Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

IV. rész.

Az étteremsoron tolongtak az emberek, többségében felnőttek, így hamar föltűnővé váltunk. Ráadásul minden toronymagas alakban Tibi bácsit véltem felfedezni, ezért a tó mellé húzódtunk, ahol gyérebbnek bizonyult a forgalom. Az egyébként szívmelengető környezet a távolban a tatai vár megvilágított falaival pompás látványt nyújtott, az örömre azonban nem volt okunk.

– Mi legyen? – kérdezte Lujzi, aztán mindannyian rám meredtek. Tőlem várták a megoldást, mégis csak én számítottam Zolika legjobb barátjának.

– Nem ér annyit Zoli, hogy elmeszeljenek miatta Tibi bácsiék – mondtam. A többiek elszánt tekintete hamar búskomorrá vált a csalódottságtól. Lujzi a fejét csóválta bánatában.

– A barátságot is eldobod, mint a palackot az út szélén? – kérdezte lebiggyesztett szájjal. Egy ideig üres szemekkel bámultak rám, mint anyám, amikor rosszjegyet kapok a suliban és lehord miatta. Feri a tóba futó stég korlátjának támaszkodott és egykedvűen piszkálta az orrát.

– Mégis, hogy találhatnánk meg egy csövest ebben a ramazúriban? – tártam szét a karom.

– Legtöbbször a vár mögött dekkolnak – szólalt meg mögöttem valaki. Amikor hátra fordultam a biciklikölcsönzőt pillantottam meg, ahol húsz év körüli barnabőrű fiú rendezgette a kerékpárokat, és szerencsénkre nem volt rest munka közben segíteni nekünk.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Szofi gyanakvón.

– Nem kötelező hinnetek nekem, elvégre csak öt év vagyok itt minden nyáron – vonta meg a vállát a srác, majd lehajolt, hogy a küllőknél egymáshoz kötözze a bringákat. Visszafordultam a többiek felé, majd néhány lépést arrébb sétáltunk. Megálltunk a stég mellett. Feri a várat bámulta, a lányok pedig engem. Szofi legszívesebben maga húzta volna ki a nyelvem a számból, csak mondjak már igent az indulásra.

– Kockázatosnak tűnik – szólaltam meg végül. Lujzi az órájára nézett.

– Figyeljetek emberek. Fél nyolc van. Egy óra alatt megjárjuk. Futók vagyunk, ha belehúzunk, hamarabb túlleszünk rajta. És még akkor is lesz másfél óránk takarodóig.

– És ha besötétedik? – kérdezte Feri, miután felénk fordult.

– Van világítás a tó mellett, és a telefonomat is használhatjuk – mondtam, miközben előkaptam a mobilomat a zsebemből.

– Elhoztad? – kérdezték a többiek kikerekedett szemekkel.
Bólintottam. Tudtam, én fújtam Zolira, amiért el akarta tenni a sajátját, és még Tibi bácsi is megtiltotta, hogy használjuk.

– A vészhelyzet. Az vészhelyzet – válaszoltam. Lujzi a fejét csóválta.

– Menjünk – harsogott az estében Szofi, és az aszfaltos úton megindultunk a vár felé. Kocogók, családi bringások, kutyasétáltatók között vezetett az utunk. Balunkon a tó lágy hullámai, jobbunkon csónakházak és közepes felszereltségű hotelek váltakoztak. Néhány száz méter után Szofi Feri mellé csapódott, és soha véget nem érő mondatatival fárasztotta, én pedig Lujzit kaptam párnak. Ő valamelyest csendesebb volt.

– Mekkora mák, hogy futók vagyunk. Meg se kottyan majd ez a három kilométer.

– Én utálok futni – válaszoltam. A vörös lány láthatóan újra csalódott bennem.

– Akkor minek vagy itt? – kérdezte.

– Zolika az oka. Nem tartotta a száját.

– Csináljak úgy, mintha érteném? – húzta össze a szemöldökét Lujzi. Miután a következő kerékpározó csapat is elhaladt köztünk, és újra egymás mellett sétáltunk úgy döntöttem, beavatom a részletekbe.

– Mindig jóban voltunk Zolikával. Néhány utcányira lakunk egymástól. A szüleink is jóban vannak.

– És?

– Az övéi elváltak, ezért az anyja még a korábbinál is jobban elkényezteti. Zolika mindenben a legügyesebb, a legokosabb, így aztán amikor a szüleink pár hónapja kitalálták, hogy járjunk el sportolni, a futás lett a kiválasztott, mert mindig Zolika volt a leggyorsabb tesiórán, ha iskolakört kellett futni.

– Nekem is elváltak a szüleim, mégse dicsérnek folyton – mondta Lujzi egyetértőn.

– Azért ilyen nyámnyila Zolika, hogy egy napot se bír ki az anyja nélkül – mondtam. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy mire legközelebb a vár felé pillantottam, már egészen közelinek látszott.

– Szerintem jó dolog futni – kapcsolódott be a beszélgetésbe Feri mögöttünk, némiképp megszabadulva Szofi folytonos csacsogásától. – Az én őseim már kiskoromtól vittek sportolni. Apám teniszezett, anyám úszott. Nem telt el hétvége mozgás nélkül.

– Mi túrázni szoktunk. Apám megígérte, hogy jövőre megcsináljuk a Kék túrát, persze több részletben – szólt aztán Szofi, de nem folytatta, mert elvonta figyelmét egy bronzszőrű vizsla, aki a gazdája próbálkozásai ellenére berontott közénk és a lábunknak dörgölőzve kikövetelte a simogatásokat, miközben kemény farkával csapkodott örömében. A lányok sikongattak, a kutya pedig lubickolt a játékban. Amikor aztán utunkra engedett és kellő tempóra váltottunk, a vár karnyújtásnyira látszott. A tóból nőtt ki, mint egy hatalmas makett. A lányok előre szaladtak, mi utánuk, föl a váron átvezető járdán. Szlalomoztunk a járókelők, bringások között. A vár közepe táján értük őket utol. Elkaptam Lujzi vállát, hogy megállítsam. Megfogta a kezem, hogy eltartson magától. Pörögni kezdtünk, mintha táncoltunk volna a koraestében. Amikor úgy jött ki a lépés, hogy a szeplős lány a tó felé fordult, egyszeriben lefékezte a mozdulatát.

– Azta – tört föl belőle. Elengedte a kezem és lassan odasétált a korláthoz. Megfordultam, és engem is fejbe kólintott a látvány. A csendes tavat körülölelte az erdő. Szemben a messzi távolban is csak fákat láttam. Tőlük balra fények pislákoltak.

– Ott a szállásunk – mutattam Lujzinak. Időközben Szofiék is mellénk csapódtak, hogy gyönyörködjenek a tájban.

– Nyomjunk már egy szelfit – lelkendezett Szofi. Mivel nekem volt a leghosszabb karom, és az egyetlen telefon is az enyém volt, én tartottam a mobilt. Megpróbáltam olyan hosszúra nyújtani a kezem, amennyire csak tudtam, és úgy ügyeskedni a hüvelykujjammal, hogy valahogy megnyomjam a fényképező gombot.

– Sikerült – fújtattam, miután kattant a készülék.

– Jó lett – mondta Feri egykedvűen, amikor megmutattam a többieknek az eredményt.

– Rohadtul. Én vagyok a tavi szörny – fanyalgott Szofi.

– Én meg az ikertesója – vágta rá Lujzi.

– Akkor menjen még egy? – kérdeztem kényszeredett mosollyal.

– Előbb ezt töröld ki – Erősködötek a lányok. Úgy tettem, mintha teljesítettem volna a kérésüket, aztán újabb képet lőttünk.

Aztán még egyet.

És még egyet…

– Nem akarok ünneprontó lenni, de haladnunk kéne. A vár megvár, de Zoli nem – szólalt meg aztán Feri, és előre mutatott egy lépcsősor irányába. – Szerintem erről beszélhetett a bringa kölcsönzős, itt lehet lemenni a vár mögé – Nyeltem egyet. Tudtam, hogy bátran kellene viselkednem, de a szürkület, ami lassan leereszkedett a környékre teljes sötétségnek tűnt, ha arra gondoltam, a várfok alatt hajléktalanokkal találkozhatunk.

– Túró Rudi van a gatyátokban bénák? – csattant fel Szofi és Lujzival karöltve megindultak a lépcső irányába Összenéztünk Ferivel, tudtuk, nincs választásunk. Követtük a lányokat lefelé. A járókelők beszédének zaja hamarosan távolba tűnt, miközben a várfalhoz simulva közeledtünk a sikátorrész felé. Ahogy elértük a várfok alját, a legelöl haladó Szofi megtorpant.

– Csitt – suttogta mutatóujját a szája elé téve. Aztán óvatosan kidugta a fejét a fal mögé. Majd gyorsan visszahúzta. – Itt vannak a csövik – suttogta. Lakatot tettünk a szánkra, így hallottuk, miről beszélnek.

– Nyomorult turisták nem képesek benyúlni a zsebükbe, hogy adjanak egy kis aprót. Persze a fagyiért sorba állnak. Tömik a pofájukba – sopánkodott az egyik.

– Ne sírjon a szád, igyál inkább – vágott vissza a társa könnyedén. Néhány pillanatnyi csönd következett.

– Éhen fogok halni, még egy kölköt se tudtam lehúzni – folytatta az első.

– Fogd be és igyál. Mondtam, hogy ne koslass a tábor fele. Még elkapnak.

– Mit okoskodsz nekem te…Egy gyerek majdnem egy százast.

– A majdnem az nem igen – szólt a másik.

Újra csönd honolt.

– Te. Bonyolultabb vagy, mint az ex asszony – szólalt meg aztán az egyik férfi.

– Kaptál pénzt a gyerektől vagy nem?

– Nem kaptam – emelte fel a hangját egyikük, majd mozgás hallatszott. Mintha fölállt volna ültő helyéből. Összerezzentünk. – Mert telefonálni akart a kölök. Azt mondta. Ki a pokol akar érmével telefonálni manapság? Ez a huszonegyedik század.

– Letoltad a kölyköt remélem.

– Naná. Utánamentem majdnem az éttermekig, aztán úgy ráijesztettem a hülyére, hogy berohant az erődbe. Annyira beszart, hogy nem a tábor felé futott, hanem be a bokrok közé – mondta, aztán röhögni kezdett. Szofi arca felvillanyozódott. Hüvelykujjunkat felfelé emelve jeleztük, hogy minden rendben, és akár indulhatnánk is tovább, ekkor azonban a szőkeség mögött a szakadt külsejű férfi tűnt föl. Szofi nem láthatta a fickót, csak a mi kétségbeesett arcunkat.

– Vigyázz! – kiáltotta Feri, mert a férfi a lányok felé nyúlt. Először Szofit vette célba, de Feri odaugrott, és maga felé rántotta a lányt, én Lujzi után kaptam, aki lecövekelt az ijedtségtől. Fölrohantunk a lépcsőn, vissza a vár sétálórészére. A járókelők közé robbantunk, én kishíján föllöktem egy kerékpárost.

– Meg vagy húzatva öcsi?! – kiabált utánam. Addig futottunk, amíg el nem hagytuk a várat. Igaz épp a másik oldalán voltunk, mint ahonnan jöttünk, de a menekülésen kívül más nem lebegett a szemünk előtt.

– Mindenki megvan? – lihegte Feri. Hüvelykujjamat az ég felé emeltem, majd a térdemre támaszkodva igyekeztem mihamarabb kifújni magam.

– Én megmondtam, hogy hasznos futóedzésre járni – kurjantott Lujzi, aztán elpityeredett. Szőke barátnője odaszaladt hozzá, és vigasztalásképp megsimogatta a hátát, de nem kellett sokáig istápolnia Lujzit, a vörös lány elszánt tekintete hamar visszaköltözött szeplős arcára.

– Mi a terv? – kérdezte Szofi.

– Egyet tudok, ne a vár felé menjünk – szögezte le Feri. Erre mindnyájan bólintottunk.

– Akkor csakis az erdő marad – mondtam, majd a telefonomon ellenőriztem az időt. – Nyolc óra tíz van. Lassan besötétedik.

– Arra kel mennünk, nincs mese – mutattak a lányok az erdei út irányába. – Úgy visszajutunk a táborba.

– Igazuk van, erre szoktunk edzeni – erősködött Feri miközben többször végigsimított gyérstílusú haján. Láttam rajta, hogy kiborult, de nem tudtam segíteni neki, lefoglalt, hogy magamat kordában tartsam.

– Számoljunk már emberek – mondta Szofi tüzesen. – A tó kör összesen hét kilométer. Ezt tudjuk a futás miatt. Hol lehetünk most? – tűnődött és a túlpartot szemlélte, hátha meglátja a táborhelyünket.

– Szerintem kb. a felénél – mondtam bizonytalanul.

– Optimista vagy – hűtött le Feri, aztán leguggolt, felkapott egy vékonyabb gallyat és félkörös mozdulattal söprögette a földre hullott leveleket és apró kavicsokat. A lányok egy közeli padra ültek le néhány lépésnyire, majd a tó felé révedtek.

– Mi lesz Zolikával? – szólalt meg Szofi.

– Jelenleg ő a legkisebb problémánk – torkoltam le, amivel láthatóan megbántottam, mert teátrális mozdulattal felhúzta az orrát.

– A csöves azt mondta, hogy a gyerek befutott az erdőbe. Ha Zoliról beszélt, akkor annyi biztos, hogy a tábor fele nem jött, mert találkoztunk volna vele, amikor kiszöktünk az éttermek irányába – összegzett Feri, aztán fölegyenesedett, és a tóba hajította a gallyat. Az ágacska repült, akár a frizbi, majd öblös csobbanással csapódott a vízbe.

– Lehet, hogy ő is a körön van – kurjantott Lujzi.

–  Ha, lehet és társai, ezekkel nem megyünk semmire. Már magunkért kell aggódnunk. Induljunk vissza most, mert ha besötétedik, végünk – csattantam föl.

– Szerintem fussunk – mondta Lujzi, amikor föltápászkodtak Szofival a pad kényelmesnek mondható ülőkéjéről.

– Igaza van – szólalt meg Feri –, innen huszonöt perc alatt értem vissza a táborba az edzésen.

– Akkor világosabb volt – hűtöttem le.

– Jó, akkor legyen harmincöt. Akkor is visszaérünk kilenc előtt, és a takarodóig is marad időnk.

– Irigylem a lelkesedésedet – mondtam. Kocogni kezdtünk, de mintegy ötszáz méterre juthattunk a vártól. Eltűntek az utcai lámpák, az erdőbe vezetett az út.

– Basszus, nem látok semmit – sopánkodott Lujzi. Megálltunk. A vörös lány szorosan mögém húzódott. Szofi pedig Feribe karolt.

– Van egy ötletem – kurjantottam. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam rajta a zseblámpa funkciót. Ahogy előrefordítottam, a fák között vezető földes út újra ismerősnek látszott. – Gyerünk – mondtam. Én mentem elől, Feri leghátul, a lányok pedig közöttünk. Összehangoltuk a lépteinket. A futást nem kockáztattuk a kisebb sziklák, göröngyök vagy épp az utat félig elfoglaló farönkök miatt. Megfontoltan értünk talajt, mintha tojások között tapostunk volna. Minden gallyreccsenésre, a faágakon futó mókustappancsok topogására, bozótok zörrenésére összerezzentünk. A lányok pedig menetrendszerűen sikoltottak. Így haladtunk, amíg bele nem botlottam egy kisebb sziklába. Néhány lépés után visszanyertem az egyensúlyom. A lábujjamon a köröm ellenben pokolian fájt.

– Az lesz a legszebb, ha Zolika a táborban van, amíg mi itt szívunk. Látom, ahogy fekszik az ágyon és siratja magát. Brühühü. Jaj, de hiányzik anyukám.

– Hagyd abba Csabi, ezzel nem segítesz – dorgált meg Lujzi.

– Akkor is igazam van. Ha az a lúzer ott lesz a szobában, mire visszaérünk, kinyírom.

– Tényleg nyugodjál le – csitított Feri is. Egy darabig szótlanul sétáltunk, de amint úgy tűnt valami mozog a fák között, újrakezdtem.

– Minek jöttem el ebbe a hülye táborba? A Balatonon kéne lennem anyámékkal – szitkozódtam.

– Legalább nem lazsálsz a nyáron, és elég gyors leszel ahhoz, hogy elmenekülj, ha mondjuk egy rossz arcú csöves kerget – válaszolt Szofi.

– Attól még utálok sportolni, túrázni. A fedettpályás távolba nézés. Na, az a nekem való. Abban jó vagyok – mondtam.

– Akkor minek jöttél? – kérdezte a szőke lány szemrehányón.

– Hagyd Szofi – szólalt meg Lujzi –, kár szenvedni vele. Azzal büszkélkedik, hogy szemetel.

– Még mindig azon a nyomorult palackon vagy kiakadva? Egy flakon, na bumm – mérgelődtem, és szaporábban szedtem a lábamat. A többiek szorosan a nyomomba léptek, a zseblámpa fénye cikázott az úton a lendülettől.

– Apám ezért rendesen kiakadna, ha hallaná – mondta Lujzi.

– De nem hallja. Ennyi. Pont. Vége – csitította Szofi csípős nyelvű barátnőjét.

– Nagy a szátok, de azt elfelejtitek, hogy egyedül nálam van telefon, nélkülem végetek van, mint a botnak. Cammoghattok a sötétben.

– Te meg azt felejted el Csabika, hogy mindannyian gyorsabbak vagyunk nálad – torkollt le Lujzi. Épp visszaszóltam volna, amikor a zseblámpa fénye egy útelágazást világított meg. A bal és a jobboldali utacskát hatalmas tölgy választotta el egymástól. Törzsét talán négyen sem értük volna át. A bal oldali úton egy fahíd vezetett tovább, ami egy kiszáradt medrű patak felett húzódott, a jobb oldali út kissé emelkedni látszott és jóval szűkebbnek tűnt annál, mint amelyiken eddig haladtunk.

– Most merre? – kérdeztem, majd sóhajtottam egyet. Szorosan egymás mellé álltunk, és felváltva vakartuk a fejünket.

– Elvileg erre is futottunk – szögezte le Feri.

– Akkor világos volt nagyokos – mondtam.

Ekkor, mintha forgószél kavarta volna föl mögöttünk a talajt. Gallyak reccsentek, kurjantás hallatszott. Megfordultunk. Száguldó fénypont tartott felénk.

– Vigyázz! – harsantam fel. Azonnal szétugrottunk. Ki erre, ki arra, hogy ne üssön el bennünket a sebesen mozgó valami. Én az út menti bokorban kötöttem ki, Feri a legközelebbi fa mögé bújt, a lányok pedig a kiszáradt patakmederbe ugrottak.

 

Olvasd el az ötödik fejezetet. 

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

III. rész.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki le sem feküdt. Az ágyam keményebb volt, mint egy kiképzőtiszt, de amikor Zolikára néztem, megnyugodtam. Nála csak jobban nézhetek ki, gondoltam. Őt ugyanis kaszting nélkül beválogatták volna hullának bármelyik krimibe. Éktelen sikítás vágta ketté a fülemet, aztán kivágódott a lányok szobájának ajtaja. Hiába volt a miénk csukva, így a fejemben dübörgött a hang. Kizúdultak Lujziék a faház elé, csiripelésükre a halottak is életre keltek. A telefonomra pillantottam.

– Azt a jó… – haraptam el a mondatot, amikor megláttam, hogy tíz perc múlva hét óra.

