét veszélyeztettem. Amikor elértem az étteremsort, amelyen a vasútállomásról a táborba tartó utunk során haladtunk át, tudtam, hogy közel a cél. Amennyire bírtam, gyorsítottam. Két hosszabb kanyar következett, majd megláttam Tibi bácsiékat. Nyomtam egy hajrát, hogy lássák, mennyire igyekszem, aztán befutottam eléjük.

– Remek volt Csabikám! – dicsért meg az edző. A térdemre támaszkodva lihegtem vízért rebegve. Rita hozott nekem. Mohón kortyoltam a kulacsból, amikor föltűnt előttem Zoli. Összecsaptuk a tenyerünket.

– Király voltál – lihegtem.

– Te is – mondta jóval nyugodtabb légzéssel. Látszott, hogy percek óta a célban van.

– És megverted? – kérdeztem a gyérhajú kisfickó felé biccentve, aki tőlünk távolabb guggolva pihent.

– Lehajráztam a végén – mosolyogott Zolika.

*

Ebéd után csendespihenő következett. Egyikhez se fülledt a fogam. Se a csendhez, se a pihenőhöz, pedig a délelőtti tó kör rendesen kivett belőlem. Amint nem futásról volt szó, Zoli bezárkózott, így egyedül kellett megküzdenem a két és félórás semmittevéssel. A mobilommal igyekeztem lefoglalni magam, de hiába kattintottam a kedvenc gamerem élő adására a szomszédban hangoskodó Lujziék miatt arra sem tudtam koncentrálni. Kicsivel később elcsendesedtek, és bennem fölerősödött a késztetés, hogy megleckéztessem őket a reggeli akciójuk után. De mi lenne a jó, gondolkodtam. Bezárni nem tudtam őket, nem volt nálam kulcs, belopódzni is lehetetlennek látszott hozzájuk. Aztán eszembe jutott a megoldás. Emlékeztem egy mobilalkalmazásra, amelyet az egyik osztálytársam mutatott. Horrorfilmekből vett legijesztőbb hangok gyűjteménye. Igen, ez jó lesz, villant be a gondolat. Rövid keresés után megtaláltam a programot, gyorsan letöltöttem és kikerestem a legrémisztőbbet. Fölkeltem az ágyból és odalopakodtam a szobájuk ajtajához. Hallgatóztam egy darabig, még piszmogás sem szűrődött ki. Lehajoltam a küszöbhöz és kaparászni kezdtem az ujjaimmal. Még mindig csend honolt. Kisurrantam a bejárati ajtón, és miután körülnéztem a terepen, balra fordultam, ahol a lányok ablaka volt. Bíztam benne, hogy a hőség miatt nyitva tartják. Szerencsére így volt. Odalopództam a párkányhoz fölhangosítottam a telefon hangerejét, és beállítottam az alkalmazást, hogy már csak egy gombot kelljen megnyomnom, és akcióba lendüljön a dermesztő hangorkán. Fölemeltem a mobilom, és ráklikkeltem a gombra.
A telefonom visítani kezdett.
– Mi volt ez?! – harsogta Szofi kétségbeesetten. Gyorsan visszahúztam a kezem, és leguggoltam, nehogy meglássanak.

– Én nem hallottam semmit – nyöszörögte Lujzi, valószínűleg a ricsajra ébredhetett. Amikor elcsendesedtek, újra fölegyenesedtem és rányomtam a gombra.

Újabb sikítás következett.

– Az ablak felől jött – suttogta Lujzi. Leguggoltam és összehúztam magam, amennyire csak tudtam. Piszmogás, majd csoszogás hallatszott. – Szóval te vagy az! – süvített. Amikor fölnéztem, a vörös lány egyenesen a szemembe bámult. Vadul, akár egy dúvad az áldozatára.

– Nesze! – kiáltottam majd még egyszer rányomtam a gombra, amely a fülsiketítő horrorsikolyt szólaltatta meg a telefonomon. Aztán fölpattantam, hogy berohanjak a házba, de azonnal megtorpantam. Tibi bácsi állt velem szemben. Nyeltem egyet. Szofi ekkor kizúdult a bejárati ajtón.

– Te rohadt hülye va…– kiabált, amíg meg nem pillantotta az edzőt. Tibi bácsi szótlanul bámult ránk, majd kinyújtotta a kezét.

– A telefonjaitokat – mondta egykedvűen. Hátrapillantottam. Lujzi a szoba rejtekébe húzódott az ablakból.

– Tibi bácsi – kezdte Szofi, de az edző leintette.

– Arról volt szó, hogy pihentek.

– Így is volt, csak ez a hülye Csabi…

– Nem érdekelnek a kifogások – vágott közbe Tibi bácsi. – Ahogy reggel sem érdekelt, pedig tudtam, hogy ti zártátok be a fiúkat. Szólj Lujzi kisasszonynak, hogy ő mobilját is elkobzom.

– Ehhez nincs joga. Ez a mi tulajdonunk – húzta fel az orrát a szőkeség.

– Kár az erőlködésért. A szüleitekkel is m megbeszéltem előre. Veletek is. Tudtátok, hogy mi lehet a következménye annak, ha nem tartjátok be a játékszabályokat. Bekövetkezett.

– A szüleink keresni fognak – erősködött a lány.

– Menj már – szűrtem a fogam közt, hogy jobb belátásra bírjam, ne rontsa a helyzetünket.

– Tájékoztatom őket, ne aggódj – mondta Tibi bácsi hűvösen, és ha lehet még peckesebben állt, mint korábban.

– Nem igazság – morogta, majd bement a házba. Amíg visszaért, állnom kellett az edző dorgáló pillantását. Ha lehetséges, jobban kiszáradt a szám, mint a tó kör után.