– Elkésünk tesó! – ugrottam ki az ágyból. Zoli is fölpattant. Mindketten megszédültünk a hirtelen helyzetváltoztatástól. Magunkra kaptuk az előző nap használt ruhánkat, bedezodoroztuk magunkat, és rohantunk a találkozóhelyre. Vagyis rohantunk volna, ugyanis a faház ajtaja zárva volt.

– Beragadt? – kérdezte Zoli, miközben ráncigáltam a kilincset.

– Nem tudom – válaszoltam és folytattam az erőlködést.

– Húzd erősebben!

– Azt hittem gyengén kell csinálni – válaszoltam gúnyosan. Aztán néhány próbálkozás után fölhagytam vele. – Próbáld meg te – mondtam nyakigláb barátomnak. Ő is nekirugaszkodott. Egész testsúlyával húzta az ajtót.

– Szerintem bezárták – lihegte. Egymásra néztünk, és úgy tűnt, ugyanarra gondolunk.

– Másszunk ki az ablakon – mondtuk egyszerre. Visszaszaladtunk a szobába, kitártuk az ablakot, ami éppenséggel a központi találkozóhely felé nézett, és óvatosan kimásztunk rajta.

– Nézzétek azt a két jómadarat – kiabált Tibi bácsi, mire mindenki felénk fordult és azonnal hahotázni kezdtek. Főleg akkor, amikor Zoli nem fogott talajt rendesen, és némi egy lábon ugrálás után elterült a földön. Miután föltápászkodott odasiettünk a többiekhez.

– Ez sajnos három perc késés – mondta Tibi bácsi, miután ránézett az órájára.

– De nem tudtuk…

– Nem érdekelnek a kifogások – hűtött le az edző. Aztán az étterem felé vettük az irányt. Séta közben elkaptam Lujzi pillantását, aztán ahogy összenevetnek Szofival. Amikor odanéztem úgy tettek, mintha máson szórakoznának. Eljátszottuk néhányszor. Mire az étkezdéhez értünk, kellőképpen ideges voltam. Úgy helyezkedtem, hogy a menzán mögéjük álljak a sorban.

– Rajtam nevetgéltek? – kérdeztem a vöröshajú Lujzitól.

– Valaki nagyon sokat képzel magáról – mondta barátnőjének, és újra felnevettek.

– Pedig a szerénység kulcskérdés – tette hozzá Szofi és fölemelte, majd meglobogtatta a faházunk kulcsát. Villany gyúlt az agyamban.

– Ti zártatok be minket – csattantam föl. A két lány vállat vont. Csak sejtelmes mosolyuk árulta el őket. – Ezt nem ússzátok meg. Elmondom Tibi bácsinak.

– Sok sikert Csabibabi. Biztos hisz neked az edző a kócos haveroddal együtt – nevetgélt Lujzi, aztán elvették a reggelijüket, és a tőlünk legtávolabb, ám Tibi bácsihoz és segédedzőjéhez kifejezetten közel eső asztalhoz ültek el.

– Ezt visszakapjátok – morogtam magamban, miközben zsemlével tömtem a számat. Zolika taktikusan csak annyi ételt tett a tányérjára, amennyit biztosan elfogyasztott, így Tibi bácsi nem tuszkolta belé a maradékot. Gyorsan végeztünk a reggelivel, majd visszacammogtunk a házba. Megvártuk, amíg Lujziék odaérnek, tekintve náluk volt a kulcs. A kis ördögök láthatóan vidámnak tűntek, és elégedetten nyugtázták, hogy a csínyük betalált. Az edzésig hátralévő két órában azon tűnődtem, vajon hogyan vehetnék revansot rajtuk. Zolikát hibába vontam volna be a gondolataimba, őt lefoglalta, hogy anyukája miatt a sebeit nyalogassa. Amikor azonban az edzésre került a sor, fölpattant az ágyból és morcos szemöldökkel a távolba révedt, mintha egy láthatatlan embert figyelt volna méterekkel maga előtt. Tíz óra helyett kilenc negyvenhétre kiértünk a találkozóhelyre, nehogy Lujziék megint a bolondját járassák velünk. Ahogy leültünk a fapadokra, a hátrább eső faházak egyikéből gyérhajú fiúcska tűnt elő és feldúlt arccal közelített a találkozópontra, ahol egyre nagyobb tömegben gyűltek a népek.

– Nem az a srác futott le téged majdnem tegnap? – böktem meg Zolit. Magába roskadt barátom összegörnyedve ücsörgött, mint akinek hascsikarása van, ám ekkor kiegyenesedett, hogy megnézze magának ellenfelét.

– De. És ő ült mellettünk tegnap a vacsoránál is – mondta egykedvűen.

– Híresen jó az arcmemóriám tesó – állapítottam meg. – Aztán ne engedd, hogy elverjen – súgtam, hogy minél inkább cukkoljam befolyásolható haveromat. Ő vállat vont, de a szemében vörös lánggal lobogott a versenyszellem. Hamarosan csatlakoztak a nagyok szépen gyarapodó társaságunkhoz, majd megjelent Lujzi és Szofi is. Hányaveti pillantást intéztem feléjük, aztán föltűnt Tibi bácsi és csinos segítője, Rita.

– A délelőtti menü egy Öreg – tó kör. Hét és fél kilométer. Nincs finomkodás, ez verseny. De senki ne sérüljön meg – adta ki az utasítást az edzőpáros, majd könnyű tempójú bemelegítő futás következett, amit megspékeltünk tíz percnyi nyújtással. Nem maradt más hátra, mintsem, hogy nagyjából korcsoportokra bontva nekiinduljunk a körnek. Először mi, kicsik következtünk, a nagyokat tíz perccel utánunk indították. Egymásra néztünk Zolival, láttam, hogy mindent belead majd. Ugyanez tükröződött a föltűnően alacsony és majdnem csupaszfejű másik fiúcska arcán is. A többiek nem tűntek veszélyesnek, legalábbis Zolira nézve. Én annak is örültem volna, ha tudom, biztosan visszaérek.

– Vigyázz…ha jön a vonat – harsant Tibi bácsi mellettem. Összerezzentem hangja erejétől. – Rajt – kiáltotta. Nekiiramodtunk, mintha nem lenne holnap. – Ésszel a jóéletbe! – üvöltött az edző, de ezt már távolabbról hallottuk. Az aszfaltos útról hamar átértünk a kirándulószakaszra, így óvatosabb tempóra váltottam. Zoli és Feri hamar tudtunkra adta, mi többiek csak epizódszerephez juthatunk mellettük vagy inkább mögöttük. A köztünk lévő távolság ugyanis minden lépésnél rohamosan növekedett. Nagyjából egy kilométernél járhattunk, ahol a földútból egy vastag gyökér kapaszkodott az ég felé. Feri ezt hamarább észlelte, mint szegény Zoli. Belépett a barátom elé, hogy ne kockáztassa az elesést, ezzel meglökte szegényt, aki ingerülten lefékezett, majd balról igyekezett megkerülni a fiút. Sikerült is volna neki, de a lába beakadt a kiálló gyökérbe, és pillanatok múlva porfelhőt kavarva elterült a földön, miután gördült néhányat az oldalán. Mire utolértem, föltápászkodott.

– Jól vagy? – kérdeztem lihegve.

– Nincs baj – nyögte, majd letörölte a karjáról a leveleket és gallymaradványokat. Bíborvörös vér csorgott az alkarján tátongó seben.

– Inkább állj meg – mondtam, de meg se hallotta. Mintha gólyalábakon lépkedett volna, fél perc múlva újra akkorára növelte az előnyét hozzám képest, mint az esés előtt és megint a gyérhajú fiúcska hátsójában futott. Mire a várhoz értünk, ami nagyjából a féltávot jelentette szem elől vesztettem őket. Addigra már hidegen hagyott a két fiú vetélkedése, lefoglalt, hogy teljesítsem a távot. Átfutottam a váron a tó tábor felőli oldalára, és már csak a visszautat kellett megtennem, amely egy aszfalttal borított sétányon át vezetett enyhe kacskaringóban. Jobb oldalamon a víz, balomon házak, mögöttük a főúttal, ahol az autók közlekedtek. A napmelegétől kitikkadt a szám, de éreztem, jó tempóban haladok, ráadásul a fűzfák biztosítottak némi árnyékot a melegben. A környék csendesnek bizonyult, többnyire hallottam a lihegésemet. Bár néha elhaladt mellettem egy biciklis vagy épp szembe jött egy békésen sétálgató család, akik teljes szélességében elfoglalták az utat, és nem akarództak helyet adni, ezért kénytelen voltam kitérni a partmenti füves területre, ahol néhány napozó testi épségét veszélyeztettem. Amikor elértem az étteremsort, amelyen a vasútállomásról a táborba tartó utunk során haladtunk át, tudtam, hogy közel a cél. Amennyire bírtam, gyorsítottam. Két hosszabb kanyar következett, majd megláttam Tibi bácsiékat. Nyomtam egy hajrát, hogy lássák, mennyire igyekszem, aztán befutottam eléjük.

– Remek volt Csabikám! – dicsért meg az edző. A térdemre támaszkodva lihegtem vízért rebegve. Rita hozott nekem. Mohón kortyoltam a kulacsból, amikor föltűnt előttem Zoli. Összecsaptuk a tenyerünket.

– Király voltál – lihegtem.

– Te is – mondta jóval nyugodtabb légzéssel. Látszott, hogy percek óta a célban van.

– És megverted? – kérdeztem a gyérhajú kisfickó felé biccentve, aki tőlünk távolabb guggolva pihent.

– Lehajráztam a végén – mosolyogott Zolika.

*

Ebéd után csendespihenő következett. Egyikhez se fülledt a fogam. Se a csendhez, se a pihenőhöz, pedig a délelőtti tó kör rendesen kivett belőlem. Amint nem futásról volt szó, Zoli bezárkózott, így egyedül kellett megküzdenem a két és félórás semmittevéssel. A mobilommal igyekeztem lefoglalni magam, de hiába kattintottam a kedvenc gamerem élő adására a szomszédban hangoskodó Lujziék miatt arra sem tudtam koncentrálni. Kicsivel később elcsendesedtek, és bennem fölerősödött a késztetés, hogy megleckéztessem őket a reggeli akciójuk után. De mi lenne a jó, gondolkodtam. Bezárni nem tudtam őket, nem volt nálam kulcs, belopódzni is lehetetlennek látszott hozzájuk. Aztán eszembe jutott a megoldás. Emlékeztem egy mobilalkalmazásra, amelyet az egyik osztálytársam mutatott. Horrorfilmekből vett legijesztőbb hangok gyűjteménye. Igen, ez jó lesz, villant be a gondolat. Rövid keresés után megtaláltam a programot, gyorsan letöltöttem és kikerestem a legrémisztőbbet. Fölkeltem az ágyból és odalopakodtam a szobájuk ajtajához. Hallgatóztam egy darabig, még piszmogás sem szűrődött ki. Lehajoltam a küszöbhöz és kaparászni kezdtem az ujjaimmal. Még mindig csend honolt. Kisurrantam a bejárati ajtón, és miután körülnéztem a terepen, balra fordultam, ahol a lányok ablaka volt. Bíztam benne, hogy a hőség miatt nyitva tartják. Szerencsére így volt. Odalopództam a párkányhoz fölhangosítottam a telefon hangerejét, és beállítottam az alkalmazást, hogy már csak egy gombot kelljen megnyomnom, és akcióba lendüljön a dermesztő hangorkán. Fölemeltem a mobilom, és ráklikkeltem a gombra.
A telefonom visítani kezdett.
– Mi volt ez?! – harsogta Szofi kétségbeesetten. Gyorsan visszahúztam a kezem, és leguggoltam, nehogy meglássanak.

– Én nem hallottam semmit – nyöszörögte Lujzi, valószínűleg a ricsajra ébredhetett. Amikor elcsendesedtek, újra fölegyenesedtem és rányomtam a gombra.

Újabb sikítás következett.

– Az ablak felől jött – suttogta Lujzi. Leguggoltam és összehúztam magam, amennyire csak tudtam. Piszmogás, majd csoszogás hallatszott. – Szóval te vagy az! – süvített. Amikor fölnéztem, a vörös lány egyenesen a szemembe bámult. Vadul, akár egy dúvad az áldozatára.

– Nesze! – kiáltottam majd még egyszer rányomtam a gombra, amely a fülsiketítő horrorsikolyt szólaltatta meg a telefonomon. Aztán fölpattantam, hogy berohanjak a házba, de azonnal megtorpantam. Tibi bácsi állt velem szemben. Nyeltem egyet. Szofi ekkor kizúdult a bejárati ajtón.

– Te rohadt hülye va…– kiabált, amíg meg nem pillantotta az edzőt. Tibi bácsi szótlanul bámult ránk, majd kinyújtotta a kezét.

– A telefonjaitokat – mondta egykedvűen. Hátrapillantottam. Lujzi a szoba rejtekébe húzódott az ablakból.

– Tibi bácsi – kezdte Szofi, de az edző leintette.

– Arról volt szó, hogy pihentek.

– Így is volt, csak ez a hülye Csabi…

– Nem érdekelnek a kifogások – vágott közbe Tibi bácsi. – Ahogy reggel sem érdekelt, pedig tudtam, hogy ti zártátok be a fiúkat. Szólj Lujzi kisasszonynak, hogy ő mobilját is elkobzom.

– Ehhez nincs joga. Ez a mi tulajdonunk – húzta fel az orrát a szőkeség.

– Kár az erőlködésért. A szüleitekkel is m megbeszéltem előre. Veletek is. Tudtátok, hogy mi lehet a következménye annak, ha nem tartjátok be a játékszabályokat. Bekövetkezett.

– A szüleink keresni fognak – erősködött a lány.

– Menj már – szűrtem a fogam közt, hogy jobb belátásra bírjam, ne rontsa a helyzetünket.

– Tájékoztatom őket, ne aggódj – mondta Tibi bácsi hűvösen, és ha lehet még peckesebben állt, mint korábban.

– Nem igazság – morogta, majd bement a házba. Amíg visszaért, állnom kellett az edző dorgáló pillantását. Ha lehetséges, jobban kiszáradt a szám, mint a tó kör után.

– Tessék Tibi bácsi – mondta Szofi és miközben átadta a saját és vörös barátnője telefonját, eleresztett egy gúnyos mosolyt az edző felé. Én következtem. Tibi bácsitenyerébe tettem a mobilom.

– Holnap reggel visszakapjátok. Amennyiben…– emelte fel a mutatóujját –, nem követtek el újabb hibát – mondta, majd visszament a saját faházába.

– Ezt jól megcsináltad, hülye gyerek – vetette oda Szofi.

– Szállj le rólam – vágtam rá azonnal, aztán mindketten visszamentünk a szobánkba.

*

– És Tibi bácsi elvette a telónkat – meséltem Zolikának a csendespihenő történéseit, miközben sétáltunk az edzésre. Ezúttal a tatai központi edzőtábor volt a célpont, amely a szállásunktól tízpercnyire, majdnem a vasútállomással esett egy távolságra. De meglepetésünkre nem a remek futópálya szolgált a tréning helyszínül, hanem a háta mögött lévő Cseke – tó kör. A murvás, apró kavicsos talajon élmény volt a futás. Madárcsicsergés vett minket körbe, és a fák lombjai folyamatos árnyékot kínáltak a kelletlen napsütés elől.

– Vissza akarom kapni a mobilomat – erősködtem Zolikának, miközben a tavacska mellett végeztük a gimnasztikai és nyújtó gyakorlatokat.

– Ha Tibi bácsi azt ígérte, reggel visszakapjátok, akkor az úgy is lesz – mondta barátom.

– Reggel?! Jó, hogy nem kétezerharmincban, tesó?! Komolyan nem hiszlek el.

– Akkor pattogj, attól biztos jobb lesz – mondta Zoli, és megvonta a vállát.

– Szép barát vagy – válaszoltam durcásan. Persze tudtam, hogy sok együttérzésre nem számíthatok tőle, mert fél szemmel már újdonsült vetélytársát figyelte. Az alacsony kissrác rendületlen arccal bámulta Tibi bácsit, ahogy osztja az utasításokat. Összesen három kör várt ránk. Az elsőt lassú, a másodikat tempósabb, a harmadik gyors ritmusban kellett teljesítenünk.

– Ez így összesen hat kilométer – összegezte az edző, mivel a Cseke -tó kör csupán két kilométer hosszú volt. Nekiiramodtunk. Már a könnyű futásnál is egyszerre lépett Zoli és a másik srác, Feri, én a lányokhoz csapódtam, pedig legkevésbé sem kívántam a társaságukat. A második körben aztán érezhetően gyorsult a tempó, de még így is tartottam velük a lépést. A harmadikban aztán a lelküket is beleadták. Zoli és a gyérhajú fiú újra fölvették a kesztyűt. Én annyit gyorsultam, hogy az utolsó kör közepére lehagytam a lányokat, valahol az élboly és a két ördögfajzat között helyezkedtem el. Amikor beértem a célba, Tibi bácsi dicsérő szavai mellett Zoli nyugodta arca köszöntött.

– Döntetlen lett – mosolygott összegezve az eredményt, bár engem jobban érdekelt, hogy levegőhöz jussak.

– Legközelebb inkább csak túrázni jöjjünk ide – lihegte Lujzi, amikor beesett Tibi bácsi lába elé, majd elvánszorgott a tó melletti füves területig, hogy ne a murvás talajra feküdjék. Visszafele menet Feri félrevonult tőlünk, és olyan elkeseredett ábrázattal bámult maga elé, mintha csak elvették volna a kedvenc játékát.

– Ennek meg mi baja? Azt mondtad, nem verted meg – böktem meg Zolit.

– Nem is. Egyszerre futottunk be, szinte kéz a kézben.

– Milyen romantikus – cukkoltam pajtikámat. Zoli megvető pillantást vetett rám.

– Lehet honvágya van.

– Amiatt csak te pityeregsz – oltottam tovább. Elhallgatott. Vacsoráig nem is szólt hozzám. Amikor leültünk az újabb fenomenális ételünkkel megszólítottam.

– Egész este durcás leszel? – kérdeztem, de ő elmerült a tányért bámulva. – Edd meg, különben bajba kerülsz. – Mély levegőt vett, majd meglepetésemre se szó, se beszéd belapátolta a vacsorát, amivel nekem is küzdenem kellett. Körülbelül féltányérnál járhattam, amikor Rita néni ismét leültette mellénk Ferit, aki nem túl nagy meglepetésre megint magával hozta a kötelező olvasmányát.

– Te kikkel vagy egy házban? – kérdeztem tőle, mivel Zoliban aligha találhattam beszélgetőpartnerre.

– Nagyokkal – válaszolta, majd megint a könyv fogságába esett.

– És jó? – kérdeztem.

– Igen – hangzott a válasz. Úgy tűnt, jobban járok, ha magammal beszélgetek.

– Képzeld, Tibi bácsi elkobozta a mobilomat – mondtam újabb témafelvetésként, hátha ezzel némiképp lázba hozom Ferit. Azonban továbbra is a Kinizsit olvasta. – Nagyon szenvedek nélküle, és azt sem tudom, hogyan hívom majd föl az anyukámat. Biztos aggódik miattam. Csak azért mesélem, mert talán átérzed a helyzetemet.

– Abszolút. Tudom, milyen mobil nélkül – válaszolta Feri egykedvűen, majd engem bámulva lapozott egyet a könyvben. – Sosem volt ugyanis.

– Nincs mobilod? – csattantam föl. Az információra még Zolika is fölkapta a fejét.

– A szüleim úgy gondolják, hogy tizenkét évesen még nincs szükségem rá. És ha megbocsátotok, folytatom az olvasást.

– De miért itt? Úgy értem, miért nem csendespihenő alatt vagy este? – kérdezte Zoli, miután végzett a vacsorával. Úgy tűnt, inkább bekapcsolódik a beszélgetésbe, mintsem arra kelljen gondolnia, mit is evett meg az imént. Feri felénk fordította a könyvet, majd előrelapozott néhány oldalt, aztán a lapokat a hüvely és a mutatóujja közé fogta.

– Ennyit kell elolvasnom naponta, hogy időre végezzek. Ha nem jutok el addig, idegesít. Ne kérdezzétek miért, de foglalkoztat. Mint egy feladat, amit nem végeztem el. – Hiába értettem a szavakat, amiket a gyérhajú lurkó mondott, úgy bámultam rá, mintha másik bolygóról érkezett volna.

– És mennyi van hátra mára? – kérdeztem bárgyú mosollyal. Feri válasz nélkül visszatemetkezett a könyvébe. Ekkor hidegrázós hang ütötte meg a fülem. Széklábak nyikorogtak a linóleumon. A lányok álltak fel az étkező végén, és megindultak felénk, mivel a kijárat környékén ültünk.

– És ma este mit csinálunk csajszi? – kérdezte Szofi vörös barátnőjétől, amikor épp az asztalunkhoz értek.

– Így, hogy valaki hülyesége miatt elvették a telefonjainkat nem lesz könnyű szórakozást találni – válaszolt Lujzi, és lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét.

– Mi lenne, ha kinyírnánk azt, aki miatt elvették? – pattant ki Szofi fejéből a gondolat.

– Na, azon jól szórakoznék – nevetett Lujzi. Amikor befejezte a cipőkötést, fölállt és a két ördögfajzat megindult a kijárat felé.

– Menjünk ki a játszótérre. Ami itt a táborban van. Megint mutatok egy – két trükköt – mondta Szofi jól hallhatón.

– Menjünk mi is? – kérdeztem, miután becsukódott mögöttük az étterem ajtaja. – Van még két óránk takarodóig. Beszaladunk a szobába, gyorsan átöltözünk, aztán lemegyünk utánuk – hadartam. A fiúk nem mutattak különösebb lelkesedést.

– Korán kell kelni – mondta végül Feri.

– Ne már! – mondtam. – Csak egy kicsit! Zolit is visszük, hogy legyen kin röhögni – mondtam, és Zolira kacsintottam, de ő a fejét csóválta, majd dobolni kezdett a lábával. Ahogy az asztalon támaszkodott, az egész beleremegett a mozgásba. – Nem hagynád abba? – kérdeztem, és fojtogatón néztem rá.

– Majd utána elolvasod ezt a pár oldalt – erősködtem Ferinél. Végül rábólintott. – Oké. Akkor a találkozóhelyen fél óra múlva. Ahonnan edzésre indultunk – mondtam lelkesen.

Zolit, aki bútengerben úszott, legszívesebben magára hagytam volna a gondolataival, de mégis úgy éreztem, illendő lenne nógatnom kicsit.

– Hogy döntöttél, itt maradsz és megint sírsz anyuci után, vagy csatlakozol hozzánk? – kérdeztem. Haragos pillantást vetetett felém, majd megdörzsölte a szemét. Tudtam, hogy nincs kedve hozzá. Ő és a csajok két külön világnak számítottak, de legalább örökös témát szolgáltathatott a rajta való viccelődés.

– Megyek – felelte határozottan, miközben haptákba vágta magát, a telefonját pedig a nadrágzsebébe dugta.

– Azt minek hozod? Úgysincs térerő, és még Tibi bácsi is elkobozhatja. Ráadásul, ha már nálam nem lehet, nálad se legyen – biccentettem a mobil felé. Tüntetően bámult rám, aztán lecsapta a telefont az asztalra.

Lágyan megvilágította a nap az utunkat a koraestében, szinte minden gyerek kint játszott. Vízipisztoly került elő, a srácok lövöldöztek egymásra, kergették a csajokat, ők meg sikongattak. Hamar megtaláltuk Ferit, aki szerencsére a könyve nélkül érkezett.

– Felkészültél egy kis bevetésre? – kérdeztem.

– Nincs jó előérzetem – válaszolta a kissrác. Elsétáltunk a tábor bejárata felé, ahol a játszótér volt. Szerencsére bejött a számításunk, a lányok valóban ott tanyáztak. A vörös lányka a kopott mászókán üldögélt, előtte a szöszi tornázott.

– Ne szégyenlősködjünk, menjünk oda! – mondtam. Zoli pár lépéssel mögöttünk sétált, nehezebben haladt, folyton hátrapillantott a nagyok felé.

– Gyere, vagy menj máshova, de ne fogj vissza minket! – förmedtem rá.

Ahogy közeledtünk, Lujzi leugrott a mászókáról, Szofi meg abbahagyta az ugrálást, és odaállt barátnője mellé. Úgy néztek ki, mintha a mini játszótér testőrei lennének, meg kellene védeniük a betolakodóktól.

– Nézd! Jön a szupercsapat – morogta Szofi.

– Ne erőlködjetek, mi voltunk itt előbb – szólt oda Lujzi.

– Nem zavarni jöttünk, csak nézni akarjuk, hogyan tornáztok – mondtam, és nekitámaszkodtam a mászókának.

A másik két fiú oldalt állt meg. Lujzi és Szofi szemrehányón meredtek rám, amikor látták, hogy nem tágítunk, aztán tüntetőleg átvándoroltak a néhány méterre lévő padra.

– Mutasd meg inkább, hogy mit tudsz! – mondtam a szöszkének.

– Arra várhatsz!

– Pontosan azt teszem. És nem is megyek el addig, amíg nem látok tőled valami figurát.

– Na, ezt figyeld! – kiáltotta Szofi, majd lendületet vett és nekirugaszkodott. A világ legtermészetesebb módján rakta le egymás után a kezeit, és fordult át. Amikor talajt ért, kihúzta magát.

– Ez igen! – kurjantott Feri.

– Mit lelkendezel, könyvmoly, minden edzés után látsz ilyet – mondta Szofi. Csibészesen néztem rá, mire újra lendületet vett és visszafelé is cigánykerekezett egyet. Felállt és fújtatott.

– És a kézenállás megy? – kérdeztem.

– Naná! – vágta rá.

– Akkor tessék – mondtam, és előrenyújtottam a karom, akár egy porondmester, miközben Feri felé kacsintottam.

Szofi ismét lendületet vett, felment kézenállásba, ekkor odaugrottam és elkaptam a lábát.

– Mit csinálsz? – kérdezte dühödten, miközben a kezeivel lépegetett.

– Segíts már! – kiáltottam Ferinek, mert nehezen tartottam, erős volt a lány. Feri odapattant, vezetni kezdtük Szofit; a lábát fogva irányítottuk, alig tudta követni a mozgásunkat.

– Ne már! Hagyjátok abba! Légyszi! – kiáltott.

Nevetni kezdtem.

– Tényleg eresszétek el! Normálisak vagytok? – ugrott oda Lujzi.

– Engedjük el! – mondta Feri.

– Még ne! – kiáltottam.

– Nem bírom tartani magam! – sikoltozott Szofi, már enyhén sírásba fordult a hangja.

– Elég már! Nem halljátok?! – szólt ránk Lujzi, aztán lökdösni kezdett, hogy kiszabadítsa a barátnőjét. Taszajtottam egyet rajta, amitől visszahőkölt.

– Én elengedem – mondta Feri.

– Ne! Megérdemli, hogy kicsit szenvedjen, ha már állandóan szívatja az embereket – mondtam.

– Jön Tibi bácsi! – kiáltott Zoli, mire úgy engedtük el Szofi lábát, mintha tüzes ágat markoltunk volna.

Körbenéztünk, sehol senki.

– Átvertél?! – kérdeztem, Zoli széttárta a karját. – Nagy barát vagy te, mondhatom.

– Szofi, jól vagy? – ugrott oda a vörös Lujzi a barátnőjéhez. Zoli is ott termett, kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt, de ő meglepetésemre egyből rárontott Ferire.

– Ez mire volt jó?! – kiabálta, miközben gyenge bokszmozdulatokat tett Feri felé.

– Az ő ötlete volt! – mutatott rám a fiú, és próbálta kivédeni a lány ütéseit.

Amikor Szofi nagy nehezen megnyugodott, Lujzi leültette a padra. Zsebkendőt adott neki, hogy megtörölhesse a kezét; Szofi tenyerét foltokban felsértette a kavicsos talaj.

– Most már legalább tudjuk, hogy hívnak titeket – mondtam nekik. – Te vagy Szofi, te meg Lujzi – mutattam rájuk.

– Meg is kérdezhettétek volna – válaszolta Szofi.

– És Feri is tudja, vele járunk edzésre – mondta Lujzi, miközben vigasztalón simogatta pityergő barátnőjét.

– Igazándiból elmondta, csak jobb volt tőletek hallani – mondtam, és megpróbáltam ellenállhatatlanul mosolyogni, ami a lányok haragos tekintetét látva aligha sikerült.

– Bunkók voltunk, ne haragudj – ment oda az összeroskadt lányhoz Feri, aki erre kissé összeszedte magát.

– A kuka Berci fiú nevét még nem tudjuk – mondta Szofi és Zoli felé biccentett, aki jó lépésnyire mögöttünk álldogált.

– Ő Zolika – mutattam rá.

– Pedig összeilletek – mondta Lujzi. – Ha ő a kuka, van hova dobnod a szemetedet.

Szofi végre felengedett, így többet megtudhattunk róluk. Elmesélték, hogy most mennek ötödikbe; egy suliba járnak a tizennegyedik kerületben, ott látták a kiírást, hogy az iskolához közeli PMSE várja az utánpótlást. Amikor lementek a pályára, Ottó bácsiba botlottak, aki már tényleg bácsi, és nagyon aranyos velük, az edzések könnyűek, nem olyan szadisták, mint Tibi bácsinál.

– A haverotok miért van ennyire magába fordulva? – kérdezte Szofi, mire hátranéztünk. Zoli a mászókán próbált húzódzkodni – sikertelenül.

– Síróbajnok, hiányzik neki anyuci – mondtam.

– Azért futásban sem utolsó. Láttam, hogy simán elfutott a nagyokkal – mondta Lujzi.

– Te viszont rendesen lemaradtál – nevetett rajtam Szofi.

– Mert én nem félek Tibi bácsitól, mint Zolika – vágtam rá. – Vagyis nem csak tőle, hanem senkitől sem.

– Senkitől? – kérdezte Lujzi. Megráztam a fejem.

– Azt nem hiszem. Csak van olyan, aki, ha rád szól, megremeg a lábad!

– Komolyan nincs.

– Tanártól sem félsz? – kérdezte.

– Nem.

– Apukádtól?

– Nem.

– Anyukádtól? – szólt közbe Szofi.

Megráztam a fejem. Ekkor hosszabb gondolkodási szünetet tartottak.

– Kutyáktól?

– Nem.

– Csak van valami, amitől félsz. Feri, van ötleted? – kérdezte Szofi, de gyérhajú pajtim megvonta a vállát.

– Találgassunk még, Lujzi! – biztatta barátnőjét a kis szöszi.

– Úgysem árulná el. Inkább bizonyítsa be, hogy igazat mond.

– Ez tök jó ötlet! Olyan okos vagy, Lujzi, nemhiába barátkozol velem – mosolygott Szofi. – Hát akkor, szemétkirály Csaba, csinálj valamit, mutasd meg, mennyire vagy bátor!

– Oké, de mégis mit? Itt semmi nincs, csak fák meg rohangáló gyerekek – mondtam.

A lányok körbenéztek. Szofi csettintett, majd odahúzta magához Lujzit, és sugdolózni kezdtek. Susmogás közben időnként kuncogás hallatszott. Odahívták Ferit, hogy neki is elmondják az ötletet, aki elégedett mosollyal nyugtázta kreativitásukat.

– Mi az, mit találtatok ki? – érdeklődtem. A lányok hátborzongató vigyorral válaszoltak. – Mondjátok már!

– Csak nem ideges vagy? – élcelődött Lujzi. A lányok egymásra pillantottak, aztán a szőkeség elárulta a fondorlatos tervet. – Sétálj ki a kapun, köszönj a csövesnek, mutatkozz be, aztán gyere vissza – mondta Szofi.

A többiek elégedetten bólogattak. A kijárat felé fordultam. Hiába volt arrafelé a város, kísértetek földjének éreztem, főleg, amikor beugrott a hajléktalan torz ábrázata. Az órámra néztem, és nyeltem egyet.

– Na gyerünk.

Ugyan este hét óra felé járt az idő, de a szürkület mogorvábbnak tűnt. Az utcai lámpafényével kellett beérnünk, az is inkább a fákat tette sejtelmesebbé, így a kapuhoz vezető út lidércesnek látszott.

– Indulj már! – nógatott a szöszi.

– Mindjárt, csak bekötöm a cipőmet – mondtam és leguggoltam, hogy matassak egy sort a fűzővel – amire valójában semmi szükség nem volt, mindig szorosra húztam.

– Én a bátor fiúkat szeretem, és ha bárkivel összejönnék, az csak bajnok lehet – mondta Szofi. – Te is így vagy vele, Lujzi?

– Naná! Kispályások szóba se jöhetnek – vágta rá a lány.

Tovább szöszmötöltem, már vártam, hogy a lányok jól kinevetnek, de furcsa mód csendben maradtak, ezért fölnéztem. Nem hittem el, amit látok. Zoli elindult a kis köves úton a kapu felé – ugyan tétován mozgott, de határozottan haladt, főleg magához képest. Csak előre nézett, mintha futna és már a célegyenesben lenne. Kisvártatva eljutott a kapuhoz és a kilincsre tette a kezét – már látnia kellett a csöves bűzölgő bakancsát, lábszárát a lyukacsos farmer alatt –, aztán kilépett – ekkor a térdét is megpillanthatta. Zoli lecövekelt a bejárat torkában, majd körbenézett, mintha az úton járkáló autókat figyelné. Csak ezután fordult a bandita kinézetű férfi felé.

– Ezt nem hiszem el – mondtam, miközben lassan fölegyenesedtem. Mindannyian Zolit bámultuk, szinte megfagyott a levegő, amikor eltűnt a kerítés mögött.

– Ti látjátok? – hebegte Lujzi.

– Én nem – feleltem.

– Én sem – vágta rá Feri.

– Miért nem jön már vissza?! – csattant fel Szofi.
Ekkor lépések zaja csapta meg a fülünket. Amikor hátrafordultam, Tibi bácsi és ellenállhatatlan külsejű segítője, Rita állt mögöttünk. Ösztönösen vigyázzállásba vágtam magam, mintha jelentenék az iskolában.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte az edző bá öblös hangján.

– Tornabemutatót tartunk a fiúknak – dadogta Lujzi.

– Ácsorogva a kaput bámulva? – kérdezte Rita, és felhúzta a szemöldökét.

– Éppen pihenőt tartunk – felelte Szofi határozottan. Tibi bácsi és a segédedző összenézett, aztán sejtelmes mosoly jelent meg az arcukon. Egy darabig csak bámultak ránk, mi meg feszengve vártuk, hogy átlátnak -e rajtunk.

– Vigyázzatok magatokra, mert aki lesérül, az dupla edzést csinál – mondta végül a toronymagas Tibi bácsi, majd tovasétáltak Ritával a kapu irányába. – És legkésőbb egy óra múlva legyetek a szobátokban – tette hozzá néhány lépés után.

– Tuti, hogy meglátják Zolikát – suttogta Lujzi. Tátott szájjal figyeltük, ahogy a két edző eléri a kaput, majd kisétálnak arra a részre, ahol legutóbb a barátunkat láttuk.

– Jobb, ha elhúzunk innen – mondtam.

– Magára hagynád Zolit azok után, hogy megmentette a bőrödet? – kérdezték a lányok szinkronban.

– Hogy értitek?

– Helyetted ment ki a csöveshez – állapította meg Feri gépiesen.

– Cipőt kötöttem – vágtam rá.

– Hiszi a piszi – gúnyolódtak a csajok. Aztán percek teltek el szótlanul. Tétlennek éreztem magam. Egyszerre siettem volna barátom megmentésére, és hagytam volna magára, mondván, elég nagy már ahhoz, hogy képes legyen felmérni a tettei következményeit.

– Szerintetek Tibi bácsiék elkapták Zolikát? – kérdezte Lujzi és lassan felém fordította a fejét. Szeplős arcát hófehérre festette a félelem.

– Nézzük meg – mondta Szofi, és tétova lépést tett a kapu irányába, majd visszafordult. – Nem jöttök? – kérdezte. Egymásra néztünk a többiekkel.

– Fölösleges. Biztos elkapták Tibi bácsiék. Látniuk kellett. Mellette mentek el – mondtam.

– És mi van, ha a csöves elrabolta mielőtt odaértek? – tette fel a mindannyiunkat nyugtalanító kérdést Feri. Megborzongtam.

– Segítenünk kell neki – adta ki a vezényszót Szofi és újabb lépést tett a kijárat felé. Pillanatokkal később Lujzi követte, majd Feri is mozgásba lendült. Én maradtam állva, mint akit a járdához betonoztak.

– Nem jössz? – kérdezték immár mindhárman. Kifogások cikáztak a fejemben, amivel magyarázni szándékoztam maradásomat, de egyet sem találtam, mely használhatónak bizonyult volna.

– Hagyjuk itt. Biztos megint kikötődött a cipőfűzője – állapította meg Lujzi lemondón.

– Visszamegyek pulóverért – kiáltottam.

– Mi van? – kérdezte Lujzi.

– Lehet, hogy jól jön. Lehűlhet az idő estére – mondtam, majd visszasprinteltem a szállásra. Kikaptam a bőröndömet a szekrényből és lázas kutatásba kezdtem. Póló, trikó, alsónadrág, zoknihegyek, meleg ruha sehol. Te jó ég, lehet mégsem tettem el, gondolkodtam. Aztán megpillantottam azt a táskát, amit anyám az utolsó pillanatban sózott rám. Kihúztam a cipzárt, és nem hittem a szememnek. Egy pulóver tűnt fel előttem, már-már kiviláglott a táskából, és ha ez nem lett volna elég egy mobiltelefon is ott lapult az egyik zsebben. Csupán félig volt feltöltve, de így is majd kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam. A tok hátoldalának belsejében cetlit találtam rajta ezzel az üzenettel. „Lehet, hogy jól jön. Puszi: Anya”. Köszönöm, suttogtam magamban, aztán visszarohantam a többiekhez, akik időközben már elindultak a kijárat felé.

– Várjatok meg! – kiáltottam, és utánuk szaladtam. Együtt léptünk ki a kapun. Amint jobbra fordultunk a kerítés melletti füves terület felé, elámultunk. A hajléktalan hűlt helyét találtuk. Csak egy falnak támasztott sörösdoboz és a mintegy méternyi átmérőjű körben a föld felé forduló fűszálak jelezték, hogy nemrég itt ült. Elővettem a mobilt, hogy lefotózzam a helyszínt, akár egy nyomozó.

– Hogy kerül hozzád telefon? – esett nekem Lujzi.

– Anyám tette el. Most találtam meg, nem is tudtam róla.

– És ezt el is higgyük? – kérdezte Szofi.

– Azt hiszel, amit akarsz – vágtam vissza, és folytattam a nézelődést.

– Mi lenne, ha fölhívnád Zolit? – szólalt meg aztán Feri.

– Micsoda agytröszt vagy – gúnyolódtam, de a lányok rosszalló pillantása miatt finomítottam kicsit. – Nincs nála a telefonja – mondtam, aztán körbe kémleltem a terepet. Tőlem balra a tóhoz vezető büfésort pillantottam meg, amely délután a vonatállomásról a tábor felé sétálva kellemes hangulattal kecsegtettet. Az első étterem mintegy száz méterre lehetett tőlünk.