– Tessék Tibi bácsi – mondta Szofi és miközben átadta a saját és vörös barátnője telefonját, eleresztett egy gúnyos mosolyt az edző felé. Én következtem. Tibi bácsitenyerébe tettem a mobilom.

– Holnap reggel visszakapjátok. Amennyiben…– emelte fel a mutatóujját –, nem követtek el újabb hibát – mondta, majd visszament a saját faházába.

– Ezt jól megcsináltad, hülye gyerek – vetette oda Szofi.

– Szállj le rólam – vágtam rá azonnal, aztán mindketten visszamentünk a szobánkba.

*

– És Tibi bácsi elvette a telónkat – meséltem Zolikának a csendespihenő történéseit, miközben sétáltunk az edzésre. Ezúttal a tatai központi edzőtábor volt a célpont, amely a szállásunktól tízpercnyire, majdnem a vasútállomással esett egy távolságra. De meglepetésünkre nem a remek futópálya szolgált a tréning helyszínül, hanem a háta mögött lévő Cseke – tó kör. A murvás, apró kavicsos talajon élmény volt a futás. Madárcsicsergés vett minket körbe, és a fák lombjai folyamatos árnyékot kínáltak a kelletlen napsütés elől.

– Vissza akarom kapni a mobilomat – erősködtem Zolikának, miközben a tavacska mellett végeztük a gimnasztikai és nyújtó gyakorlatokat.

– Ha Tibi bácsi azt ígérte, reggel visszakapjátok, akkor az úgy is lesz – mondta barátom.

– Reggel?! Jó, hogy nem kétezerharmincban, tesó?! Komolyan nem hiszlek el.

– Akkor pattogj, attól biztos jobb lesz – mondta Zoli, és megvonta a vállát.

– Szép barát vagy – válaszoltam durcásan. Persze tudtam, hogy sok együttérzésre nem számíthatok tőle, mert fél szemmel már újdonsült vetélytársát figyelte. Az alacsony kissrác rendületlen arccal bámulta Tibi bácsit, ahogy osztja az utasításokat. Összesen három kör várt ránk. Az elsőt lassú, a másodikat tempósabb, a harmadik gyors ritmusban kellett teljesítenünk.

– Ez így összesen hat kilométer – összegezte az edző, mivel a Cseke -tó kör csupán két kilométer hosszú volt. Nekiiramodtunk. Már a könnyű futásnál is egyszerre lépett Zoli és a másik srác, Feri, én a lányokhoz csapódtam, pedig legkevésbé sem kívántam a társaságukat. A második körben aztán érezhetően gyorsult a tempó, de még így is tartottam velük a lépést. A harmadikban aztán a lelküket is beleadták. Zoli és a gyérhajú fiú újra fölvették a kesztyűt. Én annyit gyorsultam, hogy az utolsó kör közepére lehagytam a lányokat, valahol az élboly és a két ördögfajzat között helyezkedtem el. Amikor beértem a célba, Tibi bácsi dicsérő szavai mellett Zoli nyugodta arca köszöntött.

– Döntetlen lett – mosolygott összegezve az eredményt, bár engem jobban érdekelt, hogy levegőhöz jussak.

– Legközelebb inkább csak túrázni jöjjünk ide – lihegte Lujzi, amikor beesett Tibi bácsi lába elé, majd elvánszorgott a tó melletti füves területig, hogy ne a murvás talajra feküdjék. Visszafele menet Feri félrevonult tőlünk, és olyan elkeseredett ábrázattal bámult maga elé, mintha csak elvették volna a kedvenc játékát.

– Ennek meg mi baja? Azt mondtad, nem verted meg – böktem meg Zolit.

– Nem is. Egyszerre futottunk be, szinte kéz a kézben.

– Milyen romantikus – cukkoltam pajtikámat. Zoli megvető pillantást vetett rám.

– Lehet honvágya van.

– Amiatt csak te pityeregsz – oltottam tovább. Elhallgatott. Vacsoráig nem is szólt hozzám. Amikor leültünk az újabb fenomenális ételünkkel megszólítottam.

– Egész este durcás leszel? – kérdeztem, de ő elmerült a tányért bámulva. – Edd meg, különben bajba kerülsz. – Mély levegőt vett, majd meglepetésemre se szó, se beszéd belapátolta a vacsorát, amivel nekem is küzdenem kellett. Körülbelül féltányérnál járhattam, amikor Rita néni ismét leültette mellénk Ferit, aki nem túl nagy meglepetésre megint magával hozta a kötelező olvasmányát.

– Te kikkel vagy egy házban? – kérdeztem tőle, mivel Zoliban aligha találhattam beszélgetőpartnerre.

– Nagyokkal – válaszolta, majd megint a könyv fogságába esett.

– És jó? – kérdeztem.

– Igen – hangzott a válasz. Úgy tűnt, jobban járok, ha magammal beszélgetek.

– Képzeld, Tibi bácsi elkobozta a mobilomat – mondtam újabb témafelvetésként, hátha ezzel némiképp lázba hozom Ferit. Azonban továbbra is a Kinizsit olvasta. – Nagyon szenvedek nélküle, és azt sem tudom, hogyan hívom majd föl az anyukámat. Biztos aggódik miattam. Csak azért mesélem, mert talán átérzed a helyzetemet.

– Abszolút. Tudom, milyen mobil nélkül – válaszolta Feri egykedvűen, majd engem bámulva lapozott egyet a könyvben. – Sosem volt ugyanis.

– Nincs mobilod? – csattantam föl. Az információra még Zolika is fölkapta a fejét.

– A szüleim úgy gondolják, hogy tizenkét évesen még nincs szükségem rá. És ha megbocsátotok, folytatom az olvasást.

– De miért itt? Úgy értem, miért nem csendespihenő alatt vagy este? – kérdezte Zoli, miután végzett a vacsorával. Úgy tűnt, inkább bekapcsolódik a beszélgetésbe, mintsem arra kelljen gondolnia, mit is evett meg az imént. Feri felénk fordította a könyvet, majd előrelapozott néhány oldalt, aztán a lapokat a hüvely és a mutatóujja közé fogta.

– Ennyit kell elolvasnom naponta, hogy időre végezzek. Ha nem jutok el addig, idegesít. Ne kérdezzétek miért, de foglalkoztat. Mint egy feladat, amit nem végeztem el. – Hiába értettem a szavakat, amiket a gyérhajú lurkó mondott, úgy bámultam rá, mintha másik bolygóról érkezett volna.

– És mennyi van hátra mára? – kérdeztem bárgyú mosollyal. Feri válasz nélkül visszatemetkezett a könyvébe. Ekkor hidegrázós hang ütötte meg a fülem. Széklábak nyikorogtak a linóleumon. A lányok álltak fel az étkező végén, és megindultak felénk, mivel a kijárat környékén ültünk.

– És ma este mit csinálunk csajszi? – kérdezte Szofi vörös barátnőjétől, amikor épp az asztalunkhoz értek.

– Így, hogy valaki hülyesége miatt elvették a telefonjainkat nem lesz könnyű szórakozást találni – válaszolt Lujzi, és lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét.

– Mi lenne, ha kinyírnánk azt, aki miatt elvették? – pattant ki Szofi fejéből a gondolat.

– Na, azon jól szórakoznék – nevetett Lujzi. Amikor befejezte a cipőkötést, fölállt és a két ördögfajzat megindult a kijárat felé.

– Menjünk ki a játszótérre. Ami itt a táborban van. Megint mutatok egy – két trükköt – mondta Szofi jól hallhatón.

– Menjünk mi is? – kérdeztem, miután becsukódott mögöttük az étterem ajtaja. – Van még két óránk takarodóig. Beszaladunk a szobába, gyorsan átöltözünk, aztán lemegyünk utánuk – hadartam. A fiúk nem mutattak különösebb lelkesedést.

– Korán kell kelni – mondta végül Feri.

– Ne már! – mondtam. – Csak egy kicsit! Zolit is visszük, hogy legyen kin röhögni – mondtam, és Zolira kacsintottam, de ő a fejét csóválta, majd dobolni kezdett a lábával. Ahogy az asztalon támaszkodott, az egész beleremegett a mozgásba. – Nem hagynád abba? – kérdeztem, és fojtogatón néztem rá.

– Majd utána elolvasod ezt a pár oldalt – erősködtem Ferinél. Végül rábólintott. – Oké. Akkor a találkozóhelyen fél óra múlva. Ahonnan edzésre indultunk – mondtam lelkesen.

Zolit, aki bútengerben úszott, legszívesebben magára hagytam volna a gondolataival, de mégis úgy éreztem, illendő lenne nógatnom kicsit.

– Hogy döntöttél, itt maradsz és megint sírsz anyuci után, vagy csatlakozol hozzánk? – kérdeztem. Haragos pillantást vetetett felém, majd megdörzsölte a szemét. Tudtam, hogy nincs kedve hozzá. Ő és a csajok két külön világnak számítottak, de legalább örökös témát szolgáltathatott a rajta való viccelődés.

– Megyek – felelte határozottan, miközben haptákba vágta magát, a telefonját pedig a nadrágzsebébe dugta.

– Azt minek hozod? Úgysincs térerő, és még Tibi bácsi is elkobozhatja. Ráadásul, ha már nálam nem lehet, nálad se legyen – biccentettem a mobil felé. Tüntetően bámult rám, aztán lecsapta a telefont az asztalra.

Lágyan megvilágította a nap az utunkat a koraestében, szinte minden gyerek kint játszott. Vízipisztoly került elő, a srácok lövöldöztek egymásra, kergették a csajokat, ők meg sikongattak. Hamar megtaláltuk Ferit, aki szerencsére a könyve nélkül érkezett.

– Felkészültél egy kis bevetésre? – kérdeztem.

– Nincs jó előérzetem – válaszolta a kissrác. Elsétáltunk a tábor bejárata felé, ahol a játszótér volt. Szerencsére bejött a számításunk, a lányok valóban ott tanyáztak. A vörös lányka a kopott mászókán üldögélt, előtte a szöszi tornázott.

– Ne szégyenlősködjünk, menjünk oda! – mondtam. Zoli pár lépéssel mögöttünk sétált, nehezebben haladt, folyton hátrapillantott a nagyok felé.

– Gyere, vagy menj máshova, de ne fogj vissza minket! – förmedtem rá.

Ahogy közeledtünk, Lujzi leugrott a mászókáról, Szofi meg abbahagyta az ugrálást, és odaállt barátnője mellé. Úgy néztek ki, mintha a mini játszótér testőrei lennének, meg kellene védeniük a betolakodóktól.

– Nézd! Jön a szupercsapat – morogta Szofi.

– Ne erőlködjetek, mi voltunk itt előbb – szólt oda Lujzi.

– Nem zavarni jöttünk, csak nézni akarjuk, hogyan tornáztok – mondtam, és nekitámaszkodtam a mászókának.

A másik két fiú oldalt állt meg. Lujzi és Szofi szemrehányón meredtek rám, amikor látták, hogy nem tágítunk, aztán tüntetőleg átvándoroltak a néhány méterre lévő padra.

– Mutasd meg inkább, hogy mit tudsz! – mondtam a szöszkének.