– Az nem a csöves? – mutattam a távolba. Mindenki odanézett.

– Annak tűnik – mondta Lujzi bizonytalanul.

– És mintha… – kezdte Szofi, ám megtorpant a beszédben.

– Egy gyerek sétál mellette – fejezte be elhűlten a mondatot Feri.

– Mi van, ha Zolika az? – rebegték a lányok. Nyeltem egyet, az izmaim remegni kezdtek. Hirtelen gyengeség tört rám.

– Futók vagyunk. Utolérjük őket – harsogta Szofi és határozott mozdulattal copfba fogta szőke haját, mint aki birkózni készül és megindult az étteremsor irányába. Követtük. Nem volt helye ellenkezésnek. Aki visszalép, egy életre gyávának bélyegzik. Határozott léptekkel haladtunk a büfések felé. A nyaralók, kirándulók hangulatát színező ritmusos zene egyre közelebb csordogált hozzánk.

– Várjatok – mondtam egyszeriben. Mindenki megtorpant. – Ha az úton megyünk, észrevesznek. Ráadásul Tibi bácsiék is idejöhettek. Ha meglátnak, végünk.

– Igaza van – erősített meg Feri, ezért a lányokkal együtt letértünk az útról a néhány lépésnyire lévő erdős részre, és fedezékben lopódzva közelítettünk az étteremsor felé. Hátránya az volt, hogy szem elől tévesztettük a hajléktalant, mert nem látszódott a fák között. Mire előbukkantunk a vendéglátóhelyek előtt üldögélő vagy a kiszolgálásra váró vendégek tömegébe, esélytelennek tűnt, hogy a felfedezzük a baljós arcú férfit.

– És most? – kérdezte Lujzi.

– Fogalmam sincs – sóhajtottam.

 

A negyedik fejezetet itt éred el.

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

II. rész.

A vacsora felejthetetlen volt. Pedig nagyon ki akartam verni a fejemből, meg főleg a gyomromból, és csak az önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem láttam viszont percekkel az elfogyasztása után. Meghatározhatatlan tartalmú levest kaptunk meg finomfőzeléket, ami semmire sem emlékeztetett, amit azelőtt ettem. Én leküzdöttem, de Zoli csak turkálta. Egyszeriben Tibi bácsi jelent meg felettünk, kitakarta a fényt, mint egy repülő a Napot, és végignézte a tányérokat.

– Ebből nem ettél, Zoli? – kérdezte a finomfőzelékes tányérra mutatva.

– De… csak, csak – hebegett pajtikám.

– De mi? – kérdezte az edző. – Gyakorlatilag semmit sem ettél belőle. Még legalább tíz kanállal egyél, ha az megvan, rendben vagyunk. Kell a táplálék, különben nem lesz erőd a futásra. Összeesel nekem, aztán magyarázkodhatok anyukádnak, hogy mi történt, idejön, és nekem meg annyi – mondta, hangja csak úgy pattogott a faasztalon. Zoli rágörnyedt a tányérra, és kiskanálnyi adagokat erőltetett a szájába. – Nem ezt kértem! – mondta Tibi bácsi, és elvette a kanalat, majd mélyen belemerte a főzelékbe. – Nyisd ki a szád! – utasította, Zoli félszegen engedelmeskedett, majd az edző beletuszkolta a kanalat, amire a fiú öklendezni kezdett. – Le ne hányj, mert te mosod ki a ruhámat! Mindenki őket figyelte; egyesek nevetgéltek, másokat a döbbenet elnémította, és voltak, akik eszeveszett lapátolásba kezdtek, hogy olyan üres legyen a tányérjuk, mintha már el is mosták volna. Véletlenül elkaptam Rita néni pillantását. A szemöldökét ráncolta, és olyan gyorsan rágta a körmét, mintha az külön versenyszám lenne. Tibi bácsi közben visszaadta az evőeszközt Zolinak, akinek úgy tűnt, sikerült közben lenyelnie azt az átkozott falatot. – Ennyi egy rendes kanál, ilyenből van hátra még kilenc. Gyerünk! – mondta az edző, majd megkopogtatta pajtikám fejét, aki ezután újfent rágörnyedt a tányérjára. – És húzd már ki magad! – nyúzta tovább Tibi bácsi.

– Elnézést kérek. Nem megy – nyöszörögte Zoli.

– Olyan nincs, hogy nem megy! Legalább próbáld meg – mondta az edző.

– Tibi bácsi! Jöjjön, a konyhás néni beszélni akar önnel – szólt közbe Rita. Az edző sóhajtott egyet. – Ott várja hátul – hadonászott a lány.

– Köszönöm – válaszolt Tibi bácsi, és elindult a pult mögötti ajtó felé. Akik eddig minket bámultak, csendben folytatták az evést. Zoli láthatóan igyekezett belapátolni, ami beléfért – igaz, Tibi bácsi sokat settenkedett a környékünkön, akiről köztudott volt, hogy nem szereti, ha a tányérunkon hagyjuk a falatokat. Egyszerre Rita jelent meg az asztalunknál, egy alacsony, gyérhajú fiúcska kezét fogta, akit a délutáni edzésen láttam együtt futni az élmezőnnyel.

– Srácok. Ő itt Feri. Új, mint ti, elkélne neki a társaság. Csatlakozhat hozzátok? – kérdezte Rita, miközben Zolikára nézett. Amikor a lány hozzászólt, szegény hülyének kiesett egy húsdarab a szájából.

– Naná! – vágtam rá, és arrébb csusszantam, hogy a kissrác elférjen mellettünk. Közben Zoli még erőteljesebb lapátolásba kezdett a kanalával. Tibi bácsi közeledett.

– Nem volt ott a konyhás nő. Ki mondta, hogy keres? – kérdezte az edző bá Ritától, amikor visszaért.

– Én úgy láttam, ott van. Azért szóltam – mondta a lány. Tibi bácsi fejcsóválás közepette megveregette a segédje vállát.

– Ha edző akarsz lenni, meg kell tanulnod, és meg kell tanítanod a keménységet – mondta.

A lány félszegen bólogatott. Aztán A toronymagas férfi lenézett Zolikára.

– Megvolt a tíz kanál? – kérdezte.

– Még van kettő – motyogta kisbarátom.

– Akkor hajrá. A többieknek is – vetette oda az edző, majd Ritával együtt visszamentek a helyükre. Ekkor volt időm jobban szemügyre venni újdonsült barátunkat. Meglepődve állapítottam meg, hogy nem a mobiltelefonját hozta a vacsorához, hanem egy könyvet. A Kinizsit.

– Hogyhogy ezt olvasod? – kérdeztem tőle.

– Talán, mert kötelező? – nézett fel a lapokból.

– Úgy értem, miért itt?

– Ahogy az edzőnő mondta, nincs társaságom – felelte, bólintottam, majd kanalaztam néhányat a tányéromból, mert Tibi bácsi az asztalunk felé settenkedett.

– Szóval új vagy itt? – kérdeztem aztán Feritől néhány percnyi kínos csend után.

– Ebben a csapatban igen, a futásban nem – válaszolta.

– Ez mit jelent? – kérdeztem, de mire válaszolhatott volna, hangos röhögcsélésre figyeltünk fel, ami az étterem azon részéről érkezett, ahol a csajok ettek, köztük a mi szomszédaink is.

– Beszélgessünk velük ma este? – böktem meg Zolit a zajforrás felé mutatva.

– Nem hiszem, hogy erőltetni kellene – mondta rezzenéstelen arccal. Feri csak mosolygott.

Ekkor a lányok asztalánál széktologatás vette kezdetét, szinte fájt a linóleumon csúszó gumi hangja, pedig csupán annyi történt, hogy a hercegnőcskék fölálltak az asztal mellől, és visszatették az ülőalkalmatosságokat. Szótlanul vártuk, hogy elsétáljanak mellettünk. Amikor megláttak minket, megálltak. Azt hittem megint engem vesznek elő, de meglepetésemre Feri lett a célpontjuk.

– Te aztán nagyon jó tanuló lehetsz, Ferike, ha még a szünetben is magolsz! – Mivel a fiú nem reagált, a vörös lehajolt hozzá és felemelte a könyvet.

– A Kinizsit olvassa – mondta a barátnőjének.

– Azon már rég túl vagyunk, ugye, Lujzi? Júliusban befejeztük mind a ketten – mondta a szöszke.

– Úgy látszik, alaposan le vagy maradva, Ferike – reagált a vörös. A fiú nagyot sóhajtott, aztán visszaemelte maga elé a könyvet, hogy továbbolvasson. A lányok megvető pillantással intéztek el minket Zolival, majd pillanatokkal később már föl is szívódtak.

– Mit csináljunk este? – kérdezte Lujzi barátnőjét, mielőtt továbbálltak volna.

– Menjünk ki a kertbe, láttam egy játszóteret, megmutatom a cigánykerekemet! – válaszolt a szőke, majd magunkra hagytak minket.

– Te honnan ismered ezeket a csajokat? – kérdeztem Ferit, aki épp készült elbújni a könyve mögött.

– Esetleg a futóedzésről? – húzta föl a szemöldökét.

– Azt gondoltam, de ma találkoztam velük először. Korábban sosem láttam őket Te sem, ugye, Zoli? – Szótlan barátom a fejét rázta. Feri sztoikusan az ölébe engedte a könyvet.

– Két csoport van. Az egyik Tibi bácsié, a másik Ottó báé. Mi Ottó bácsihoz járunk hétfőn, szerdán, szombaton, ti meg Tibi bácsihoz kedden, csütörtökön és pénteken. Bambán helyeseltem. – Na, ezért nem találkoztunk eddig – magyarázta Feri, és visszaemelte a könyvet szemmagasságba.

– És mi van a csajokkal? – kérdeztem gyorsan, mielőtt újra eltűnt volna a borító mögött.

– Ők is odajárnak. A magas vöröset Lujzinak hívják, az alacsony szőkét Szofinak. Ennyit tudok – magyarázta. Egy darabig ütemesen bólogattam, mint plüsskutya a hátsó szélvédőn.

– Te melyik házban vagy? – kérdeztem Ferit.

– A tizenkettesben – válaszolta, majd újra a könyvbe burkolódzott volna.

– Mi a tizennyolcban – mondtam rövid várakozás után. Aztán Zolikát bámultam, ahogy küzd a főzelékkel.

– Befejezed takarodóig vagy ez lesz a reggeli is? – kérdeztem tőle. A tányérra görnyedve evett, mintha attól félne, hogy valaki elrabolja tőle a kaját.

– Lát Tibi bácsi? – suttogta.

– Atyaég tesó, fogd meg a tálcát, vidd oda a konyhásnéninek, aztán menjünk. Senki nem fogja ellenőrizni – csaptam az asztalra.

– Kösz, hogy fölhívod rám a figyelmet – morogta kisbarátom, majd fölállt és összegörnyedve a kiadóablakhoz somfordált, ahonnan az ételeket kaptuk, majd ugyanolyan lassan sétált visszafele.

– Látod, nem volt olyan nehéz – mondtam, amikor leült. Annyira koncentráltam Zolira, hogy csak ekkor vettem észre, hogy Feri eltűnt mellőlem. – Na, húzzunk innen – nyögtem. Amikor bementünk a szobába, füleltem, vajon a lányok a másik oldalon vannak -e? Nem hallottam semmit. Biztos tornázni mentek, ahogy a vacsoránál mondták, gondoltam. Zoli hátára feküdt az ágyban és a telefonját nyomkodta, néha pityergett kicsit.

– Remélem nem gondolod, hogy minden este a szobában fogunk dekkolni – vetettem oda, vállat vont. Néztem őt és eszembe jutottak anyukája szavai, amiket a fülembe súgott az állomáson, mielőtt elindultunk volna. Vigyázz Zozira, kérlek. Tudom, hogy te vagy a vagányabb kettőtök közül, azért bízom benned. Aztán mintha megérezte volna, hívta is kisbarátomat. Az nyomban fölvette.

– Haza akarok menni… – suttogta Zoli pityeregve, de így is meghallottam. Aztán féltucat ühüm következett, melyet kósza bólogatások kísértek Zolika részéről. – Holnap mindenképp hívlak – búcsúzott aztán Zoli anyukájától. A végén jól hallhatón elcsuklott a hangja. Valamelyest sajnáltam őt, de közben kiborított a bénasága, hogy lehet egy fiú ennyire gyenge? Gondolataimat anyám zavarta meg a telefonjával.

– Miért nem szóltál, hogy ott vagytok? – dorgált meg azonnal.

– Dolgom volt.

– És hogy vagy?

– Szétnyomta a vállamat a hülye táska, amit rám sóztál – válaszoltam.

– Nem jó dolgomban adtam. Csak olyat tettem bele, ami fontos lehet. Higgy az öregnek.

– Gondolom…Lélegezni se tudnék nélkülük. – mondtam, aztán jöttek a szokásos unalmas kérdések, milyen a szállás, jó, hányan vagyunk egy szobában, ketten, milyen volt a vacsora, szar, rendesen ettem -e, kit érdekel.

– Látom nem akarsz velem beszélni – mondta végül bánatosan anyám. Tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de képtelen voltam egyetlen szót is kiejteni a számon. – Akkor jó éjszakát nektek – mondta.

– Jó éjt – vágtam rá sietve, de addigra letette a telefont.

 

Olvasd el a harmadik fejezetet. 

Nyomás utána kisregény. Szerző maga teszi közzé. GaLambos Á. István. Másolása csak a szerző engedélyével lehetséges.

A kisregényről:

A Nyomás utána kisregényben egy különleges futóedzőtábori kalandba csöppenhetsz bele. Az alig tízéves Zoli, Csabi és Feri életük első táborára készülnek, és amennyire nincs kedvük nekiindulni a tatai útnak, annyira jön meg a lelkesedésük, amikor az első napon megismerkednek a korukbéli lányokkal, Szofival és Lujzival. Minden tökéletesen alakul egészen addig, amíg a félénk Zolikát nem veszik rá arra, hogy nézze meg a rémisztő külsejű hajléktalant a tábor bejáratánál, ráadásul mindezt néhány perccel takarodó előtt. Aztán beüt a ménkű. Zolika eltűnik a szürkületben, a többiek pedig utánaerednek. Útjuk a tatai Öreg-tavat ölelő erdőbe vezet. Sietniük kell. Közeleg a takarodó, ráadásul fél órán belül besötétedik…

I. rész.

Hárman sétáltunk a vonat felé, én Zoli és a Zoli lógó orra. Ha nem harsogott volna a többi gyerek körülöttünk, biztosan hallom, ahogy elnyeli a könnyeit.
– Te meg mit búslakodsz? – kérdeztem. Válasz helyett csak megvonta a vállát. – Ha képes lettél volna egy nemet a szádra erőltetni, amikor Tibi bácsi a táborról faggatott, most nem kéne kétszáz fokban menetelnünk csomagokkal a hátunkon – panaszkodtam. Néhány lépéssel később izzadt vállamról az alkaromra csúszott az egyik táska, így még inkább erőlködtem, hogy egyenesen haladjak – Ezt is rám akasztotta anyám rohadtul fölöslegesen. Tele van olyan cuccal, amit akkor se vennék fel, ha Playstation 5-öt adnának érte. – Fölvonszoltuk magunkat a vonatra, tejfölszőke hajú, nyúlánk barátom velem szemben ült le, és amint gondosan elhelyezte maga mellett a bőröndjét, az ablak felé fordult. Körbe néztem a tömött vagonban. Mintha az egészet a mi csapatunknak foglalták volna le. A szerelvény elején ült az edző, Tibi bácsi a segítőjével, hogy rálásson a társaságra. Előttük egy sorral a nagyok ültek, akik közül többen tizennyolc évesek is elmúltak már, aztán a serdülők, majd mi a legkisebbek. Én és a futóedzőtábor, szörnyülködtem. Annyira passzoltunk egymáshoz, mint Harry Potter egy metálbandához. Az iskolaköröket is kiegyenesítettem a tesiórákon…csak akkor futottam, ha látott a tanár, most mégis Tatára tartottam egy edzőtáborba. Ekkor Zolikára pillantottam, aki a telefonját szorongatta, mintha kapaszkodó lenne, és családi képeket nézegetett. Néha idegőrlőn szipogott, majd kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Tizenkét évesen kicsit ciki sírni anyuci után – cukkoltam, miután rájöttem, mi baja.

– Csak álmos vagyok Csabi – mondta Zoli, aztán kikapcsolta a mobilt.

– Délután kettő van tesó – vetettem oda. Zolika bezzeg élen járt a futásban. Sőt. Ő tehetett róla, hogy én is a fülledt vonaton nyomorogtam. Jóban voltunk, mert a szüleink azt akarták. És ők eldöntötték, hogy ne PS-ezzünk, hanem sportoljunk valamit, hiszen úgyis annyira sok fölösleges időnk van Zolival. És mivel őfelsége, a mamakedvence úgy futott, akár egy bedoppingolt nyúl, persze, hogy a futásnál kötöttünk ki. Én legfeljebb azért kedveltem tökkelütöttkémet, mert befolyásolható volt. Letettem egy sarokba, és ott maradt.

Ekkor lágy lökéssel megindult a vonatunk. A szerelvény kerekei zörögtek a síneken, ahogy elhagytuk a Déli pályaudvart, majd ismertelen épületek mellett haladtunk el. A tájból egyedül a Dunát fedeztem fel, mert anyámék sokat vittek a budai hegyekbe kirándulni, és számtalanszor áthaladtunk a Pestet Budával összekötő hidakon. Aztán végképp elvesztettem a tájékozódást. Dombok, zöld terület, fák, néha egy-két elhagyatott megálló, ahol pisztollyal kéne fenyegessenek ahhoz, hogy kiszálljak a vonatból. Alig egy órával indulás után Tibi bácsi felállt a helyéről.

– Öt perc múlva leszállunk! – terítette be öblös hangjával a vagont. Baritonja jól passzolt a magasságához, és robosztus termetéhez. Ha csak ránk nézett, összerezzentünk. Kérése paranccsal ért fel, ezért rohamtempóban összeszedtük a holminkat és fölsorakoztunk az ajtónál. A nagyok jókora késéssel követtek minket, mint kiderült, nekik volt igazuk. Legalább tíz percet ácsorogtunk vigyázzállásban a fülledt vagonban, miközben a fülünkön is táska lógott. Aztán a vonat lassulni kezdett, a sín melletti bokros területet a forró peron látványa váltotta, majd fülvájó nyikorgás közepette megálltunk az állomáson. Letódultunk a vonatról, és miközben Tibi bácsi a segítőjével sorba rendezett minket, az edző méreteset vert a hátamra.

– Csaba uram – szólt hozzám keményen, aztán a mellettem szorongó tejfölszőke Zolira nézett – Látom valaki itatta az egereket – törölte meg Tibi bácsi a fiú pirospozsgás arcát. – Ilyen, ha az ember megérkezik élete első edzőtáborába. Egyet se félj, annyira kifárasztalak titeket, hogy eszedbe se jut hiányolni az ősöket – suttogta, bár hangosabban is mondhatta volna, mivel a kalauz éles sípszava után a vonat épp akkor gördült ki az állomásról. A menetszél némi felüdülést hozott a kánikulába. Tibi bácsi aztán kinyújtotta a karját, és erőltetett menetben elindultunk a tábor felé.

– Hol is vagyunk? – szólalt meg valamelyik gyerek a tömegben.

– Tatán – hangzott a válasz.

– És pláza van? – folytatta néhány lépéssel később a kíváncsiskodást.

– Naná, a Tata Pláza – vágtam rá bekapcsolódva a beszélgetésbe. Elhallgattunk, csak a lépteink kopogtak a járdaköveken.