– Arra várhatsz!

– Pontosan azt teszem. És nem is megyek el addig, amíg nem látok tőled valami figurát.

– Na, ezt figyeld! – kiáltotta Szofi, majd lendületet vett és nekirugaszkodott. A világ legtermészetesebb módján rakta le egymás után a kezeit, és fordult át. Amikor talajt ért, kihúzta magát.

– Ez igen! – kurjantott Feri.

– Mit lelkendezel, könyvmoly, minden edzés után látsz ilyet – mondta Szofi. Csibészesen néztem rá, mire újra lendületet vett és visszafelé is cigánykerekezett egyet. Felállt és fújtatott.

– És a kézenállás megy? – kérdeztem.

– Naná! – vágta rá.

– Akkor tessék – mondtam, és előrenyújtottam a karom, akár egy porondmester, miközben Feri felé kacsintottam.

Szofi ismét lendületet vett, felment kézenállásba, ekkor odaugrottam és elkaptam a lábát.

– Mit csinálsz? – kérdezte dühödten, miközben a kezeivel lépegetett.

– Segíts már! – kiáltottam Ferinek, mert nehezen tartottam, erős volt a lány. Feri odapattant, vezetni kezdtük Szofit; a lábát fogva irányítottuk, alig tudta követni a mozgásunkat.

– Ne már! Hagyjátok abba! Légyszi! – kiáltott.

Nevetni kezdtem.

– Tényleg eresszétek el! Normálisak vagytok? – ugrott oda Lujzi.

– Engedjük el! – mondta Feri.

– Még ne! – kiáltottam.

– Nem bírom tartani magam! – sikoltozott Szofi, már enyhén sírásba fordult a hangja.

– Elég már! Nem halljátok?! – szólt ránk Lujzi, aztán lökdösni kezdett, hogy kiszabadítsa a barátnőjét. Taszajtottam egyet rajta, amitől visszahőkölt.

– Én elengedem – mondta Feri.

– Ne! Megérdemli, hogy kicsit szenvedjen, ha már állandóan szívatja az embereket – mondtam.

– Jön Tibi bácsi! – kiáltott Zoli, mire úgy engedtük el Szofi lábát, mintha tüzes ágat markoltunk volna.

Körbenéztünk, sehol senki.

– Átvertél?! – kérdeztem, Zoli széttárta a karját. – Nagy barát vagy te, mondhatom.

– Szofi, jól vagy? – ugrott oda a vörös Lujzi a barátnőjéhez. Zoli is ott termett, kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt, de ő meglepetésemre egyből rárontott Ferire.

– Ez mire volt jó?! – kiabálta, miközben gyenge bokszmozdulatokat tett Feri felé.

– Az ő ötlete volt! – mutatott rám a fiú, és próbálta kivédeni a lány ütéseit.

Amikor Szofi nagy nehezen megnyugodott, Lujzi leültette a padra. Zsebkendőt adott neki, hogy megtörölhesse a kezét; Szofi tenyerét foltokban felsértette a kavicsos talaj.

– Most már legalább tudjuk, hogy hívnak titeket – mondtam nekik. – Te vagy Szofi, te meg Lujzi – mutattam rájuk.

– Meg is kérdezhettétek volna – válaszolta Szofi.

– És Feri is tudja, vele járunk edzésre – mondta Lujzi, miközben vigasztalón simogatta pityergő barátnőjét.

– Igazándiból elmondta, csak jobb volt tőletek hallani – mondtam, és megpróbáltam ellenállhatatlanul mosolyogni, ami a lányok haragos tekintetét látva aligha sikerült.

– Bunkók voltunk, ne haragudj – ment oda az összeroskadt lányhoz Feri, aki erre kissé összeszedte magát.

– A kuka Berci fiú nevét még nem tudjuk – mondta Szofi és Zoli felé biccentett, aki jó lépésnyire mögöttünk álldogált.

– Ő Zolika – mutattam rá.

– Pedig összeilletek – mondta Lujzi. – Ha ő a kuka, van hova dobnod a szemetedet.

Szofi végre felengedett, így többet megtudhattunk róluk. Elmesélték, hogy most mennek ötödikbe; egy suliba járnak a tizennegyedik kerületben, ott látták a kiírást, hogy az iskolához közeli PMSE várja az utánpótlást. Amikor lementek a pályára, Ottó bácsiba botlottak, aki már tényleg bácsi, és nagyon aranyos velük, az edzések könnyűek, nem olyan szadisták, mint Tibi bácsinál.

– A haverotok miért van ennyire magába fordulva? – kérdezte Szofi, mire hátranéztünk. Zoli a mászókán próbált húzódzkodni – sikertelenül.

– Síróbajnok, hiányzik neki anyuci – mondtam.

– Azért futásban sem utolsó. Láttam, hogy simán elfutott a nagyokkal – mondta Lujzi.

– Te viszont rendesen lemaradtál – nevetett rajtam Szofi.

– Mert én nem félek Tibi bácsitól, mint Zolika – vágtam rá. – Vagyis nem csak tőle, hanem senkitől sem.

– Senkitől? – kérdezte Lujzi. Megráztam a fejem.

– Azt nem hiszem. Csak van olyan, aki, ha rád szól, megremeg a lábad!

– Komolyan nincs.

– Tanártól sem félsz? – kérdezte.

– Nem.

– Apukádtól?

– Nem.

– Anyukádtól? – szólt közbe Szofi.

Megráztam a fejem. Ekkor hosszabb gondolkodási szünetet tartottak.

– Kutyáktól?

– Nem.

– Csak van valami, amitől félsz. Feri, van ötleted? – kérdezte Szofi, de gyérhajú pajtim megvonta a vállát.

– Találgassunk még, Lujzi! – biztatta barátnőjét a kis szöszi.

– Úgysem árulná el. Inkább bizonyítsa be, hogy igazat mond.

– Ez tök jó ötlet! Olyan okos vagy, Lujzi, nemhiába barátkozol velem – mosolygott Szofi. – Hát akkor, szemétkirály Csaba, csinálj valamit, mutasd meg, mennyire vagy bátor!

– Oké, de mégis mit? Itt semmi nincs, csak fák meg rohangáló gyerekek – mondtam.

A lányok körbenéztek. Szofi csettintett, majd odahúzta magához Lujzit, és sugdolózni kezdtek. Susmogás közben időnként kuncogás hallatszott. Odahívták Ferit, hogy neki is elmondják az ötletet, aki elégedett mosollyal nyugtázta kreativitásukat.

– Mi az, mit találtatok ki? – érdeklődtem. A lányok hátborzongató vigyorral válaszoltak. – Mondjátok már!

– Csak nem ideges vagy? – élcelődött Lujzi. A lányok egymásra pillantottak, aztán a szőkeség elárulta a fondorlatos tervet. – Sétálj ki a kapun, köszönj a csövesnek, mutatkozz be, aztán gyere vissza – mondta Szofi.

A többiek elégedetten bólogattak. A kijárat felé fordultam. Hiába volt arrafelé a város, kísértetek földjének éreztem, főleg, amikor beugrott a hajléktalan torz ábrázata. Az órámra néztem, és nyeltem egyet.

– Na gyerünk.

Ugyan este hét óra felé járt az idő, de a szürkület mogorvábbnak tűnt. Az utcai lámpafényével kellett beérnünk, az is inkább a fákat tette sejtelmesebbé, így a kapuhoz vezető út lidércesnek látszott.

– Indulj már! – nógatott a szöszi.

– Mindjárt, csak bekötöm a cipőmet – mondtam és leguggoltam, hogy matassak egy sort a fűzővel – amire valójában semmi szükség nem volt, mindig szorosra húztam.

– Én a bátor fiúkat szeretem, és ha bárkivel összejönnék, az csak bajnok lehet – mondta Szofi. – Te is így vagy vele, Lujzi?

– Naná! Kispályások szóba se jöhetnek – vágta rá a lány.

Tovább szöszmötöltem, már vártam, hogy a lányok jól kinevetnek, de furcsa mód csendben maradtak, ezért fölnéztem. Nem hittem el, amit látok. Zoli elindult a kis köves úton a kapu felé – ugyan tétován mozgott, de határozottan haladt, főleg magához képest. Csak előre nézett, mintha futna és már a célegyenesben lenne. Kisvártatva eljutott a kapuhoz és a kilincsre tette a kezét – már látnia kellett a csöves bűzölgő bakancsát, lábszárát a lyukacsos farmer alatt –, aztán kilépett – ekkor a térdét is megpillanthatta. Zoli lecövekelt a bejárat torkában, majd körbenézett, mintha az úton járkáló autókat figyelné. Csak ezután fordult a bandita kinézetű férfi felé.

– Ezt nem hiszem el – mondtam, miközben lassan fölegyenesedtem. Mindannyian Zolit bámultuk, szinte megfagyott a levegő, amikor eltűnt a kerítés mögött.

– Ti látjátok? – hebegte Lujzi.

– Én nem – feleltem.

– Én sem – vágta rá Feri.

– Miért nem jön már vissza?! – csattant fel Szofi.
Ekkor lépések zaja csapta meg a fülünket. Amikor hátrafordultam, Tibi bácsi és ellenállhatatlan külsejű segítője, Rita állt mögöttünk. Ösztönösen vigyázzállásba vágtam magam, mintha jelentenék az iskolában.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte az edző bá öblös hangján.

– Tornabemutatót tartunk a fiúknak – dadogta Lujzi.

– Ácsorogva a kaput bámulva? – kérdezte Rita, és felhúzta a szemöldökét.

– Éppen pihenőt tartunk – felelte Szofi határozottan. Tibi bácsi és a segédedző összenézett, aztán sejtelmes mosoly jelent meg az arcukon. Egy darabig csak bámultak ránk, mi meg feszengve vártuk, hogy átlátnak -e rajtunk.

– Vigyázzatok magatokra, mert aki lesérül, az dupla edzést csinál – mondta végül a toronymagas Tibi bácsi, majd tovasétáltak Ritával a kapu irányába. – És legkésőbb egy óra múlva legyetek a szobátokban – tette hozzá néhány lépés után.

– Tuti, hogy meglátják Zolikát – suttogta Lujzi. Tátott szájjal figyeltük, ahogy a két edző eléri a kaput, majd kisétálnak arra a részre, ahol legutóbb a barátunkat láttuk.

– Jobb, ha elhúzunk innen – mondtam.

– Magára hagynád Zolit azok után, hogy megmentette a bőrödet? – kérdezték a lányok szinkronban.

– Hogy értitek?

– Helyetted ment ki a csöveshez – állapította meg Feri gépiesen.

– Cipőt kötöttem – vágtam rá.

– Hiszi a piszi – gúnyolódtak a csajok. Aztán percek teltek el szótlanul. Tétlennek éreztem magam. Egyszerre siettem volna barátom megmentésére, és hagytam volna magára, mondván, elég nagy már ahhoz, hogy képes legyen felmérni a tettei következményeit.

– Szerintetek Tibi bácsiék elkapták Zolikát? – kérdezte Lujzi és lassan felém fordította a fejét. Szeplős arcát hófehérre festette a félelem.