– Biztos öregek járnak oda – mormogta magában, de meghallottuk. Összenéztünk Zolival. Amikor a fiú nem figyelt, mutatóujjamat halántékomon nyomtam, és lövést imitáltam vele.

– Ennek felforrt az agya a vonaton – súgtam Zolikának, aztán elmosolyodtunk kis barátommal. Örültem, hogy boldognak látom. Talán, azért is, mert megígértem az anyjának, vigyázok rá a tábor alatt. Hiába volt ő a tehetségesebb futó kettőnk közül, én számítottam a talpraesettebbnek.

– Jobbra a híres tatai edzőtábort láthatjátok – szólalt meg Tibi bácsi segítője, egy húszas éveit taposó lány, aki a Testnevelési Egyetemre járt és edzőnek tanult. Biztosan azt várta volna, a sportpálya láttán tátva marad a szám, engem csak az érdekelt, hogy minél hamarabb árnyékos helyre jussak. Menet közben hátranyúltam a táskámhoz, és az oldalzsebéből elővettem a vizes flakonomat. Szerencsére maradt benne néhány korty, amit mohón kiszürcsöltem, majd megpróbáltam visszatenni a táskazsebbe az üres palackot. Először úgy tűnt sikerrel jártam, de pár lépéssel később kiszédült a helyéről, és a járdára esett.

– Elhagytál valamit – szólalt meg egy hang mögöttem. Hátrafordultam. Korombéli szőke kislány bámult rám villogó kék szemekkel, miközben a földön fekvő flakonra mutatott.

– Nem az enyém – vontam meg a vállam, miközben haladtunk tovább a sorban.

– A te táskádból esett ki, tehát a tiéd – válaszolta.

– És akkor mi van? – kérdeztem.

– Szemeteltél bunkókám az van – mondta, aztán összenézett a mellette sétáló vörös hajú lánnyal, aki a korunkbeliekhez képest jóval magasabbnak látszott. Kishíján Zolikát is megbúbolhatta volna, pedig ő bőven kilógott a sorból nyúlánk testalkatával. Fittyet hányva a lányok rosszallására újra előre fordultam, mielőtt fönnakadok az egyik villanyoszlopon. Kertes házak sűrűjében csorogtunk le az utcákon, végül egy főútnál kötöttünk ki. A forgalmas szakasz másik oldalán fák sorakoztak, köztük földes út nyílt, mely onnan nézve zöldellő tisztásra vezetett, de amint átértünk a túloldalra, és a frissen vágott fű a bokánkat cirógatta, feltárult előttünk a hely valódi arca. A vaskos fatörzsek és széleskarú lombok takarásában ugyanis nem látszódhatott a rét jobb oldalán zsibongó élet. Éttermek, palacsintázók, fagylaltozók sokasága nyúlt egészen a csillogó felszínű tóig. A vízbe futó mólókon napozók süttették magukat, a parton egymást váltották a sétálgató családok, a kerékpárosok és a görkorcsolyázó gyerekek.

– Holnap délelőtt itt fogjátok összepisilni magatokat az edzés végén – mondta Tibi bácsi, amikor meglátta, hogy elméláztam a látványtól, amivel feltartottam a sort. Szerencsétlenségemre nem az éttermek és a tó felé vettük az irányt, hanem balra fordultunk. Talán száz méternyire négyemeletes kőházat pillantottam meg, előtte zöld kerítéssel. Ahogy közelebb értünk, egyre tisztábban látszott a kiírás „Gyermek – és ifjúsági tábor”.

– Ide jöttünk – szólalt meg az edző bá a sor elején. A kapu előtt csatornabűz szagú csöves feküdt, arcát temérdek szőr borította. Amikor meglátott minket, röhögni kezdett, fogainak emléke sötéten rohadt állkapcsában, az ijedtségtől azonnal összeszorult a gyomrom. Átjutottunk a nehezén – gondoltam, ám csalatkoznom kellett. Bent fák mindenhol, lombjuk sötétjében örökös vendégnek tűnt az árnyék, a hőmérséklet jó tíz fokkal lehetett hűvösebb a kinti világhoz képest. Legalábbis úgy éreztem. Az út összeszűkült, és ahogy beljebb hatoltunk a táborba faházak szegélyezték utunkat, melyekhez egy-egy szintén fából készült asztal és padsor tartozott. Balunkon aszfaltborítású kézilabdapálya tűnt elő, mögötte bronzbarna téglákból épült menzaszerű étkezde festette még szürkébbre a hangulatomat. Persze Zolikához képest ragyogtam, ő magába roskadva baktatott mellettem. Egyszer csak megállt a sor. Tibi bácsi fölemelte a kezét, és az étkezdével ellenoldalon fekvő faházkomplexumra mutatott.

– Itt a szállásunk – kiáltotta, majd a fakuckók közti területre vezetett miket, ahol a korábbiakban látott módon padok és asztalok voltak. Aztán a segítője, a csinos edzőjelölt Rita elszaladt a recepcióra a kulcsokért. A toronymagas Tibi bácsi azonban addig sem tétlenkedett. A morajlásunkat egyszeriben elnyomta tértölelő hangjával, hogy eligazítást tartson.

– Köszöntelek titeket a nyári edzőtáborban! – A zsibongás, amit a majd negyven ember suttogása okozott, finoman elcsendesült. – Sokan közületek először táboroznak velünk, úgyhogy elsősorban nekik mondom, de vannak gyengébbek is, ugye Robi – szólt oda az egyik hangoskodó nagynak –, akiknek nem árt az ismétlés. Kezdjük a legfontosabbal! Takarodó este tízkor. Ha bárkit meglátok a szobáján kívül, annak annyi! – Zolira néztem. Tudtam, ha valaki, ő aztán biztosan betartja majd a szabályokat. – A főkaput is ezután zárják, szóval, aki kint rekedt, azért nem tudunk felelősséget vállalni. Jó éjszakát kívánunk neki, és reméljük, viszontlátjuk majd reggel – vigyorgott Tibi bácsi. – Főleg a kicsiknek szól, hogy senki nem lófrál egyedül! Ha bárhová el akartok menni, azt csoportosan tegyétek, és be kell jelentenetek nekem vagy Ritának – mutatott a lányra, aki éppen visszaért a kulcsokkal. Gyönyörű volt, mintha csak rámosolygott volna át a napfény a lombok között.

– Ha bárki engedély nélkül távozik, kinyuvasztjuk. Megértettétek? – vetett véget ábrándozásomnak Tibi bácsi öblös hangja. Egyöntetű igennel feleltünk. – Napi két edzésetek lesz. Délelőtt tízkor és délután négykor. Ebéd után, kettőtől fél négyig csendespihenő, amire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint takarodó esetén. Bent kell lenni a szobában. Ha nem is tudsz aludni, legalább feküdj, és ne zavard a többieket! – adta ki a parancsot az edző. Aztán még lefixálta, mikor lesz reggeli, ebéd, vacsora, majd szélnek eresztett minket.

– Elnézést Tibi bácsi, de a Wifi jelszót megtudhatom? – szólalt meg az egyik serdülőkorú fiú, kérdésére helyeslő morajlás indult el a tömegben.

– Az nincs. Elfelejthetitek az internetet erre az egy hétre, és ha valaki vét a szabályok ellen, attól alkalmasint el is kobzom a telefont – mondta szilárd arccal az edző, majd kaján vigyor jelent meg az arcán.

Fölhördültünk.

– Ne már. A mobilnetem két nap alatt elfogy – nyögtem. Ahogy körbepillantottam, a többi gyerek arca is rémületbe fordult. Mintha szellemet láttunk volna.

– Az erdőben vagytok, élvezzétek a természetet – mondta Tibi bácsi, és kezével jelezte, részéről lezártnak tekinti az ügyet. Csüggedten átvettük Ritától a kulcsot, és mehettünk kipakolni a szobánkba. A faház nem hasonlított ötcsillagos szállodára, sőt. A WC-nkben szívesebben töltöttem volna az időt otthon, mintsem egyetlen éjszakát is a házban kelljen aludnom. Két ágy egymással szemben, melyeken a matrac olyan kemény volt, mintha az erőben feküdtünk volna le néhány rőzsére. A szoba felszereltségéhez tartozott egy asztal csupán egyetlen darab székkel, és két falig érő szekrény, amelytől gyakorlatilag egy jóízűt sem lehetett nyújtózni az ágyban, különben belevertem a kezem. Letettük a cuccunkat a földre, Zoli az ágyra roskadt, arcát a kezébe temette, én elkezdtem kipakolni a bőröndömet.

– Hagyd már abba. Sírsz itt nekem, akár egy ovis – szólaltam meg, miután a fél szekrényt megtöltöttem a ruháimmal, miközben Zolika meg sem moccant.

– Nem értheted ezt. Net nélkül, hogy beszélek a szüleimmel? Megígértem anyumnak, hogy küldök képeket. Apám is várja – fakadt ki.

– Majd fölhívod őket – mondtam.

– Az nem ugyanaz – vágta rá. Nem válaszoltam neki, szótlanul folytattam a cuccaim rendezgetését. – Úgy csinálsz, mintha te nem lógnál egész nap a mobilodon – morogta halkan, aztán nehézségek árán rávette magát a mozgásra.

– Nem reszketek érte, mint te – mondtam, bár kifejezetten dühös voltam Tibi bácsira, amiért eltitkolta, hogy nem lesz internet a táborban, ezt azonban nem mutattam Zolika felé. – Kérd meg apádat, hogy töltse föl a mobilneted – szólaltam meg aztán.

– A gyerektartáson kívül mást nem fizet – rázta a fejét Zoli. Ekkor csicsergő lányhangok repültek be a nyitott ablakon. Elhaladtak a párkányunk előtt, majd beléptek a faház szűkös előterébe, amelyből a szobánkkal szemben egy másik helyiség nyílt. Amikor a lányok föltűntek az ajtónk előtt, kikerekedett a szemem. Talán a szám is tátva maradt. Azok voltak, akikkel összeakaszkodtam az ideúton.

– Nézd már Lujzi, a szemetelővel leszünk egy házban – bökte meg a lány a barátnőjét, miközben élénkék szemével bámult rám.

– Azt hittem a szállásnál nem lehet rosszabb, de tévedtem – mondta a mellette álló nyúlánktestű átokfajzat, aztán hátrasimította vörös haját.

– Hét nap szenvedésre vagyunk ítélve – fordultam Zoli felé, de megerősítés helyett csupán riadt tekintete meredt rám. A lányok fintorogtak egyet, aztán némi hezitálás után eltűntek a szobájukban. – Veled is csak eggyel többen vagyunk. Segíthettél volna – dorgáltam meg haveromat. Persze hallgatásba burkolódzott, és tovább nyalogatta a sebeit. A sopánkodásra azonban nem maradt idő. Egy órával később már futóruhában ácsorogtunk a faházak közti találkozóponton a többiekkel egyetemben. Tibi bácsi és bájos segítője kivezetett minket a tómenti kirándulóútra. Valahogyan újdonsült szomszédaink is a társaságunkba szegődtek és végigcsiripelték a sétát. Az edző aztán kiadta a parancsot.

– Könnyű futás lesz a mai menü. Rita megy veletek, senki nem előzheti meg, és lemaradni sem érdemes – mondta bárgyú mosoly kíséretében.

– Szóval Ritának hívják a másodedzőt – állapítottam meg hangosan.

– Bejön neked, szemetes? – kérdezte a szőke lány, akinek különösen fölvágták a nyelvét. Mire válaszolhattam volna, magas barátnője folytatta a földbe döngölésemet.

– Örülj, hogy nem kell csókolommal köszönnöd neki – mondta, majd tovalibbentek mellettem.

– Fussunk – fordult felém Zolika, aki mindig kicserélődött, ha futásról volt. A körülményes, visszafogott fickóból elszánt vaddá változott. Már a bemelegítésnél átszellemült. Az életben rá jellemző félszegségnek nyoma veszett, és mire az edzés legkeményebb szakaszához érkezett nyílt tekintettel rohant előre nem törődve fájdalommal, zsibbadással.

Ez az erő meghatványozódott, amikor háborgott a lelke. És most különösen azt tette, így nem várt sokáig rám. Amúgy is lengeléptű volt hozzám képest, ezért magamra hagyott a mezőny végén és előresietett, hogy Rita nyomába lépjen. Nem volt egyedül. Mivel a nagyok is velünk edzettek, akik korban jobban passzoltak a szépséghez legalább hatan összegyűltek, hogy elszívják előle a levegőt. Föltűnt Zoli mellett egy alacsony, gyérhajú kisfiú is, akit nem láttam korábban, és keményen tapadt az elsőkre. A könnyűnek szánt negyven perces futás végére teljesen kitikkadtunk. Ugyan a fák árnyékot adtak a napsugarak elől, azonban a fülledt levegő így is kivett belőlünk. Boldogan bújtattam ajkamat a vízcsap alá.

 

Katt ide a második fejezetért. 

1999. november 13-14.

 

Már Megint vége…

 

Vége, már megint vége a hétvégének,

Holnap újból egy Hétfő ébred.

Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.

 

Nem gondolok se lányra, se nőre,

Csak arra a rövid hétvégére.

A hét ilyenkor lassú, akár egy csürhe.

 

Péntekre kicsordul összes véred,

Hétfő reggel már a halálodat érzed.

Mintha a férgek ébrednének.

 

Úgyis mindegy, hisz eljön a szombat,

De ajtód előtt újabb Hétfő kopogtat.

Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan vége.

1999. december 8.

 

         Eltévedt futó

Vak dobogását hallani,

Hajdan eltévedt futónak,

Hogy is hívták? Valami Rochy,

Bár nem volt egy jó futónap.

 

Esett az eső, víz öntötte el a gályát,

Egy ilyen napon, ki látja a pályát?!

Itt van egy kanyar, ott van egy,

Jön a kérdés, hol a hegy.

 

Várunk, várunk hátha eljő,

Elkelt volna egy pár ernyő.

Az eső esett, nem zavarta,

Hogy társunkat, így megkavarta.

 

 

Gyorsan visszafutott sprintben,

Két pólóban, s nem ingben.

Folytatta ott, ahol megállt,

Lehet, hogy Nadapon rossz buszra szállt?

 

Utána már mindent látott,

Igaz kicsit dideregve állt ott.

Továbbfutott fel, a dombra,

Nem volt se szép, se otromba.

 

Felpörgött rá jól, frissen,

Azt gondolta: „Ilyen nincsen!”

„Mit vétettem, mit vétettem,

Hogy ilyen könnyen eltévedtem?”

 

Sopánkodott szegény pára,

Teli lett már a gatyája.

Persze ezzel nem volt egyedül,

Aki Nadapon célba ér, mind örül.

1999. december 14.

Kép

 

Ülök és nézem képedet,

Melyen az udvar illatát,

Figyelve bámulod és érzed.

Előtted egy árnyék villan át.

 

Arany a színed és láttatod,

Amit fülembe súg az ég.

Igézve nézheted, s várhatod,

De tudod, nem él már rég.

 

Felállok és bevallom én Neked,

Nem érzem már szagod illatát.

Aranyos kezeid és szemed,

A Napnak meleg sugarát.

 

Egyedül voltam, de tudhatod,

Amit Neked is súg a lélek.

Az ég egy Újat adatott,

De soha el nem felednélek.

 

Hogy vagy ott fenn, tán egyedül?

Az Új is aranyos, de Te vagy a régi,

Hogyan is felednélek el, ha szívem örül,

Aki igazán szeret, csakis az érti.

 

2000. január 20.

 

Talán

 

Talán átcsúsztam? Ó, dehogy!

Talán elhúzhatok? El, bizony!

Talán javíthatnék? Jó, de hogy?

Talán feljönnék? Fel nagyon!

 

         Hazug

 

Hazug disznó! Hazug disznó!

Gyáva nyúl! Gyáva nyúl!

Hát sosem tanul? Sosem tanul?

 

Gyenge ember! Gyenge ember!

Tagja hull! Tagja hull!

Hát sosem tanul? Sosem tanul?

 

Szíve gyarló! Szíve gyarló!

A lelkén túl! A lelkén túl!

Hát sosem tanul? Sosem tanul?

 

Buta gyermek! Buta gyermek!

Nem tanul! Nem tanul!

De nem marad alul!

Sosem marad majd alul!

 

2000. január 25.

 

Ki jön ma?

 

Furcsa köd vesz körül,

Mert semmit se látok.

Furcsa álom gyötör,

Mert rajtam ül az átok.

 

Nem gondolok csak rátok.

 

Vajon ma melyik akar?

De úgy érzem, senki.

Ajtómon vajon melyik kapar?

Hogy be akarna jönni?

 

Senki sem akar jönni.

 

 

         Kicsi – Nagy

 

 

Egy kicsi szív egy nagyvilágban.

Egy kicsi érzés egymagában.

Nagyon kevés.

 

Egy nagy szerelem, és kicsi mása.

A hatalmasat is elássa.

Mint halottat.

 

Egy kicsi szív még kisebb párja.

Ha igazán kell, megtalálja.

Még nem felel.

 

Egy kicsi élet a nagyvilágban.

Egy kicsi pohár nagy ládában.

El csak én töröm.

 

Egy nagy szerelem? Ez az talán.

Egy kis fecni vágyam asztalán.

Felejts csak el.

 

Még úgysem felel.

 

 

 

 

2000. január 31.

 

Az utolsó levél

 

Voltak már néhányan előtted,

Jók és rosszak egyaránt.

Szerte foszló gyermekléted,

Aggaszt engem. S néha bánt.

 

Szívem égett, olykor fázott,

            De már két éve gondol Rád.

            Ez az, amit a múlt hozott,

            Ez az utolsó levél hozzád.

 

Hányszor mondtam, most elhagylak,

De még szívemben van a hazád.

Ez az, amiért még vártalak,

Ez az utolsó levél hozzád.

 

Le kell zárnom mostanra már!

            De nevetnél e, ha tudnád?

            Ez az, ami válaszra vár,

            Ez az utolsó levél hozzád.

 

Lesznek még néhányan mögötted,

Jók és rosszak egyaránt.

Gyermekévek. Gyermekszíved.

Elveszteni, már nem bánt.

 

 

 

2000. február 15.

 

Egy nap

 

Szemek, arcok, lábak.

Vajon most merre jártok?

Mikor a Nap felkel,

Képetek szívembe ássátok.

Engem már nem érdekel!

 

Lábak, arcok, szemek.

Nincs már kísértésetek.

Mikor az óra delel,

Elfelejtem létetek.

Mert már nem érdekel!

 

Szemek, lábak, arcok.

Nem dúlnak bennem harcok.

Épp este tíz múlt el,

Újra új erőt adtok.

Hogy tudjam, már nem érdekel.

 

 

2000. február 3.

 

         Érzem a bajt

 

Furcsa illatok szállnak a levegőben,

Amiket az Öröm és a Szeretet hajt,

Nekem a Nap most van lemenőben,

Mert már régen érzem a bajt.

 

Keserű mámor tölti meg a szívem,

Ha a fenséges gallyak varázsa ad zajt,

Öröm és Bánat keveredik bennem,

Mert már régen érzem a bajt.

 

Kár, hogy nem mehetek, de lehet, hogy így jobb!

Ha véletlenül nem értem a női fajt.

Nem esem szét, de bánatom egyre nagyobb,

Mert már nagyon rég érzem a bajt.

 

2000. február 1.

Figyelem

Figyelmesség elmúlik. Szív aludj már!

Nem tudsz, valakit bántottál.

 

Szavak elszállnak, a szív alszik.

Hátat fordít, mert Rád haragszik.

 

Bánat elrepül, a szív felébred.

Megbocsát, de észre sem veszed.

 

Fájdalom, de ez nem az én szívem.