– Nézzük meg – mondta Szofi, és tétova lépést tett a kapu irányába, majd visszafordult. – Nem jöttök? – kérdezte. Egymásra néztünk a többiekkel.

– Fölösleges. Biztos elkapták Tibi bácsiék. Látniuk kellett. Mellette mentek el – mondtam.

– És mi van, ha a csöves elrabolta mielőtt odaértek? – tette fel a mindannyiunkat nyugtalanító kérdést Feri. Megborzongtam.

– Segítenünk kell neki – adta ki a vezényszót Szofi és újabb lépést tett a kijárat felé. Pillanatokkal később Lujzi követte, majd Feri is mozgásba lendült. Én maradtam állva, mint akit a járdához betonoztak.

– Nem jössz? – kérdezték immár mindhárman. Kifogások cikáztak a fejemben, amivel magyarázni szándékoztam maradásomat, de egyet sem találtam, mely használhatónak bizonyult volna.

– Hagyjuk itt. Biztos megint kikötődött a cipőfűzője – állapította meg Lujzi lemondón.

– Visszamegyek pulóverért – kiáltottam.

– Mi van? – kérdezte Lujzi.

– Lehet, hogy jól jön. Lehűlhet az idő estére – mondtam, majd visszasprinteltem a szállásra. Kikaptam a bőröndömet a szekrényből és lázas kutatásba kezdtem. Póló, trikó, alsónadrág, zoknihegyek, meleg ruha sehol. Te jó ég, lehet mégsem tettem el, gondolkodtam. Aztán megpillantottam azt a táskát, amit anyám az utolsó pillanatban sózott rám. Kihúztam a cipzárt, és nem hittem a szememnek. Egy pulóver tűnt fel előttem, már-már kiviláglott a táskából, és ha ez nem lett volna elég egy mobiltelefon is ott lapult az egyik zsebben. Csupán félig volt feltöltve, de így is majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam. A tok hátoldalának belsejében cetlit találtam rajta ezzel az üzenettel. „Lehet, hogy jól jön. Puszi: Anya”. Köszönöm, suttogtam magamban, aztán visszarohantam a többiekhez, akik időközben már elindultak a kijárat felé.

– Várjatok meg! – kiáltottam, és utánuk szaladtam. Együtt léptünk ki a kapun. Amint jobbra fordultunk a kerítés melletti füves terület felé, elámultunk. A hajléktalan hűlt helyét találtuk. Csak egy falnak támasztott sörösdoboz és a mintegy méternyi átmérőjű körben a föld felé forduló fűszálak jelezték, hogy nemrég itt ült. Elővettem a mobilt, hogy lefotózzam a helyszínt, akár egy nyomozó.

– Hogy kerül hozzád telefon? – esett nekem Lujzi.

– Anyám tette el. Most találtam meg, nem is tudtam róla.

– És ezt el is higgyük? – kérdezte Szofi.

– Azt hiszel, amit akarsz – vágtam vissza, és folytattam a nézelődést.

– Mi lenne, ha fölhívnád Zolit? – szólalt meg aztán Feri.

– Micsoda agytröszt vagy – gúnyolódtam, de a lányok rosszalló pillantása miatt finomítottam kicsit. – Nincs nála a telefonja – mondtam, aztán körbe kémleltem a terepet. Tőlem balra a tóhoz vezető büfésort pillantottam meg, amely délután a vonatállomásról a tábor felé sétálva kellemes hangulattal kecsegtettet. Az első étterem mintegy száz méterre lehetett tőlünk.

– Az nem a csöves? – mutattam a távolba. Mindenki odanézett.

– Annak tűnik – mondta Lujzi bizonytalanul.

– És mintha… – kezdte Szofi, ám megtorpant a beszédben.

– Egy gyerek sétál mellette – fejezte be elhűlten a mondatot Feri.

– Mi van, ha Zolika az? – rebegték a lányok. Nyeltem egyet, az izmaim remegni kezdtek. Hirtelen gyengeség tört rám.

– Futók vagyunk. Utolérjük őket – harsogta Szofi és határozott mozdulattal copfba fogta szőke haját, mint aki birkózni készül és megindult az étteremsor irányába. Követtük. Nem volt helye ellenkezésnek. Aki visszalép, egy életre gyávának bélyegzik. Határozott léptekkel haladtunk a büfések felé. A nyaralók, kirándulók hangulatát színező ritmusos zene egyre közelebb csordogált hozzánk.

– Várjatok – mondtam egyszeriben. Mindenki megtorpant. – Ha az úton megyünk, észrevesznek. Ráadásul Tibi bácsiék is idejöhettek. Ha meglátnak, végünk.

– Igaza van – erősített meg Feri, ezért a lányokkal együtt letértünk az útról a néhány lépésnyire lévő erdős részre, és fedezékben lopódzva közelítettünk az étteremsor felé. Hátránya az volt, hogy szem elől tévesztettük a hajléktalant, mert nem látszódott a fák között. Mire előbukkantunk a vendéglátóhelyek előtt üldögélő vagy a kiszolgálásra váró vendégek tömegébe, esélytelennek tűnt, hogy a felfedezzük a baljós arcú férfit.

– És most? – kérdezte Lujzi.

– Fogalmam sincs – sóhajtottam.

 

A negyedik fejezetet itt éred el.

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

II. rész.

A vacsora felejthetetlen volt. Pedig nagyon ki akartam verni a fejemből, meg főleg a gyomromból, és csak az önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem láttam viszont percekkel az elfogyasztása után. Meghatározhatatlan tartalmú levest kaptunk meg finomfőzeléket, ami semmire sem emlékeztetett, amit azelőtt ettem. Én leküzdöttem, de Zoli csak turkálta. Egyszeriben Tibi bácsi jelent meg felettünk, kitakarta a fényt, mint egy repülő a Napot, és végignézte a tányérokat.