Másra is figyelj kedvesem!

 

 

 

2000. szeptember 1.

 

Zárás

 

Elindultam, és nem állok meg,

Míg lábam biztos talajra nem ér.

Elindultam, mert nem értem meg,

Mit az szív kíván, s az ész remél.

Elhagytalak, és nem fordulok vissza,

Ha kell még erővel is talán.

Elhagytalak, de az én lelkem tiszta,

Elhagytalak drága kisleány.

 

Megálltam, hisz nem járhatok örökké,

Élvezném, amit az élet adott.

Megálltam, hogy nézzek magam köré,

Megláttam, hajóm zátonyra futott…

 

 

 

 

 

2000. december 22.

 

Fontos?

 

Hogy mi fontos? Nem tudom.

Hogy ki fontos? Azt tudom.

Lelkem folyton azért harcol,

Vajon Te tényleg közé tartozol?

 

 

            Szűkség

 

Mindig az kell, ami nincs közel.

Mindig az kell, hogy Ő Ölel.

 

Ha úgy kell, mint kenyérből egy falat.

Eltűnhet, akár egy perc alatt.

 

Ha már érzed, hogy kicsit messze van.

Rá gondolsz majd minduntalan.

 

Ha Ő néz rád, és szeret.

Viszonozni kell neked!

 

De, tudjuk, amit tudni kell!

Mindig az kell, ami nincs közel.

Csakis az kell, hogy Ő Ölel.  

 

 

 

2001. április 2.

 

Kapcsolat

 

Nem várhattam többet,

Egy vagy kettő szónál.
Nem várhattam többet,

A fájó búcsúzónál.

 

Nem érdemelsz többet,

Egy vagy kettő szónál.

Nem érdemelsz többet,

Néhány könnyű bóknál.

 

Nem érhetek Neked,

Többet egy- két szónál,

Nem érhetek Neked,

Többet másoknál.

 

Miért érsz Te Nekem,

Többet ezer szónál,

Miért érsz még mindig,

Többet egy barátnál.

 

 

2001. május 20.

 

Amíg elköltözöm

 

Olyan más a reggel, ha valaki vár.

Hatalmas érzelem, nincs benne határ.                                                                                                           Szívemnek Téged látni, még mindig öröm,

De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.

 

Olyan más a reggel, ha Veled ébredek.

Magasan szálló, dicső énekek.

Szívemnek neved mondani, még mindig öröm,

De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.

 

Olyan más a reggel, ha nevetni látlak.

Még élő reményem, s fénye a világnak.

Szívemnek hangod hallani, még mindig öröm,

De nem várok Rád tovább, inkább elköltözöm.

 

Olyan más a reggel, mert nem vársz rám.

Magányos szív, elhalt éjszakán.

Szívemnek Téged elbocsátani, sosem öröm,

De nem várhatok Rád tovább, inkább elköltözöm.

 

Szívedet ezzel össze sosem töröm,

            Mosolyogj rám egyszer, míg végleg elköltözöm.

 

 

 

2001. december 25.

 

Karácsonyi ajándék

 

Itt a karácsony, teljesült a vágyam,

A fa alatt kisautó, amit úgy vártam.

 

Itt a karácsony, teljesült az álmom,

Kiskatonák vonultak, végig az ágyon.

 

Itt a karácsony, teljesült a kérés,

Szobámban a magnó, legalább öt CD-s.

 

Itt a karácsony, nem teljesül álmom,

Még megvan az autóm, de már nem találom.

 

Itt a karácsony, de nem teljesül vágyam,

Kiskatonám léptét, már nyáron messze láttam.

 

Itt a karácsony, nem teljesült kérés,

Magnóm hangja tovaszállt, és nincs visszatérés.

 

Itt a karácsony, szívedben Te is fázol?

Autó, magnó, katona, nagyon hiányzol.

 

 

 

2002. október 9.

 

Társkereső

 

Sétálok az utcán,

Fejem körbe járkál.

Kínzó fájdalommal,

Mely szívembe vájkál.

 

Sétálok az utcán,

Figyelem a nőket.

Eszembe jut álmom,

Mely kergeti őket.

 

Sétálok az utcán,

Lopva lesett múzsa.

Haja sárga bársony,

Pirosas a rúzsa.

 

Sétálok az utcán,

Követem a kedvest.

Magas srác mellette,

Én leütném a tetvest.

 

Sétálok az utcán,

Bennem a lány hangja.

Megbabonáznám én,

Hogyha ő is hagyja.

 

 

Sétálok az utcán,

Meglátom a srácát.

Elegáns fehér ing,

Leveszi a láncát.

 

Sétálok az utcán,

Még mindig együtt vannak.

Nézegetem őket,

Ahogy elhaladnak.

 

Sétálok az utcán,

Csendben eltűnnek.

Többet ők már soha,

Elő nem kerülnek.

 

 

2003. február 19.

 

Képzelgés

 

Csöndes, sötét az éjszaka,

Kattan a zár az ajtón.
Feszülten várom, hogy érj haza,
Léptek kopognak a padlón.

 

Feszülten várom, hogy érj haza,

Halkan nyílik az ablak.

Szememben hangod mély nyoma,

Tovább nem untatlak.

 

Szememben hangod mély nyoma,

Összenyomnak a falak.

Lelkednek szívem az otthona,

Nem járhatja át harag.

 

Lelkednek szívem az otthona,

Innen nincs kijárat.

Menekülnék, de mondd hova?

Biztonság nincs nálad.

 

Innen nincs kijárat,

Téged ki nem eresztelek

Vágyom, hogy lássam a szádat,

Amint azt mondja: Szeretlek.

 

 

 

         Évek Óta…

 

Évek óta nincs változás,

Az idő gyorsan elszaladt.
Üldöz engem a csalódás,

S árnyékod az ég alatt.

 

Évek óta nincs változás

Elment már a szép szekér.

Ha futok, jön az új csalódás,

Utolérni mennyit ér?

 

Évek óta nincs változás,

Még párszor úgyis elfelejtesz.

Megint nem írsz, ez csalódás,

Vegyél már fel, ha elejtesz.

 

Évek óta nincs változás,

Tőlem bármit megtehetsz.

Az a legnagyobb csalódás,

Hogy csak néha érzem azt, szeretsz.

 

Évek óta nincs változás,

Csak néha érzem azt. Szeretsz.

Évek óta nincs változás,

Csak ritkán teszed azt. Szeretsz.

 

 

 

19. Szülinapodra

 

I.

Decemberi éjszakán, nézek fel az égre,

És meglátok egy gyönyörű kis csillagot.

Ott tündököl már, vagy tizenkilenc éve,

És lelkemben csak most hagyott mély nyomot.

 

Mesés téli éjszakán nézek fel az égre,

Remélem, hogy a Csillag rám mosolyog.

Belenézek én, gyönyörű szemébe,

Hogy tudja, mindig mellette vagyok…

II.

Idén is megkérdezték tőlem,

Mi az, mit karácsonyra kívánnék?

Azt mondtam semmi, mert,

Ha nevetsz, nekem az a legszebb ajándék…

 

Ismét kérdezgették tőlem,

Mi az, mit a fa alatt látnék?

Feleltem semmi, mert

A szemed nekem a legszebb ajándék…

 

Újra faggatni kezdtek,

Mi az, amire igazán vágynék?

Mondtam nekik semmi, mert

A hajad nekem a legszebb ajándék…

 

Megint érdeklődtek,

Mi az, mit ajándékba kapnék?

Azt feleltem semmi, mert

A szád nekem a legszebb ajándék…

 

Újra megkérdeztek,

Mi az, mit magamnak szánnék?

Válaszoltam semmi, mert

Az orrod nekem a legszebb ajándék…

 

Faggatózni kezdtek,

Ki az, ki szívemben jár már rég?

Egyből mondtam neved, mert

TE vagy nekem a LEGSZEBB AJÁNDÉK…

 

Boldog Karácsonyt!

 

(Ádám, 2003. Dec18-21.)

 

Anna várj, jön a mikulás

 

 

I.Fejezet                                                                                   

 

                        Tél van. Ezredvégi tél. Szomorkás tél.

                        Miatta a napsütés is nyugovóra tér.

                        A reggelek sem olyan szépek már,

                        Mivel eltakar mindent a félhomály.

                        De azért vannak itt még emberek,

                        Akik, szépek, okosak, kedvesek,

                         Is tudnak lenni; ők a gyerekek.

                         Ők még hisznek a mesékben,

                          Télapókban, tündérkékben.

                          Nekik jó lesz majd e történet,

                          Nekem pedig jó lesz ez a pár,

                          Sor, hogy keretet adjon ennek,

                          Az egésznek.

                          Tehát, az ezredvégen járunk,

                          Belefáradt már a lábunk,

                          A sok menésbe, ezért,

                          Jobb ha belekezdünk,

                          Az evésbe.

                          Anna okos, szép leányzó,

                          És a névsorban sem utolsó.

                          A faluban a fiúk szállnak utána,

                          Nem csoda , hisz nincs is párja,

                          Gyönyörű hajának, szép szájának.

                          Persze még sorolhatnám, de nem teszem,

                          Még a végén nekem is elvenné az eszem. (hát el is vette)

                          Osztályában sok barátja van,

                          De belőlük kiun minduntalan.

                          Most már csak az igazira vár,

                          Aki megadja neki, ami jár.

                          A szép, felhőtlenül boldog életet,

                          Melyet csak a szerelem éltet.

                Két legény van, aki számít,

                Egy félénk, és egy, aki kábít.

                A félénket Rambónak becézik,

                A másikat Kampónak, de jobb ha kiherélik.

                A félénk fiú, naív ifjú,

                A kábítós inkább goromba ámítós.

                 Rambó, olyan, mint egy kampó,

                 Kampó, pedig olyan mint a Rambó.

                 Tudják, a Rambó az a főszereplő,

                 Aki mindig, mindenkit meglő.

                 Tehát, egy nagyon erős ember,

                 Tulajdonképpen mindent megmer,

                 Csinálni.

                 Vele szemben, szegény félénk Rambó fiú,

                 Tehetetlen, görcsös, szopós malac,

                 Itt sajna a rím elmarad( c ).

                 Tehát ezen a bizonyos ezredvégi télen,

                 Eldől végleg végre kérem,

                 Hogy kié lesz Anna szíve,

                 És kinek marad meg csak az Anna íve.

                 A két fiú ugyanazt terveli ki.

                 Elmennek a lányhoz télapóként,

                 És elrabolják őt mérges fenevadként.

                 Mindezt december 6.-a estéjén,

                 És a tündöklő hold fényén,

                 És az ezredforduló telén,

                 Annak is a szomorúbb részén.

                

                                

 

 

             

                                       II,fejezet

 

 

                        December 6.-a van, hó lepi be a tájat,

                        És képem előtt egy meglehetősen fáradt,

                        Ember megy el, és közben nagyokat sóhajt,

                        Úgy, mintha nemrég laposra verték volna.

                        Lehet, hogy tényleg ez történt szegénnyel,

                        Későn jött rá, nem szabad járni ekkora készpénzzel,

                        Az utcákon.

                        Úgy gondolom, hogy inkább visszatérek,

                        A történetem keretéhez,

                        Melynek legfőbb összetevője,

                        A két fiú csinos nője.

                        Tehát jön a félénk Rambó,

                        Tudják, olyan mint a kampó,

                        Nincsen hozzá hasonló.

                        Nyomul éppen, nagy serényen,

                        Anna szerelme házához.

                        Úgy akarja megszöktetni,

                        Hogy ne kelljen sürgetni,

                        Hanem maga akarjon jönni.

                        Ez nehéz feladat, hiszen,

                        Nem áll rendelkezésre elég adat,

                        Ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsuk,

                        Anna Rambót szereti e? Majd meglátjuk.

                        Szóval nyomul a félénk Rambó mikulás ruhában,

                        Nem mondom, hogy túlságosan bátran.

                        Bemászik a kerítésen, majd a hatalmas erkélyen,

                        És máris ott terem Anna szobájának közepében.

                        Anna nem ijedt meg tőle nagyon,

                        Mert rögtön ráismert tudom.

                        Nemsoká jött a másik mikulás,

                        Aki, Kampó volt, nem vitás.

                        A két fiú összenézett, hisz

                        Nem értették az egészet.

                        Hát igen, szegény Anna,

                        A bőség zavarában nem tudhatta,

                        Mit csináljon.

                        A két mikulás odaadta ajándékát,

                        De Kampó rögtön elmondta szándékát.

                        „Óh, te drága Anna, én úgy szeretlek téged,

                          Mint három másik összeadva, érted?!”

                         A kis félénk Rambó csak állt,

                         És mérgesen arra várt,

                         Hogy ő is szólhasson.

                         Anna nem szólt semmit Kampónak,

                         Csak nevetett rajta.

                         Erre Rambó elbizonytalanodott,

                         Majdnem el is futott.

                         Ekkor Anna így szólt:

                         „Küzdjetek meg a szívemért,

                          Ha kell ököllel! Mindenki mindent ért?”

                          „Igen!” Felelték kórusban.

                          „Jó, ha kiálljátok a próbáimat,

                          Kitárulok előttetek, mint egy kirakat.”

                           „Persze csak az előtt, aki a próbák során,

                           Szememben, a legnagyobbra nőtt.”

                           A két fiú persze vállalta a próbákat,

                           Örültek, hogy az egyik a másik ellen kiállhat,

                               Egy nőért „harcolni”, hisz mindketten tudják,

                               Hogy itt már nem szabad udvariaskodni.

                               Én pedig szemlélője vagyok, magukkal együtt,

                               A három feladat kidolgozásának.

                               Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha maguk engem mélyre,

                               Ásnának?!

                          

 

 

III.fejezet

                                                 

 

 

 

                                    „Tehát az első próba boksz lesz,

                                      Nem pipiskedő torna.

                                      Itt lesz a ring,

                                      Egy menet hossza, két – három perc,

                                      Között kering.”

                                      A két fiú nekikezd a boksznak,

                                      A meccs nem nevezhető rossznak,

                                      Csak kissé egyoldalúnak.

                                      Kis félénk Rambó védekezik,

                                      Azt se tudja hol verik,

                                      De az biztos, hogy ma már nem eszik.

                                      Ennek ellenére bírja az ütést,

                                      Csak kár, hogy nem vehet elő kést.

                                      De sebaj, vége az első menetnek,

                                      Most egy kicsit inni is mehetnek.

                                      A második menetben sem változik,

                                      A helyzet kifejezetten.

                                      A félénk Rambó, most már alig bírja,

                                      Lejött róla már rég az irha,

                                      De szívós ember, nekem azt írta,

                                      És erre rászolgál ha még bírja.

                                      Vége a második menetnek is,

                                       Bizonyára már sokan szerethetik,

                                       A félénk Rambót.

                                       Ezt joggal teszik, hisz szeretetre méltó,

                                       Nem olyan, mint a Kampó nevű tökfilkó.

                                       Immáron kezdődik a harmadik menet,

                                       Ami szerintem másmilyen lehet,

                                       Mint az előző kettő,

                                      Mert a félénk Rambó önbizalma megnő,

                                      És, így a Kampó nevű ember könnyen kiüthető.

                                      De a kis Rambó kap egy nagy pofont,

                                      Majdnem leüti a gramofont,

                                      De feltápászkodik, és látszólag beidegesedik.

                                      Nekimegy a Kampónak fejjel,

                                      És a gyomrába ütközik ezerrel,

                                      Ezért a Kampó lihegve terül el,

                                      A padlón.

                                      Tehát az első próbán a Rambónk,

                                      Került előnybe.

                                      Kíváncsi vagyok, a folytatásban vajon,

                                      Ki lesz a jobb a mezőnybe.

 

 

 

iv.fejezet

 

 

 

                                       

 

                                      „A második próba egy szellemi feladat,

                                       Kell hozzá elég adat,

                                       Hogy meghatározzátok,

                                       Amit akarok, tehát kiszámoljátok.

                                       Figyelem! Csináljatok nekem,

                                       Egy 15 tömegszázalékos,

                                       Nem túl takarékos,

                                       Málnaszörpöt, melyben,

                                       2g oldat, és 5g oldott anyag van,

                                       Feloldva. Lássatok munkához.”

                                       A két ifjú fiú elgondolkodott,

                                       Sóhajtottak egy nagyot, és nekiláttak a munkának,

                                       Amit életükben még nem csináltak,

                                       De ideje lesz egyszer ezt is kipróbálni.

                                       Gondolták magukban, és nekikezdtek munkálkodni.

                                       Hosszas órák után,

                                       Még ugyanolyan bután,

                                       Álltak a konyhában,

                                       Persze azért méricskéltek bátran.

                                       Már nyugovóra tért a Nap,

                                       Amikor felkiáltott Kampó,

                                     „Éljen, kész van!”

                                       Anna odament, és megkóstolta,

                                      De csak nagyon félve, inkább odábbtolta.

                                      Eközben a félénk Rambó is kész lett,

                                      Nem mondaná el amit akkor érzett,

                                      Amikor Anna az ő szörpjét is megkóstolta,

                                      És a következőket mondta:

                                      „Hm… Isteni. Finom,

                                       Akár a liliom.”

                                       Tehát ezt a próbát is a félénk Rambó nyerte,

                                       Ezért a folytatásnak nem lett volna értelme,

                                       Hisz hiába igyekezett volna Kampó,

                                       Ez az előny már nem behozandó.

                                       Kampó kiugrott az ablakon,

                                       És elfutott, mint egy barom.

                                       Anna, és a félénk Rambó,

                                       Házassága példázandó,

                                       Egy rossz szó,

                                       Rágalomnak szó(l).

                                       Azért jó, hogy vannak még felnőttek,

                                       Akik hisznek ennek a mesének.

                                       Mire ezt önök elolvassák,

                                       És kinéznek az ablakon,

                                       Bizonyára emlegetni fogják,

                                       E vers első sorait.

                                       De mielőtt ezt emlegetnék,

                                       Akik esetleg nem hinnék,

                                       El eme történet mesei részét,

                                       Azok ne lepődjenek meg azon,

                                       Hogyha esetleg két mikulást látnak,

                                       Akik folyton ordibálnak,

                                       Ne nézzék őket hülyének,

                                       Hanem higgyenek ennek a mesének.

                                       Mert ha nem hisznek, főleg nem az ezredvégen,

                                       Így vélekednek majd kérem:

                                       Tél van. Ezredvégi tél. Szomorkás tél.

                                       Miatta a napsütés is nyugovóra tér.

                                       A reggelek sem olyan szépek már,

                                       Mivel eltakar mindent a félhomály.

                                       

 

                                        1997.December 22-23.

            

                                                  

 

                                           

 

            Jancsi És Piroska Meg A Farkas

 

                                   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó,

Mindenkinek, ki ott élt, annak volt ám, hej, de jó.

Minden este a tűzhely mellett ült le a díszes család,

Sosem kaptál te ott enni, ha nem vitted az uzsonnád.

A családban volt egy fiú, kinek neve Jancsi volt,

Becsületén sosem esett hitvány, aljas, csúnya folt.

Mivel Minden Másnap este a vadász házánál járt,

Így esett meg, hogy párjára véletlenül rátalált.

Drága, okos Jancsi, szerencsétlen, szegény pára,

Párja sajnos nem volt más, mint a vadász leánya.

Édesanyja mindig mondta egyetlen, szeretett fiának,

Hagyja már azt a lányt, hisz nem jó az, csak haramiának.

Az ifjú hallani sem akart erről a dologról,

Tett az édesanyjára, persze jó magasról.

A lány gyönyörű volt, akár egy tündérmesében,

Jancsi úgy vélte, hogy abból lépett ki éppen.

Az ifjú eltöltött volna, akár egy életet vele,

Főleg mikor megtudta, hogy mi is a lány neve.

Alakja, akár egy antilop, feje, mint egy kocka,

Nevét susogják a fák; Piroska, Piroska!

Az apja volt a vadász, de Jancsi nem félt tőle,

Ha le kellett lőni valakit, hát ő ment előre.

Minden éjszaka együtt járták az erdőt,

Hátha elcsípnek egy kósza tekergőt.

Sosem volt ott egy sem, Istennek hála,

Jancsi a vadásszal ment, hogy bevágódjon nála.

A vadász erős volt, s féltette a lányát,

Minden nap más kenőccsel kenegette lábát.

Egyik este, mikor ketten az erdőt járták,

A vadász elmesélte, régi, titkos álmát.

„Egyszer azt képzeltem” –mondta az ifjúnak,

„Hogy egymagam sétáltam, s vad szelek fúttak.

Gyanútlanul mentem, és elkapott valaki,

Nagyon megijedtem, mert meg akart fojtani.

Hátranéztem, s láttam, ez bíz a farkas,

Szőrös, mérges állat, ha úgy tetszik ordas.

Kemény küzdelem volt, végül elmenekült,

Álmomban talán még máglyára is került.

Azt hittem álom volt, de nem az volt, én tudom,

Egyedül járni az erdőt, azóta irtózom.

Jól tudod fiam, hogy szeretem a lányom,

Csak ő számít nekem az egész világon.

Neked adom szó nélkül, hiszen téged szeret,

De előtte teljesítsd még piciny kérésemet.

Gyilkold meg a farkast, hogy nyugtom legyen tőle,

Vagy mi lőjük le őt, vagy minket lő ő le.

Tudom azt is fiam, hogy nem vagyok én király,

Ennyi önzés azért talán nekem is kijár?!

Ezért nem ajánlom neked fele országomat,

Hanem odaadom a farkasért egy szem leányomat.”

Az ifjú elfogadta a furcsa ajánlatot,

Így aztán rögtön neki is láthatott.

(A munkának)

 

2.

Szegény Jancsi elindult, hogy a farkast megkeresse,

Anyja folyton gondolkodott, hogy apját küldje helyette.

Persze az ifjú lovag ebbe nem egyezett bele,

Egyedül ment a farkashoz, hogy végre megküzdjön vele.

Az ordas háza messze volt, mélyen bent az erdőben,

Egyre sötétebb lett, mivel a Nap most volt lemenőben.

Jancsi kezdett fáradni, nem érezte lábát,

Ráfeküdt egy bokorra, mely megszurkálta hátát.

Nézte az eget, és csak Piroskára gondolt,

Ha elaludt néha, közben biztos horkolt.

Reggel rosszul ébredt, fájt nagyon a feje,

Nem volt jó az éjjel Jancsi fekhelye.

Továbbment a farkas háza felé,

A házat megtalálta, de az ordast nem lelé.

A farkas igen szép házban lakott,

Ide jött mindig, miután jóllakott.

Áldozatait a hatalmas erdőben szedte,

Mindegyikkel csak a kalóriát növelte.

Jancsi bement az ajtón, hisz az nyitva volt,

Minden, mit evett, gatyájába behatolt.

Az ajtón át eljutott a tágas előszobába,

Az asztalon cetlit talált: ”Elmentem a Plázába”.

Ezzel egy időben, hangot hallott kintről,

El kellett bújnia, mert biztos nem a csendőr.

A farkas ordított torka szakadtából,

Éppen most jött meg a Duna Plázából.

Tudta, hogy nincs egyedül, mert érezte a szagot,

Mely Jancsi ruhájából áradhatott.

Felhördült, és kereste az idegent,

„De bazi büdös van idebent!”

Elhúzta a szekrényt, ott bújt el a Jancsi,

Olyan bambán nézett, azt hitte, hogy csacsi.

„Te mit keresel itt, csúnya, büdös állat?!

Olyat ütök beléd, hogy leesik az állad!”

Szegény Jancsi félt ám, eltorzult az arca,

Most kezdődött csak el, az igazi hajsza.

Ha ott marad Jancsi, azaz életébe kerül,

Ezért ugrott ő ki, a farkas mancsok közül.

Hősünket a farkas kergetni kezdte,

Kiömlött zsebéből Győri Édes keksze.

Jancsi összes pénzét a farkashoz dobta,

Kirohant az ajtón, de ott a vadász fogadta.

A vadász nagy puskáját hősünkre szegezte,

Jancsi a reakciót sehogy sem értette.

A farkas és a vadász csak egymásra néztek,

Jancsi kalandjai szörnyű véget értek?

Nem, bizony a válasz a fenti kérdésre,

Jancsi szerelmes volt és tovább küzdött érte.

Elvette a vadásztól a féltve őrzött puskát,

Le sem tagadhatta karatés múltját.

Ha már nála volt hát, lőtt is egyet vele,

Repültek a golyók, el, mindenfele.

Egyik eltalálta a vadászon a csuklyát,

A másik pedig bíz, a háztetőnek alját.

A vadászt mindez nagyon meglephette,

Mert a földön egyből, csuklyáját kereste.

Addig hősünk fordult egyet a puskával,

Így a farkast találta szembe magával.

Az ordas csak állt, meg volt dermedve,

Lehet, hogy azt hitte, Jancsi egy medve.

A hős lovag lassan odament hozzá,

„Legközelebb mással vitatkozzá!!”

Mondta neki bőszen, és ráütött egy nagyot,

A farkas ettől aludt, még négy vagy öt napot.

A vadász nem mozdult el, ott feküdt a földön,

Jancsi nem várt tovább, hozzászólt rögtön.

„Miért tette uram, hisz megegyeztünk, vagy nem?

A farkas ott fekszik, de én meg nem öltem!”

A vadász sírni kezdett, és a következőt mondta:

„Bocsáss, meg kérlek, ahogy szegény lányom szokta.

Azaz hidd el, hogy nem akartam rosszat,

Csak a hasznot akartam, amit a farkas hozhat.”

„Milyen hasznot uram?” –kérdezte a Jancsi,

Látszott rajta tisztán, hogy tényleg kíváncsi.

„Kis falunkban mostan, pénzt ajánlottak,

Annak, kinek ereje nem mondható rossznak.

Megöli a farkast, majd a Tanácshoz viszi,

Ezzel egy időben a pénzt is felveszi.

Követtelek téged, hogy megöljem a farkast,

Előszedtem rég a szekrényből a fogast.

És arra akasztottam, volna fel a hullát,

A Tanácsban már biztos, epekedve várják.”

 

3.

Jancsi és a vadász cipelte a farkast,

A Tanácshoz vitték, majd leadták az ordast.

Felvették a nagy pénzt, s kettéosztották,

Jancsi hazaindult, ahol már várták.

Otthon volt az anyja, aki úgy féltette,

Mikor meglátta fiát, rögtön ezt rebegte:

„De jó, hogy itt vagy, édes kicsi fiam,

Nem fáradtál el, nem volt nagy az iram?”

„Nem fáradtam én el, drága édesanyám,

A farkas kinyúlt rögtön, hozzám se szólt talán.

Piciny, drága, okos, kedves anyuska,

Mond meg nekem kérlek, hogy hol van Piroska!”

Jancsi szaladt gyorsan, szíve választottjához,

A kocka fejű, rövid nyakú, kedves Piroskához.

„Drága egyetlen szívem, szerelmem,

Ma még egy autót is meg kéne szerelnem?

Mindegy, hisz várhat az akár holnapig is,

Kérlek, gyere hozzám, rögtön, azonnal, máris!

Hisz szeretem, ahogy jársz, nézel és nevetsz,

Mond nekem azt drágám, hogy te is szeretsz!

Lehozom az égről néked az összes csillagot,

Lent háborúznak majd, ha te úgy akarod.

Mi csak bent a házból figyeljük majd őket,

És biztatjuk az egymással versengőket.

A két legjobbat nyomban kiválasztjuk,

És egy szép éjszakán egymásénak adjuk.

Egy párként kerülnek, újra fel az égre,

Ők lesznek a világ, legszebb esti fénye.

Pár hónappal később, gyermekeik lesznek,

Ezen csillagok majd, folyton csak nevetnek.

Az idő múlásával, egyre szebb lesz fényük,

Örök hűség mellett, örök lesz az éltük.

Mi alkotjuk persze, ezt a két csillagot,

A mi szívünk az, mely ott fent ragyog.

Gyere hozzám drágám, ne hagyjál most cserben,

Téged szeret szívem, biztos lehetsz ebben.”

A lány persze nyomban, gyorsan igent mondott,

Lakodalmat egyből, aznap este tartott.

A vadász büszke volt, egy szem leányára,

Nagy puszit adott ő, a lány orcájára.

Jancsi és Piroska nagy házba költöztek,

Amit a Tanács adta pénzből, ők építettek.

Minden este nézték az égen a csillagot,

Mely talán még ma is ott fent ragyog…

 

 

2001-01-30

 

 

 

 

 

            Hátulról a Harmadik

Meleg nyári napon indultam el egyedül,

Hogy felfedezzem az élet fényes oldalát.

Hittem, hogy a sok rossz mind mögém kerül,

És nem hallom többet szívem panaszát.

 

Forró nyári napon indultam el lassan,

Felnyitni, belső gátak szoros zárait.

Elindultam, hogy végleg eltapossam,

Régi szerelmem most is friss nyomait.

 

 

 

Kilépve a kapun az járt a fejemben,

Vajon balra vagy jobbra kéne mennem.

A jobb mellett döntöttem gyorsan,

Ezért arra is fordultam.

 

 

Egyre ezen gondolkodtam,

Míg egy megállóba jutottam.

Felszálltam az első trolira,

De a sofőr elment szabira.

Elég lassan vezette a trolit,

Így meghallgathattam ezt a törit.

Egy lány mesélte mögöttem egy másiknak,

Aki nagyon unja, nyugodtan ásíthat!

 

Ferde mese

 

Te a legjobb barátnőm vagy Juci,

Ugye jól áll rajtam ez a ruci?

Persze, hogy jól áll Emese,

Bánatodról szól e mese.

De valamit mondani akartál,

Mielőtt a szavamba vágtál.

Igazán nem tudom, hogy mi a baj,

Fejemen nagyon szép a haj.

Szerintem nem nézek ki rosszul,

Bár sosem tanultam oroszul.

Sorban fordulnak meg utánam a fiúk,

Jól tudom, ők is nagyon hiúk.

Az alakomon azért van kivetnivaló,

Sajnos túl sok bennem az ennivaló.

A barátom egy jó fej csávó,

Sosem kell neki fogvájó.

Én mégis folyton azt érzem,

Valami nincs rendben velem.

A barátom olyan furcsa mostanság,

Eltűnt belőle a jókedv, a vidámság.

Már nem olyan nyitott felém,

Mintha mindig kést szúrna belém.

Azt hiszem, hogy eltitkol valamit,

Lehet, hogy megismert valakit.

De ki lenne szebb, vagy jobb nálam,

Eddig olyan lányt még nem láttam.

Jó lenne, ha beszélnél vele,

Akkor talán megjönne az esze.

Hát igen, a Töhötöm,

Megtenném, de nem Töhötöm.

Ő a te barátod kedves,

Ne légy vele csendes.

Nem kell már tovább várnod,

Elmondhatod neki bánatod.

Nem tudom, hogy hol a probléma,

Nincs rá szó, nincs rá szinonima.

Én megtettem neki mindent, ami kell,

Mindig szép, szexis ruhát vettem fel.

Nem hiszem, hogy oka lehet panaszra,

Majd jobban kivirágzom tavaszra.

Várj, most le kéne szállnunk!

Utána még dumálunk.

 

És leszálltak, akárcsak én,

Vártam, hátha lesz még fejlemény.

Megpróbáltam követni őket,

A szép és okos nőket.

Nem voltam nagyon feltűnő,

Kezemben mikrofon és távcső.

Egy utcába bekanyarodtak,

Ahol barátokkal találkoztak.

Onnan mentek el a „Yes” klubba,

Egy Lány Lábán Lánc és klumpa.

Én is betértem arra a helyre,

Ahol mindenki táncolt egyszerre.

Gondoltam, kirúgok a hámból,

Narancslevet ittam kék pohárból.

Poharammal ültem le a két lány mellé,

Szememen Szemcsi, hajamban zselé.

A többi barát is odatömörült,

Aki látott engem, mind „nagyon” örült.

 

 

2.

 

 

Így üldögéltünk egymás mellett,

Már este 10 körül lehetett.

Nekem kiszáradt a szám újra,

Az egyik srác meg az orrát túrta.

A baráti sereg szépen felbomlott,

Csak két lány és fiú maradt ott.

A csoport egy része megunta a helyet,

„Miért jöttünk ide a „Globe” helyett?!”

Kérdezték egymástól, majd továbbálltak,

Aznap este más utakon jártak.

Jókedvük volt egy poén végett,

Nem tudták, hogy a „Globe” leégett.

Én csak ültem és szlopiztam a piát,

Közben elküldtem egy-két hárpiát.

Bevedeltem vagy 5 narancslevet,

Ezt ittam a megszokott barack helyett.

Mellettem két lány és két fiú,

Reggel szól a kakas; kukurikú!

A két csaj, az Emese és a Juci,

Elengedett ma anyuci?

A két fiú közül az egyik Töhötöm,

Ha nem fogja be száját, bekötöm.

A másik csávó neve Gergő,

Mindig az utcán tekergő.

Náluk igazán jó a hangulat,

A fiúk átnyúlnak az asztal alatt.

Emese folyton azt nyafogja,

„Mindkettő az én lábamat fogja!”

Ez inkább Gergőnek kínos,

Az ő nője jobban zsíros.

Töhötöm jóképű és erős,

Sorozatokból lehet ismerős.

Az összes csaj rá bukik,

A többiek bukott palik.

Most a szép Emesével jár,

Szerelmükben nincs határ.

Bár azért van egy kis hiba,

Apró, pici galiba.

Erről beszélt Emese a trolin,

Mondta. Mindent rendez a bulin.

Juci és Gergő otthagyta őket,

Hogy rendezni tudják a rendezendőket.

A színpadon elhangzott pár beszéd,

Miközben mellettem ez a párbeszéd.

 

 

Mi van mostanság veled drágám?

Összerezzenek arcod látván.

Ha van velem valami bajod,

Tudod jól, elmondhatod.

Nem tudok neked semmit mondani,

Szívemben nem szoktam terhet hordani.

Akkor most se hordozz semmit benne,

Ha elmondanád, egyszerűbb lenne.

Mi sem egyszerűbb, mint arról beszélni,

Hogy hogyan kell jó kapcsolatban élni.

Két ember, egy akarat,

Egy úton, egyfelé halad.

 

 

 

 

 

            Nap

 

„Szép a reggel, igazi tél,

Látom, tegnap elestél.

Foltok vannak a bokádon,

Fájdalom az arcocskádon.

 

Kelj fel fiam, itt a reggel,

Kelj fel fiam, Emánuel!

Friss idővel jött a reggel,                                           Mínusz tíz fok, több nem is kell.

 

 

Tudod jól, hogy sok a dolgunk,

Nem leszünk kész, hogyha lógunk.

Vár ránk apád a kocsijában,

Mit sokat szerelt mostanában.

 

 

9-kor már el kell mennünk,

Hogy kb. délre odaérjünk.

Nincs több idő, hogy henyéljünk

Siess fiam, egyszer élünk!

 

Emánuel nehezen kelt ki az ágyából,

Most ébresztették fel legszebb álmából.

Tegnap úgyis zűrös volt a napja,

Sikereit nem nagyon aratja.

 

A diszkóban nem ment úgy a tánc,

Létre sem jött új románc.

Azért látott egy-két jó nőt,

De csak szobára felmenőt.

 

Itt van ez a szörnyű reggel,

Találkozhat sok öreggel,

Azokkal, kikhez most mennek.

Miért örülne ő ennek?!

 

Sok új embert ismer majd meg,

Kik vidéken éldegélnek.

Mindig be lesz fogva szája,

Ez nem az ő korosztálya!

 

Mosakodás után evés,

Jobb ez, mint a semmittevés.

9 körül el is készült,

Álmos volt még, kicsit szédült.

 

A szülőknek sok a dolga,

Anya főnök, apa szolga.

Apa indítja a kocsit,

Szereti a Locsi-Pocsit.

 

Azt szokta a fürdőkádban,

Ahol ő van általában.

Széttárt lábbal áztatgatja,

Hogy mit, azt csakis ő tudhatja.

 

Elindultak tehát hárman,

Békében és nagykabátban.

Különös volt ez a béke.

Joggal hitték, mindjárt vége.

 

 

Hisz az apu másképp tudta,

Mint ahogy azt anyu súgta.

Hogy merre kéne most fordulni.

„Na, próbáljunk meg elcsitulni!”

 

Eddig tartott a nagy béke,

Fegyverszünet lett a vége.

Hosszú volt az út még nagyon,

„Jobb, ha apust békén hagyom.”

 

Mondta anyu ezt magában,

És elmerengett a szép tájban.

Ekkor már a sztrádán mentek,

Meg sem álltak, nem pihentek.

 

Emánuel elvolt hátul,

Itt a kör most be is zárul.

A szülők elŐl veszekedtek,

Ő meg hátul elmélkedhet.

 

 

Jó volna…

 

Jó volna újra gyermeknek lenni,
A világot tisztán, újból felfedezni.
Hinni a szavaknak,
Hogy sosem hazudnak.
Elhinni másoknak,
Hogy el nem árulnak.

Jó volna újra gyermeknek lenni,
Egy buborékban boldogságot lelni.
Játszani homokon,
Süllyedő talajon.

Szaladni Szabadon,
Önfeledt utakon.

Jó volna újra gyermeknek lenni,
Nincstelen javakkal őszintén szeretni.

Nem nézni a testet,

Csak látni a szépet.
Élni az egészet,
S hinni, nem ér véget.
Jó volna újra gyermeknek lenni,

Semmitérő dolgokon nagyokat nevetni.
Vágyni apróságra,
Élettelen tárgyra.
S fantáziálva,
Hozni azt világra.

 

Jó volna újra gyermeknek lenni,
Anya karjában lágyan megpihenni.
Lassan megnyugodni,
Álomba szuszogni.
Végül fölébredni,
S megint ráébredni.

Jó volna újra gyermeknek lenni…

 

 

Éjszaka

 

Mogorván ráncolja homlokát az ég,
A felhők feldúltan cikáznak odébb.

Baljós sötétbe bújik el a jelen,
S rám köszön, mint ismerős idegen.

Letelepszik mellém, s végleg körbe fon,
Megszáradt hangok égetnek torkomon.
A némaság zaja feszíti fülem,
A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.

Ágyamban vergődöm álmatlan utakon,
Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.
Ha lehunyom szemem, forog a világ,
Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.

Mögötte libben egy halvány fénysugár,

Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.
Villám erejével érinti meg kezem,
Lassan körbe fonva át is ölelem.

Magamra húzom, mint meleg takarót,

Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.

Ujjaimmal játszva könnyen érintem,
Úgy futnak, mint árnyék a nyílt vízen.

 

Nevetés hallatszik az éjszakában,
A mindent eltakaró fényes világban.
A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek,
És lidérceket ölve mámorba merülnek.

De az esti fénynél erősebb a reggel,
A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.
A sötéttel a Nap most józanul fog kezet,
Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.

 

 

A tükör

 

Lehet ovális, téglalap vagy kerek,
Meglátod benne önmagad.
De belenézni én sem mindig merek,

Mert erőm tőle nem marad.

Kegyetlen és makacs, ha azt úgy akarod,
Mint Te vagy én, vagy bárki más.
És könnyedén legyőz, ha azt Te is hagyod,
S lelkedben túl mélyre ás.