– Ebből nem ettél, Zoli? – kérdezte a finomfőzelékes tányérra mutatva.

– De… csak, csak – hebegett pajtikám.

– De mi? – kérdezte az edző. – Gyakorlatilag semmit sem ettél belőle. Még legalább tíz kanállal egyél, ha az megvan, rendben vagyunk. Kell a táplálék, különben nem lesz erőd a futásra. Összeesel nekem, aztán magyarázkodhatok anyukádnak, hogy mi történt, idejön, és nekem meg annyi – mondta, hangja csak úgy pattogott a faasztalon. Zoli rágörnyedt a tányérra, és kiskanálnyi adagokat erőltetett a szájába. – Nem ezt kértem! – mondta Tibi bácsi, és elvette a kanalat, majd mélyen belemerte a főzelékbe. – Nyisd ki a szád! – utasította, Zoli félszegen engedelmeskedett, majd az edző beletuszkolta a kanalat, amire a fiú öklendezni kezdett. – Le ne hányj, mert te mosod ki a ruhámat! Mindenki őket figyelte; egyesek nevetgéltek, másokat a döbbenet elnémította, és voltak, akik eszeveszett lapátolásba kezdtek, hogy olyan üres legyen a tányérjuk, mintha már el is mosták volna. Véletlenül elkaptam Rita néni pillantását. A szemöldökét ráncolta, és olyan gyorsan rágta a körmét, mintha az külön versenyszám lenne. Tibi bácsi közben visszaadta az evőeszközt Zolinak, akinek úgy tűnt, sikerült közben lenyelnie azt az átkozott falatot. – Ennyi egy rendes kanál, ilyenből van hátra még kilenc. Gyerünk! – mondta az edző, majd megkopogtatta pajtikám fejét, aki ezután újfent rágörnyedt a tányérjára. – És húzd már ki magad! – nyúzta tovább Tibi bácsi.

– Elnézést kérek. Nem megy – nyöszörögte Zoli.

– Olyan nincs, hogy nem megy! Legalább próbáld meg – mondta az edző.

– Tibi bácsi! Jöjjön, a konyhás néni beszélni akar önnel – szólt közbe Rita. Az edző sóhajtott egyet. – Ott várja hátul – hadonászott a lány.

– Köszönöm – válaszolt Tibi bácsi, és elindult a pult mögötti ajtó felé. Akik eddig minket bámultak, csendben folytatták az evést. Zoli láthatóan igyekezett belapátolni, ami beléfért – igaz, Tibi bácsi sokat settenkedett a környékünkön, akiről köztudott volt, hogy nem szereti, ha a tányérunkon hagyjuk a falatokat. Egyszerre Rita jelent meg az asztalunknál, egy alacsony, gyérhajú fiúcska kezét fogta, akit a délutáni edzésen láttam együtt futni az élmezőnnyel.

– Srácok. Ő itt Feri. Új, mint ti, elkélne neki a társaság. Csatlakozhat hozzátok? – kérdezte Rita, miközben Zolikára nézett. Amikor a lány hozzászólt, szegény hülyének kiesett egy húsdarab a szájából.

– Naná! – vágtam rá, és arrébb csusszantam, hogy a kissrác elférjen mellettünk. Közben Zoli még erőteljesebb lapátolásba kezdett a kanalával. Tibi bácsi közeledett.

– Nem volt ott a konyhás nő. Ki mondta, hogy keres? – kérdezte az edző bá Ritától, amikor visszaért.

– Én úgy láttam, ott van. Azért szóltam – mondta a lány. Tibi bácsi fejcsóválás közepette megveregette a segédje vállát.

– Ha edző akarsz lenni, meg kell tanulnod, és meg kell tanítanod a keménységet – mondta.

A lány félszegen bólogatott. Aztán A toronymagas férfi lenézett Zolikára.

– Megvolt a tíz kanál? – kérdezte.

– Még van kettő – motyogta kisbarátom.

– Akkor hajrá. A többieknek is – vetette oda az edző, majd Ritával együtt visszamentek a helyükre. Ekkor volt időm jobban szemügyre venni újdonsült barátunkat. Meglepődve állapítottam meg, hogy nem a mobiltelefonját hozta a vacsorához, hanem egy könyvet. A Kinizsit.

– Hogyhogy ezt olvasod? – kérdeztem tőle.

– Talán, mert kötelező? – nézett fel a lapokból.

– Úgy értem, miért itt?

– Ahogy az edzőnő mondta, nincs társaságom – felelte, bólintottam, majd kanalaztam néhányat a tányéromból, mert Tibi bácsi az asztalunk felé settenkedett.

– Szóval új vagy itt? – kérdeztem aztán Feritől néhány percnyi kínos csend után.

– Ebben a csapatban igen, a futásban nem – válaszolta.

– Ez mit jelent? – kérdeztem, de mire válaszolhatott volna, hangos röhögcsélésre figyeltünk fel, ami az étterem azon részéről érkezett, ahol a csajok ettek, köztük a mi szomszédaink is.

– Beszélgessünk velük ma este? – böktem meg Zolit a zajforrás felé mutatva.

– Nem hiszem, hogy erőltetni kellene – mondta rezzenéstelen arccal. Feri csak mosolygott.

Ekkor a lányok asztalánál széktologatás vette kezdetét, szinte fájt a linóleumon csúszó gumi hangja, pedig csupán annyi történt, hogy a hercegnőcskék fölálltak az asztal mellől, és visszatették az ülőalkalmatosságokat. Szótlanul vártuk, hogy elsétáljanak mellettünk. Amikor megláttak minket, megálltak. Azt hittem megint engem vesznek elő, de meglepetésemre Feri lett a célpontjuk.

– Te aztán nagyon jó tanuló lehetsz, Ferike, ha még a szünetben is magolsz! – Mivel a fiú nem reagált, a vörös lehajolt hozzá és felemelte a könyvet.

– A Kinizsit olvassa – mondta a barátnőjének.

– Azon már rég túl vagyunk, ugye, Lujzi? Júliusban befejeztük mind a ketten – mondta a szöszke.

– Úgy látszik, alaposan le vagy maradva, Ferike – reagált a vörös. A fiú nagyot sóhajtott, aztán visszaemelte maga elé a könyvet, hogy továbbolvasson. A lányok megvető pillantással intéztek el minket Zolival, majd pillanatokkal később már föl is szívódtak.

– Mit csináljunk este? – kérdezte Lujzi barátnőjét, mielőtt továbbálltak volna.

– Menjünk ki a kertbe, láttam egy játszóteret, megmutatom a cigánykerekemet! – válaszolt a szőke, majd magunkra hagytak minket.

– Te honnan ismered ezeket a csajokat? – kérdeztem Ferit, aki épp készült elbújni a könyve mögött.

– Esetleg a futóedzésről? – húzta föl a szemöldökét.

– Azt gondoltam, de ma találkoztam velük először. Korábban sosem láttam őket Te sem, ugye, Zoli? – Szótlan barátom a fejét rázta. Feri sztoikusan az ölébe engedte a könyvet.

– Két csoport van. Az egyik Tibi bácsié, a másik Ottó báé. Mi Ottó bácsihoz járunk hétfőn, szerdán, szombaton, ti meg Tibi bácsihoz kedden, csütörtökön és pénteken. Bambán helyeseltem. – Na, ezért nem találkoztunk eddig – magyarázta Feri, és visszaemelte a könyvet szemmagasságba.

– És mi van a csajokkal? – kérdeztem gyorsan, mielőtt újra eltűnt volna a borító mögött.

– Ők is odajárnak. A magas vöröset Lujzinak hívják, az alacsony szőkét Szofinak. Ennyit tudok – magyarázta. Egy darabig ütemesen bólogattam, mint plüsskutya a hátsó szélvédőn.

– Te melyik házban vagy? – kérdeztem Ferit.

– A tizenkettesben – válaszolta, majd újra a könyvbe burkolódzott volna.

– Mi a tizennyolcban – mondtam rövid várakozás után. Aztán Zolikát bámultam, ahogy küzd a főzelékkel.

– Befejezed takarodóig vagy ez lesz a reggeli is? – kérdeztem tőle. A tányérra görnyedve evett, mintha attól félne, hogy valaki elrabolja tőle a kaját.

– Lát Tibi bácsi? – suttogta.

– Atyaég tesó, fogd meg a tálcát, vidd oda a konyhásnéninek, aztán menjünk. Senki nem fogja ellenőrizni – csaptam az asztalra.

– Kösz, hogy fölhívod rám a figyelmet – morogta kisbarátom, majd fölállt és összegörnyedve a kiadóablakhoz somfordált, ahonnan az ételeket kaptuk, majd ugyanolyan lassan sétált visszafele.

– Látod, nem volt olyan nehéz – mondtam, amikor leült. Annyira koncentráltam Zolira, hogy csak ekkor vettem észre, hogy Feri eltűnt mellőlem. – Na, húzzunk innen – nyögtem. Amikor bementünk a szobába, füleltem, vajon a lányok a másik oldalon vannak -e? Nem hallottam semmit. Biztos tornázni mentek, ahogy a vacsoránál mondták, gondoltam. Zoli hátára feküdt az ágyban és a telefonját nyomkodta, néha pityergett kicsit.

– Remélem nem gondolod, hogy minden este a szobában fogunk dekkolni – vetettem oda, vállat vont. Néztem őt és eszembe jutottak anyukája szavai, amiket a fülembe súgott az állomáson, mielőtt elindultunk volna. Vigyázz Zozira, kérlek. Tudom, hogy te vagy a vagányabb kettőtök közül, azért bízom benned. Aztán mintha megérezte volna, hívta is kisbarátomat. Az nyomban fölvette.

– Haza akarok menni… – suttogta Zoli pityeregve, de így is meghallottam. Aztán féltucat ühüm következett, melyet kósza bólogatások kísértek Zolika részéről. – Holnap mindenképp hívlak – búcsúzott aztán Zoli anyukájától. A végén jól hallhatón elcsuklott a hangja. Valamelyest sajnáltam őt, de közben kiborított a bénasága, hogy lehet egy fiú ennyire gyenge? Gondolataimat anyám zavarta meg a telefonjával.

– Miért nem szóltál, hogy ott vagytok? – dorgált meg azonnal.

– Dolgom volt.

– És hogy vagy?

– Szétnyomta a vállamat a hülye táska, amit rám sóztál – válaszoltam.

– Nem jó dolgomban adtam. Csak olyat tettem bele, ami fontos lehet. Higgy az öregnek.

– Gondolom…Lélegezni se tudnék nélkülük. – mondtam, aztán jöttek a szokásos unalmas kérdések, milyen a szállás, jó, hányan vagyunk egy szobában, ketten, milyen volt a vacsora, szar, rendesen ettem -e, kit érdekel.

– Látom nem akarsz velem beszélni – mondta végül bánatosan anyám. Tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de képtelen voltam egyetlen szót is kiejteni a számon. – Akkor jó éjszakát nektek – mondta.

– Jó éjt – vágtam rá sietve, de addigra letette a telefont.

 

Olvasd el a harmadik fejezetet.