Megmutat mindent, mit látni nem is akarsz.
A rosszat és a jóságot.
Mutat szürkét, keserűt, a száraz avart.

Egy eltorzult valóságot.

De a tükör mögött, egy elzárt világban,
Láthatatlan kéz lengedez.
S tombolva szólít, hogy mennyi csodád van,
Ha észreveszed, ő éljenez.

 

Soha ne rejtsd majd el ezt az áldott kezet,
Engedd azt, hogy szépnek lásson.
S ha a tükör néha a pokolba is vezet,
Neked kiutat találjon.

 

Hiszem

Hiszem, hogy az embernek csak úgy ér a lét,
Ha minden reggel van miért felnyitnia szemét.
Hiszem, hogy ami elmúlik, nem tűnik el,
Hanem egy emlékben vár, s dacol az idővel.
Hiszem, hogy nem lehet oly szörnyű a Halál,
Ha az ember a reményben menedékre talál.

Hiszem, hogy a kudarc nem más, mint jó alap,
Hogy csikorgó fogakkal fölépíts önmagad.
Hiszem, hogy erősít, ha érzed, ami fáj,
S ha nyitott szívvel küzdesz, mert továbbmenni muszáj.
Hiszem, hogy nevetve hordod lelkednek súlyát,
S könnyedén elhagyod, mint folyó hordalékát.

Hiszem, hogy kezem kezedben tölt éveket,
De ha mennem is kell, tudd, nekem ez nyújtott életet.
Hiszem, hogy emlékem néha majd elragad,
És széppé lesz az, mi belőlem megmarad.
Hiszem, hogy Benned a bizalmat meglelem,
És bármit is mondasz, én Neked, elhiszem.

 

Voltam, leszek

Voltam már szellő, ami vitorlába kap,

Mely a hajónak kevés, s a víz közepén marad.

Voltam már alap egy félig kész ház alatt,
Mely elmozdult helyéről, így szétdőltek a falak.

Voltam már papír, rajta vidám szó, ének,
Melyet szentnek tűnő kezek könnyen félbetéptek.

Voltam már mondat, rajtam nevettek, zokogtak,

S néha semmiben hagyva egy ajkon elfojtottak.

 

Voltam már álom, adtam hitet, rettegést,

S néha a legrosszabbkor hoztam az ébredést.

Voltam már pillanat, mit mindenki elkerült,

Mely percek múltán csendben feledésbe merült.

Voltam már labda, velem játszottak, eluntak,
És a kapu mellől egyszer az autó elé rúgtak.

Voltam már kötél, mi a nyakon körbeér,
De nem volt olyan szoros, hogy haljon semmiért.

De lehetek még szél, és a hajóm parthoz ér,
Lehetek még beton, mely házfalakban él.

Lehetek még könyv, melyet lélekkel írtak,

Lehetek gondolat, mit örömmel kimondtak.
S lehetek még valóság, hogyha bennem hisznek.

Lehetek még emlék, amit becsben őriznek.
Lehetek még játék, örökkön mókát hozó,
Lehetek cérnaszál, érintéssel életet adó.

 

A Balaton ősszel

 

Ülök a parton egymagam, körülöttem a világ hangtalan,
Csak a víz dalol lágyan a mólók lábain.
Bronzbőrbe bújnak a levelek a fák ágain,

És nézik az őszi Balatont…
A víz, egykor kék ruháját hamvasra cserélte,

De bármelyik volt rajta, pompával viselte.

Sok ember hordta rá elnyűtt fáradtságát,
S ő zokszó nélkül adta üdítő varázsát.

 

Nem csoszognak a gyerekek, nem zsibongnak, nem építenek.
Az utolsó homokvár is végleg összedőlt,

Elsimult már rajta a finom, poros föld,
Csak néhány játékdarab maradt…
A bódék, melyek mögött készültek fenséges falatok,
Most zárva állva várnak, s kérdik: „mikor nyithatok”.
A fagylatok ízét még érzem a számban,
De mégis keserű, az édest hiába vártam.

Eltűnt már minden napozó, törölközőbe csavarodó.

Párok, családok, tinik, nagyik, szeretők,
A múltat, a jelent egyszerre feledők.
Megannyi élmény, és új esély….
A vonatok sem zengnek harsogó kürtjükön,
A nyaralók üresen állnak tiszta kertjükön.

A vitorlásokat elnyeli a szürke végtelen.

S hajók ritkán járnak a magyar tengeren.

 

Egy kis hajó itt áll, csak ring előttem a vízben, s csendben vár.
Néha odacsapja a víz a part széléhez.

Aztán visszahúzza kissé, hogyha végez.
Ringatja a testet magányban.
Ez a kis hajó, akár lehetnék én magam,

Kivel a víz csak játszik, s nekem eláll minden szavam.
De én alszom, mint ez a hajó, mi nem tesz mozdulatot.
Várva a tavaszt, hogy eljöjjön az, akié én vagyok.

Ez a vers egyedi sztorit mesél el verses köntösben. Jancsi ezúttal nem Juliskával, hanem Piroskával kerül kapcsolatba. Kétséges jó hír azonban, hogy a farkastól most sem szabadulnak meg.

Jancsi és Piroska, no, meg a farkas

I. rész

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó,

Mindenkinek, ki ott élt, annak volt ám, hej, de jó.

Minden este a tűzhely mellett ült le a díszes család,

Sosem kaptál te ott enni, ha nem vitted az uzsonnád.

A családban volt egy fiú, kinek neve Jancsi volt,

Becsületén sosem esett hitvány, aljas, csúnya folt.

Mivel Minden Másnap este a vadász házánál járt,

Így esett meg, hogy párjára véletlenül rátalált.

Drága, okos Jancsi, szerencsétlen, szegény pára,

Párja sajnos nem volt más, mint a vadász leánya.

Édesanyja mindig mondta egyetlen, szeretett fiának,

Hagyja már azt a lányt, hisz nem jó az, csak haramiának.

Az ifjú hallani sem akart erről a dologról,

Tett az édesanyjára, persze jó magasról.

A lány gyönyörű volt, akár egy tündérmesében,

Jancsi úgy vélte, hogy abból lépett ki éppen.

Az ifjú eltöltött volna, akár egy életet vele,

Főleg mikor megtudta, hogy mi is a lány neve.

Alakja, akár egy antilop, feje, mint egy kocka,

Nevét susogják a fák; Piroska, Piroska!

Az apja volt a vadász, de Jancsi nem félt tőle,

Ha le kellett lőni valakit, hát ő ment előre.

Minden éjszaka együtt járták az erdőt,

Hátha elcsípnek egy kósza tekergőt.

Sosem volt ott egy sem, Istennek hála,

Jancsi a vadásszal ment, hogy bevágódjon nála.

A vadász erős volt, s féltette a lányát,

Minden nap más kenőccsel kenegette lábát.

Egyik este, mikor ketten az erdőt járták,

A vadász elmesélte, régi, titkos álmát.

„Egyszer azt képzeltem” –mondta az ifjúnak,

„Hogy egymagam sétáltam, s vad szelek fúttak.

Gyanútlanul mentem, és elkapott valaki,

Nagyon megijedtem, mert meg akart fojtani.

Hátranéztem, s láttam, ez bíz a farkas,

Szőrös, mérges állat, ha úgy tetszik ordas.

Kemény küzdelem volt, végül elmenekült,

Álmomban talán még máglyára is került.

Azt hittem álom volt, de nem az volt, én tudom,

Egyedül járni az erdőt, azóta irtózom.

Jól tudod fiam, hogy szeretem a lányom,

Csak ő számít nekem az egész világon.

Neked adom szó nélkül, hiszen téged szeret,

De előtte teljesítsd még piciny kérésemet.

Gyilkold meg a farkast, hogy nyugtom legyen tőle,

Vagy mi lőjük le őt, vagy minket lő ő le.

Tudom azt is fiam, hogy nem vagyok én király,

Ennyi önzés azért talán nekem is kijár?!

Ezért nem ajánlom neked fele országomat,

Hanem odaadom a farkasért egy szem leányomat.”

Az ifjú elfogadta a furcsa ajánlatot,

Így aztán rögtön neki is láthatott.

(A munkának)

 

II. rész

Szegény Jancsi elindult, hogy a farkast megkeresse,

Anyja folyton gondolkodott, hogy apját küldje helyette.

Persze az ifjú lovag ebbe nem egyezett bele,

Egyedül ment a farkashoz, hogy végre megküzdjön vele.

Az ordas háza messze volt, mélyen bent az erdőben,

Egyre sötétebb lett, mivel a Nap most volt lemenőben.

Jancsi kezdett fáradni, nem érezte lábát,

Ráfeküdt egy bokorra, mely megszurkálta hátát.

Nézte az eget, és csak Piroskára gondolt,

Ha elaludt néha, közben biztos horkolt.

Reggel rosszul ébredt, fájt nagyon a feje,

Nem volt jó az éjjel Jancsi fekhelye.

Továbbment a farkas háza felé,

A házat megtalálta, de az ordast nem lelé.

A farkas igen szép házban lakott,

Ide jött mindig, miután jóllakott.

Áldozatait a hatalmas erdőben szedte,

Mindegyikkel csak a kalóriát növelte.

Jancsi bement az ajtón, hisz az nyitva volt,

Minden, mit evett, gatyájába behatolt.

Az ajtón át eljutott a tágas előszobába,

Az asztalon cetlit talált: ”Elmentem a Plázába”.

Ezzel egy időben, hangot hallott kintről,

El kellett bújnia, mert biztos nem a csendőr.

A farkas ordított torka szakadtából,

Éppen most jött meg a Duna Plázából.

Tudta, hogy nincs egyedül, mert érezte a szagot,

Mely Jancsi ruhájából áradhatott.

Felhördült, és kereste az idegent,

„De bazi büdös van idebent!”

Elhúzta a szekrényt, ott bújt el a Jancsi,

Olyan bambán nézett, azt hitte, hogy csacsi.

„Te mit keresel itt, csúnya, büdös állat?!

Olyat ütök beléd, hogy leesik az állad!”

Szegény Jancsi félt ám, eltorzult az arca,

Most kezdődött csak el, az igazi hajsza.

Ha ott marad Jancsi, azaz életébe kerül,

Ezért ugrott ő ki, a farkas mancsok közül.

Hősünket a farkas kergetni kezdte,

Kiömlött zsebéből Győri Édes keksze.

Jancsi összes pénzét a farkashoz dobta,

Kirohant az ajtón, de ott a vadász fogadta.

A vadász nagy puskáját hősünkre szegezte,

Jancsi a reakciót sehogy sem értette.

A farkas és a vadász csak egymásra néztek,

Jancsi kalandjai szörnyű véget értek?

Nem, bizony a válasz a fenti kérdésre,

Jancsi szerelmes volt és tovább küzdött érte.

Elvette a vadásztól a féltve őrzött puskát,

Le sem tagadhatta karatés múltját.

Ha már nála volt hát, lőtt is egyet vele,

Repültek a golyók, el, mindenfele.

Egyik eltalálta a vadászon a csuklyát,

A másik pedig bíz, a háztetőnek alját.

A vadászt mindez nagyon meglephette,

Mert a földön egyből, csuklyáját kereste.

Addig hősünk fordult egyet a puskával,

Így a farkast találta szembe magával.

Az ordas csak állt, meg volt dermedve,

Lehet, hogy azt hitte, Jancsi egy medve.

A hős lovag lassan odament hozzá,

„Legközelebb mással vitatkozzá!!”

Mondta neki bőszen, és ráütött egy nagyot,

A farkas ettől aludt, még négy vagy öt napot.

A vadász nem mozdult el, ott feküdt a földön,

Jancsi nem várt tovább, hozzászólt rögtön.

„Miért tette uram, hisz megegyeztünk, vagy nem?

A farkas ott fekszik, de én meg nem öltem!”

A vadász sírni kezdett, és a következőt mondta:

„Bocsáss, meg kérlek, ahogy szegény lányom szokta.

Azaz hidd el, hogy nem akartam rosszat,

Csak a hasznot akartam, amit a farkas hozhat.”

„Milyen hasznot uram?” –kérdezte a Jancsi,

Látszott rajta tisztán, hogy tényleg kíváncsi.

„Kis falunkban mostan, pénzt ajánlottak,

Annak, kinek ereje nem mondható rossznak.

Megöli a farkast, majd a Tanácshoz viszi,

Ezzel egy időben a pénzt is felveszi.

Követtelek téged, hogy megöljem a farkast,

Előszedtem rég a szekrényből a fogast.

És arra akasztottam, volna fel a hullát,

A Tanácsban már biztos, epekedve várják.”

 

III. rész

Jancsi és a vadász cipelte a farkast,

A Tanácshoz vitték, majd leadták az ordast.

Felvették a nagy pénzt, s kettéosztották,

Jancsi hazaindult, ahol már várták.

Otthon volt az anyja, aki úgy féltette,

Mikor meglátta fiát, rögtön ezt rebegte:

„De jó, hogy itt vagy, édes kicsi fiam,

Nem fáradtál el, nem volt nagy az iram?”

„Nem fáradtam én el, drága édesanyám,

A farkas kinyúlt rögtön, hozzám se szólt talán.

Piciny, drága, okos, kedves anyuska,

Mond meg nekem kérlek, hogy hol van Piroska!”

Jancsi szaladt gyorsan, szíve választottjához,

A kocka fejű, rövid nyakú, kedves Piroskához.

„Drága egyetlen szívem, szerelmem,

Ma még egy autót is meg kéne szerelnem?

Mindegy, hisz várhat az akár holnapig is,

Kérlek, gyere hozzám, rögtön, azonnal, máris!

Hisz szeretem, ahogy jársz, nézel és nevetsz,

Mond nekem azt drágám, hogy te is szeretsz!

Lehozom az égről néked az összes csillagot,

Lent háborúznak majd, ha te úgy akarod.

Mi csak bent a házból figyeljük majd őket,

És biztatjuk az egymással versengőket.

A két legjobbat nyomban kiválasztjuk,

És egy szép éjszakán egymásénak adjuk.

Egy párként kerülnek, újra fel az égre,

Ők lesznek a világ, legszebb esti fénye.

Pár hónappal később, gyermekeik lesznek,

Ezen csillagok majd, folyton csak nevetnek.

Az idő múlásával, egyre szebb lesz fényük,

Örök hűség mellett, örök lesz az éltük.

Mi alkotjuk persze, ezt a két csillagot,

A mi szívünk az, mely ott fent ragyog.

Gyere hozzám drágám, ne hagyjál most cserben,

Téged szeret szívem, biztos lehetsz ebben.”

A lány persze nyomban, gyorsan igent mondott,

Lakodalmat egyből, aznap este tartott.

A vadász büszke volt, egy szem leányára,

Nagy puszit adott ő, a lány orcájára.

Jancsi és Piroska nagy házba költöztek,

Amit a Tanács adta pénzből, ők építettek.

Minden este nézték az égen a csillagot,

Mely talán még ma is ott fent ragyog…

Ez a 89 évesnek szánt örökzöld szülinapi vers az egyik legszebb, amit a neten találsz. Egyszerre vidám és megható. Ismerősömnek írtam, és kirobbanó sikert arattam vele. Ezért osztom meg Veled is.

Szülinapi vers 89 évesnek

Ez a szülinapi köszöntő szabadon felhasználható. Ha gondolod, nyomtasd ki, írd rá képeslapra, vagy egyszerűen olvasd föl innen, erről az oldalról. Könyvet azért persze ne adj ki belőle:)!

GaLambos Á. István: 89. szülinapodra

Az élet tengerében csodák várnak rád.
Kérem a sorstól, hogy így legyen.
Csak arra gondolj, hogy mit éltél át.
És becsüld meg az időt szüntelen.

Életerőm vagy. Hitem, hogy van tovább.
Hogy a határ  legalább a végtelen,
És sose adjam majd alább,
Még ha a világ is áll ellenem.

Ha egy dologról, amit kívánhatok,
És melyről megkérdezed, hogy mi legyen.
Egészséget, világrekordot.
Melyet életéveid száma terem.

Életemnek ajándéka Te vagy.
Ismerni Téged valód kiváltság.
Velünk együtt tényleg soká maradj.
Így szól az egyetlen kívánság.

---

Tipp: Még több speciális, egyedi, vagy épp megható szülinapi verset találsz az oldalunkon. Nézd meg a címkéket alul.

---

Motiváló gondolatok 89 éveseknek születésnapra

Kiegészítve a versikéket szeretnék szolgálni további lelki munícióval az ünnepelt számára. Bízom benne, hogy megfogadja, és eszerint éli majd minden napját.

Az első gondolatom, hogy már annak örülni kell, hogy itt lehetsz velünk. Az emberek sajnos egészen kicsiny százaléka éli meg ezt a kort.

Ebből kell táplálkoznod. Kívánom, hogy te legyél a következő rekorder, aki elnyeri a világ legidősebb embere címet. Hiszem, hogy akit szeretnek, sokáig marad.

Legyen így.

Ez a 79 évesnek készített örökzöld szülinapi vers az egyik legszebb, amit a neten találsz. Egyszerre vidám és megindító. Ismerősömnek írtam pár éve, és meg kell valljam, kirobbanó sikert arattam vele. Ezért osztom meg Veled is.

Szülinapi vers 79 évesnek: Lenyűgöző!

Ez a köszöntő szabadon felhasználható. Ha gondolod, nyomtasd ki, írd rá képeslapra, vagy egyszerűen olvasd föl innen, erről az oldalról. Könyvet azért persze ne adj ki belőle:)! Ez a születésnapi versike egyes szám első személyű változata. Ez tehát akkor használatos, ha csak a magad nevében köszöntöd az illetőt.

GaLambos Á. István: 79. szülinapodra

Ajándékom remélem napodba a fény.
Amit többek közt adok, az eme szerzemény.
A 79-edik szülinapodra írtam.
Azt, hogy nem vagyok költő ezzel bizonyítsam.

Tiszta szívvel kívánom Neked a legjobbakat.
Mindennap csodálom kvalitásodat.
Kívánom, hogy maradj még számtalan éveket.
És éljél virágos, csodaszép életet.

Ünnepeld az életet, örvendjél neki.
Legyél olyan ki a kisjót is becsüli.
Mert nekem Te vagy a JÓ nagybetűvel.
Éld meg a napokat örökzöld revüvel.

Boldog születésnapot.

---

Tipp: Még több speciális, egyedi, vagy épp megható szülinapi verset találsz az oldalunkon. Nézd meg a címkéket alul.

---

Motiváló gondolatok a 79 éves szülinapra

Lehet, hogy a testedet bizonyos tekintetben korosnak érzed. Előjöhetnek ilyen-olyan fájdalmak, problémák, viszont, ha a lelked fiatal, akkor a tested is felveheti a ritmusát.

A kulcs, hogy képes legyél arra, hogy az eddig megszerzett élettapasztalatot a javadra fordítsd. Ne kínozd magad megváltoztathatatlan dolgokkal, hanem építkezz a jóból. Fordulj a helyes irányába.

• Elsősorban békélj meg másokkal. És magaddal is.
• Nyiss a világ eleddig ismeretlen dolgai felé
• Semmin ne rágódj huzamosabb ideig
• Fordulj tudatosan a szívednek kedves dolgok irányába
• Becsüld meg a legkisebb szép pillanatokat is

Lehetnének ezek bármely életkorban megsüvegelendő gondolatok, mégis ebben az életszakaszban már kifejezetten megvalósíthatók lehetnek. Pont az eddig megélt tapasztalatok, életesemények miatt lehet nagyobb esély a megvalósításukra.

Ehhez kívánok nagyon sok kitartást és erőt.